Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Csak vas-melege tüzelődik vissza,
meg alatta a pattogódó szikra,
a körbe-cső terítni-szárogatni,
a konyha szívverése volt a platni,
nagy, öntött fazék gőzölgött fölötte,
a telt időben alig szánták többre,
az éhe nagy volt, nyeldekelt a beste,
a hasogatott agácot szerette,
de falatozni be-beállt a sorba,
a lecsupaszolt kukoricatorzsa,
egy parasztgrill volt, sült-főtt minden rajta,
és boldogult, ha anyám úgy akarta,
megroppant rajt a héjába sült krumpli,
a sterc, a prézli-reszelékes nudli,
ott pirult kenyér foltos-feketére,
sok tündér-étek epekedett érte,
az igazát is, szeszélyét is tűrtük,
ha sámedliken körbekerekültük,
és áldozódva lettünk odaföntről,
a fölé barnult deszkamennyezetből.

 

A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,
mint akik minden tudnak a világról,
a szilvafát, az öregedő körtét,
a két barackfa mindenik gyümölcsét,
a cseresznyén az égre korhadt ágat,
a lábnyomot, mi ott maradt utánad,
a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak,
a csirrogását sok vendégmadárnak,
a napfényt, esőt, nyárnapok futását,
a madárfüttyös hajnal hasadását,
a súlyra hajtott ágak büszke álmát,
a fákat, kik a szelet zabolázzák,
a rigócsalád íves föl-le röptét,
a kerítést, a búvós zugok csöndjét,
és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl,
amikor elősárgulnak a zöldből,
nagy utolsónak maradnak a kertben,
s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem,
az őszi napfényt végső nászra kérik,
és bársonybőrük kőkeményre érik.

 

Van, amikor elhagy minden,
árva fillér lesz a kincsem,
mégis mindig ingyen kapok
minden áldott, drága napot,
sírok, rívok mikor máris
tele van a bugyelláris,
hogy osszam be egyszer bölcsen,
hogy örömöm mire költsem.

 

A padláslépcsőn szembejön a por.
Ma díszvendégként tessékel előre,
és korhadás­szagokkal elvegyülve
a rám tapadt piszokkal antikol.

A múltba lógó rozsdás láncokon
ereszkedem alá letűnt korokba,
meg­megnyikordul a padlásgerenda,
mint pincemély – szimultán – sóhajom.

Gyerekkorom maradni kényszerít.
Körülkering a porló házigazda
(nyitott padlásablakból készakarva
nem szippantottam be friss oxigént).

Körülhatárolódni, mint a térkép
egy belső, szűk országhatár­falon,
s ha visszabont a volt idő, vajon
a múlt­zuhanyban öntisztul a vérkép?

 

Szőlődombok közt zakatol vonatunk fel a hegyre,
égre tekint ez a táj, döfködi szálfa karó.
Ősi ligúr szellem, s erkölcs keveredve a mával,
templomi orgona hív, elhagyatott temetők.
Sziklás tengere partján ámul, néz a turista,
távcsöve lencséjén mozdul a gazda s a kéz:
teste kinyíló bicska, a légben tartva egyensúlyt,
keskeny földteraszon éppen előrehajol,
permetcsővel eléri az alsó szinten a tőkét
– hajdani mozdulat és mostani permetező –,
óbora napfény íze a szádban, tűz a kebelben,
gondűző a nedű, tudd, vele mennyi a gond:
míg kortyintod a hegy vérét és bő adományát,
képzeld, mívese mint hajlik a tőke fölé...
Hányszor mássza a sziklán kígyózó kicsi földjét,
szőleje szintjeit és lelket is adva belé,
hányszor is áll szemben zivatarral, nap melegével,
míg lenn zúgva a mély inti az arra menőt:
meddig a mámor, meddig mézzel, borral az élet?
Termi e föld s ez a kor benned a krisztusi vért?

 

Képzelj egy térképet 
szállj fölé
tekints le a magasból
keress egy várost
gyűts marokba 
minden áldást
mit összekotorsz 
az égen
morzsold el 
a felhő fölött
szitáljon le 
mint könnyű
nyári zápor 
házra szobára
fuldokló légutakra
kettéhasított arcok
tágranyílt pupilláira

 

a vers állandóan mozog
elcsitul hullámokat vet
ülök a partján piszkálom
a vízfelületet
néha beledobok egy faágat
máskor egy jókora követ
vagy leúsztatok rajta
egy üzenetet
hátha valahol valamikor
kihalássza a címzett
hátha ő is ott ül a partján
piszkálja a vízfelületet
követ dob bele vagy faágat
leúsztat rajta egy üzenetet

 

verseid meglapulnak
nyirkos talaj a lapu alatt
s szeretőid az emlékező fűcsomók
akikkel hemperegtél 
táplálnak a gyerekkor páráján keresztül
talpad alatt föveny éled újra
szigeteddé vált a világ
itt élünk mi is
csak nem mindig veszed észre 

 

