Szépirodalom – Versek és slam poetry

Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Spandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum verzál titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába lennél tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az idő, az az idő eltűnt rég.

Tizenhárom hónapja már,
hogy egy madár holtan talál.
Beszáll hozzám napról napra,
s lehullt fejem holtan kapja.
Élesztene, riadt szemét
rám emeli, élek-e még.
És a remény olyan kemény,
el ne hagyjon: visszatartja.

úgy lenne jó néha visszajárni
ahogy anyáink tették régen
mikor vacsoraillat bolyongott
szűk kis konyhák akolmelegében
izzadó tenyérrel megérkezve
telihold kísérte révületben
emlékszem hogy reccsen a burkom

Úgy vágok át hozzád, mint a zöld határon.
Puskacsővel támad fejemnek az éjjel.
Kezemben egy fáklya, füstokádó várrom
reggelre az ágyunk. Felizzunk az éggel.

Ez a reményfa nem virágot, szelet bont.
Fogam s körmöm is letörött.
Sorvadok.
Hitetlenkedve hallgatom - hitele megfogy -
a tévében a sokadik államelnököt.
Csúszom nem babéron, bérbobon egyre lejjebb,
a kanyarok vállalhatatlanok,
(ki)siklok, ha gázol az internet,
a fékpedált nyomni nem merem,
állatsorsot vizionálok embernek,
félek, féktelen gépek
érzéstelenítés nélkül elnyelnek,
merre járhat most az én emberem?

pardonnez-moi mon ignorance
a kémia vad karneváli transz
ne tartsatok vissza, de ne tartsatok velem
a kémia beomlott, füstölgő bálterem
tüsszögő kazánház, megrogyott január
harmincon túli, rozsdás kapuzár
a kémia gyűrött vágy, vasalatlan tudat
mely bomlott szoknyában, részegen mulat
elár(v)ult titok, elszámolt dózis
madárinfluenza vagy lágy tuberkulózis

(A 2012-es olaszországi földrengés emlékére)

Hajdanán, a krízis-korban, nehéz ’12-es évben
szeles völgyben élt Giacomo Emilia Romagnában.
Ott játszott a szurtosképű komoly kezű tudósok közt,
ünnepelvén előbukkant Bartók-szvitet, táncjátékot.
Ám a kotta hangfej-bábok játékával nem kecsegtet,
csak tizenkét maszatos folt: borpecsét és tintapacni
rajzolódott ki a könyvben. Tanácstalan búvárarcok
hajoltak a szakadt szélű, szamárfüles palimpszesztre.
Halk moraj tört fel a földből, rázva asztalt, mintha szellem-
járás indult volna meg a fojtott nyárban Taljánföldön,
lengő csillár, omló házfal törte meg az ünnepséget.
Lóhalálban menekültek csapot-papot-táncjátékot
elfeledve mind a súlyos tudományok birtoklói.

És ezernyi küszöb és vad kiszögellés.
Ködujjal doboló árnyak követnek;
vöröslő égből bozoneső lövell, és
érckék villámkar éhesen ölel meg.

Vágylak téged és kívánlak
mutatnálak a világnak
és egyszerre rejtenélek is
és mindenütt sejtenélek is
vágyom izzadság-párádra
odaülnék kútkávádra
csontodig meghámoználak
honnan mézillatod árad
beolvadnék szívgödrödbe
egyszer csak és mindörökre
tagjaid ékes kegyszerek
lennék addiktív vegyszered

(ad notam Parti Nagy Lajos)

muterka mára már jó nagyi
ahogy tűnnek csak tűnnek az évek
mi tegnap hiteles volt ma gagyi
és fordítva is mi rongyos volt mára szép lett
én nem is tudom már mi az a képlet

Ez lassú vers arról, hogy tőled,
egy lomha vers, hogy el és hogy hamar,
mint a térkép, szűkszavú vers főleg,
obligát méretarányaival.

Pontos s törvényen kívüli legyen,
szálkás vers, mint a szerző maga,
legyen benne játék meg fegyelem,
keserítse a szikár éjszaka.

A szappanos vizet dörgöltem magamról 
épp, amikor bejelentettem, elhagylak. 
A kádban feküdtél, kis híján megfulladtál, 
de nem tehetek mást, mondtam is. 
Először persze fel sem fogtad, 
később a forgós székeden, alvós neglizsében 
az öledbe ültem, és megismételtem: elmegyek. 
Nagyon sajnáltalak, 
apróvá, mázsássá tömörödtél, aztán 
nyomás alól láncreakcióval kristályosodtál, 
a kezed leolvadt a csípőmről, köddé vált. 

ki emlékszik mióta fut
honnan indult merre szaladt 
sík vidéken tört előre 
pókhálókban el-elakadt

bősz folyókat győzött már le 
patak felett ívelt ő át 
rohant rohant észt veszejtve 
rég feledve úti célját

Tegnap, amikor csöngettek,
megbotlottam a macskában.
Kezemből kiesett a pohár.
Sietnem kellett nagyon, mert
mami annyiszor elmondta már,
nem sétálunk a lakásban az étellel.
Mire bejött a szobámba, nem is látszott
a folt, de fázni kezdett zoknimban a tej.

Kriszta azt mondja,
fényérzékeny.
Napszemüveget kapott.
Nagyi szerint
az én szemem
csak azért piros,
mert piszkos kézzel
mindig belenyúlok.
Pedig, ha megvennénk
azt a szemüveget,
nekem se kéne többet
kidörgölnöm a napot.

én rosszullétig ettem
majd takarómmal
úgy határoltam
körbe a testem
mint az ép szövetek
a zölddiónyi csomót
jobb mellemben

mint elhagyott ház
a piszkos ablakon
lesnék át én is
de megállítom
a rebbenő kezet
törölni nem hagyom

Mint kelesztőben a tészta, úgy dagad a csend.
Oldalának feszül most két ember.
Eggyé lágyítja őket a kovász.
Lassan körbeölel.
Fojt.
Kéz és láb.
Mozdulna.
Nem talál utat.

A szomszédba hoztak egy kocsi 
sódert. Fél napom ráment, míg 
találtam néhány formás kavicsot. 
Nem bántam, hogy leégett a 
hátam, tudtam, Tominak mindent 
eladhatok. 

Kibérelek egy szobát

távol magamtól,

ott rejtőzöm el
mikor fáradt vagyok,
és nem akarom a holnapot,
inkább gyerek lennék újra,
anyám ölébe bújva,
vagy még távolabb,
visszamennék,
egészen vissza,
- negyvennyolc évet,-

amikor elvágták a köldökzsinórt.