Toronyfelhők közül
kivillanó színpadi effektek 
mintha kockát vetnének 
egy köntösre 
a tájkereszt kitüremkedik 
az élettér festett keretéből 
belehasít az univerzum 
rétegeibe
magával húzza a földet 
mint egy mozgó járdát 
a sorban állókkal 
pedig létrán is 
mehetnének 
a létnek támasztott 
fénysugárfokon
lent a Bukott Ember 
égnek meresztett térdei 
csontfehéren ékelődnek 
a kobaltkék pászma 
virtuális matériájába
ahonnan mint 
mennyei lepedőn 
lassan ereszkedik alá 
a Türkiz Gyermek

 

Ahogy a Kollégiumból vonulunk
kettős sorban végig a Péterfián
a tiltott ünnep reggelén
lépéseinknek ritmust diktál
a kimondhatatlan
belülről zeng az énekelhetetlen
kokárda helye ég gallérajinkon
egy kifordított fekete szoknya
fércöltései – néma tiltakozás
absztrakt jelrendszere
belehasít a fegyelem rendjébe
szaggatott vonallal aláhúzott hiány
vakító fehéren vibrál
a lánycsapat szürke testén
mint pille szárnyán cikázó
fényvarrat a börtönudvaron

 

Mikor a szó életre kel 
megszületik és elindul 
az emberi viszonyok
kiszámíthatatlan 
útvesztőiben – ott lebeg 
minden kapcsolat fölött 
mint egy mondatszalag
a középkori táblaképeken
verdeső tört szárnyú veréb 
máskor fényben cikázó 
aranyszárnyú lepke 
vagy lecsap mint a dögkeselyű

 

Mászni egyre feljebb,
kapaszkodni fokról fokra, 
nem nézni, hogy zsugorodnak 
a tárgyak, ami fontos, 
úgyis besűrűsödik, 
pingpongasztal zöldje beépül 
a növényzet klorofilljébe, 
visszaépíti a természet, 
benne zöldell tovább, hálója 
összetartja a Földet,
nem számít már játszmák izgalma, 
pulzus lüktetése, arcok lázrózsái, 
nem számít, ki nyeri a meccset – 
fölfelé nézni, tartani a fényirányt.

 

Minden radírhúzás kitöröl 
egy vonást – először a szemet 
ne tükröződjön benne arc 
ne fürödjön benne fürkész tekintet 
ne oldozza fel magát benne a bűn

 

Azt hiszed, ismered. Részeddé vált.
Megismerhető, letapogatható,
azt hiszed, felfedheti magát.
Arca van, hangja, kiterjedése.
Ízlése, gondolatai. 
Bankszámlája huszonnégy jegyű, 
nyakbősége évtizedek óta változatlan, 
ajtaján házszám, jól olvasható. 
Postaládájában békeidőben megrendelt 
folyóiratok emléknyomai.

 

Retus közben, ahogy épül vissza 
a felület, lassan kitelnek a hiányok,
kibontja magát a márvány erezet, 
glettálarcát levedli az átfestések 
alól előbukkanó fényaranyozás, 
egyszer csak kibomlik a barokk.
A faragvány megtelik élettel, és 
három évszázad távlatából - mint 
megelevenedő árny- előlép a mester.

 

A régi címem mint a szarkofág
csak emlegetni járok néha vissza
a tűnt jelent de nézd a mész beissza
az embercseppek betűpárlatát

Illesztgetem a törmelékeket
egymásra írt szövegből arcainkat
miféle örvény lenne – lélekillat
vagy érfalon csikorgó vésetek

sugározódtok new roman betűn át
a mondatokban megmártom magam
ma biztos védelem az ál-valóság

s itt újra léteztek mindannyian
előhívódtok mint bemattult hiány
egy rég megsárgult dagerrotípián

 

Amikor az asszonyok minden szerda este
eljöttek a bibliaórára, egyesével
szállingóztak, mint az első hópelyhek,
frissen pasztázott fűzős cipőjüket
tétován húzogatva a lábtörlőn, mintha
kint akarnának hagyni minden
tisztátalant, hogy megtisztulva lépjenek
be Isten házába, az Áldás, békesség
úgy fordult ki belőlük, mint ásónyomból

 

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége 
megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott 
kartonfedél alól kiszabadul, terjeng az ősök 
lehelete, a megbélyegzett kacatok padlásán 
életre kel a múlt. 

 

Milyen képtelen vállalkozás
megismerni valakit.
Jelekből olvasunk, összerakjuk,
mint buddhisták a tarka homokképet.
Valami látvány létre is jön, 
amire azt mondjuk, kész. Ilyen. 
De ha szétcsúsznak a homok-
szemek, kezdhetjük elölről.
Az már egy másik arc.
Pedig az is ő, ugyanazok az elemek.
Csak egy szélfuvintás utáni állapot.

Minden változatodban 
felmutatod színeidet. Ránk vetíted,
rajtunk képződik a reflex. 
Meg kell ismernünk színvalóságunkat, 
hogy alkalomadtán színt valljunk, 
ha egy fényesebb világban 
számon kéretnének árnyalataink.

 

Lisztté őrölsz
kenyeredben emberszag 
lassan rágsz precízen 
kiszámított őrlőmozgással 
míg szétterül benned az én 
pusztulásomból táplálkozol 

--- 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal