Szépirodalom – Versek és slam poetry

Felosztottuk a világot, és hogy ne fájjon annyira,
soha nem beszélünk róla.
Nézd, ez a fekete nejlonzsák, amit a szél cibál
minden (minden) éjjel, az enyém.
A macska homorúsága, ahogy bekúszik a
rozsdás vaskapu alatt.

Általában a számban hordom haza a legjobb falatokat, de a vasárnapi ebéd
hez együtt vásárolunk, én órákig nézném a padlizsán héján doboló ujjait,
éppen a kellő pillanatban, finoman de határozottan
eltolja a túl vaskos kígyóuborkától a kezemet, igaza van, azokkal belül
általában baj van, beleszagolok a petrezselyembe, és mint egy mérlegen,
máris tenyeremen a tiszta hús, hentesünk mosolyog, csak el ne felejtsük a
fűszereket, a morzsolni való majorannát meg a szépre száradt babért,
és a süteményhez tejszínt, de zacskóst, kicsit dolgozni kelljen a habért.

lényegében csak az a kérdés
hogy építeni vagy
bontani akarod-e a formát
mondta a szobrász

a kockacukor-tömbre néztem
kihasíthatnék belőle egy almát
aztán ezt a képlékeny délutánt
nyomorult csontvázunkra
rádolgozhatnánk

belemerült a testembe egy állat
lettünk
akkor
jöttem rá hogy
nekem kell ez a félelem

szeretnék tudni
egy imádságot amit ilyenkor
elmondhatok
amikor elköszönünk
aztán hosszan sétálok
amíg mögöttem
ökölbe szorul az este

Van egy szavam bordaágon,
mint a szilva érik, érik, felreped.
Nyílik hangra, mint a kívánósok
magva, nehéz savat permetez.
Lángoló arcokat akarok látni, égő szemeket
kidobálni magamból a vágyat, mint a szemetet,
hunyd le rám.

Rátört mindenre a melankólia.
Elnézem szép sorát a fagynak:
szikráznak kényes jégláncok
míg önsúlyuktól beszakadnak.

Táblán állok, fehér vászon.
Alatta sár sűrűn, iszamósan.
Milyen egyszerű lett hirtelen
minden: fehér vagy sorvad.

Kivül-belül csillámmal hintve.
Alkalmi táj. Kijárat nincsen.
Lám, jégháton is megélek.
Csak ott senki sincsen.

Élve akartad látni magad.
Szétszálazni azt, ami megköt.
Görbül a tér a talpad alatt.
Gördül a szíved, lüktet a rög.

Elhagyni végre langymeleg.
Elhagyni vallomás számos.
Elhagyni utolsó embered.
Feltörve hagyni a záros.

Legelső

most már mindörökké talizmán a szegycsontodon hordhatnád láncon
de én beléd marom viszem a tested beléd kapaszkodom két ember súlya plusz
a hordalék ha te vagy kívül mintha új bőrt hordanék bolond vagy és fényes
én meg csak úgy kurvásan szemérmes ölbe vennélek sírva akarok fakadni
ölbe vennélek úgy akarok maradni várni hogy lassuljon a lélegzeted mielőtt
elalszol küldök rád igézetet fel fog pattanni a szemhéjad vészesen közel

Ázni esővel, szerteszállni széllel,
döcörögni egy szekér kerekével,
letörni száradt, megfáradt faággal,
lélegezni a friss föld orrlyukával,
fütyörészni a suttyós madárdallal,
leszakadni az ázott folyóparttal,
a semmit összekötni az egésszel,
és zöld lenni a fűszál örömével,

Én vetettem, én arattam,
magamat se másra szabtam,
így egészen olyan vagyok,
akibe majd belehalok.

*

Pont az égből jön lefele
az én szívem jobbik fele,
a rosszabbik, az a másik,
alulról meg nem is látszik.

Fut a világ, minek kéne
szaladnom az elejére,
sose fájjon, amit tettem,
úgyse hal meg más helyettem.

Sohasem hittem el, hogy tudok írni, 
a ceruza volt, akit megkerestem, 
a hegye olyan nagyra tudott nyílni, 
hogy szirmait a papírra szerettem. 

Így esküdtünk hűséget mind a ketten,
ő tanított meg örülni és sírni, 
a fáját mindig óvatosra nyestem, 
hogy tudjon engem holtomig kibírni. 

Mikor két fűszál egymásba szeret,
kitakarják a felhők az eget,
s míg puha, meleg ágyat vet a föld,
egy fuvallattól föllibben a zöld.

Pitypalatty a palatypittyel beszélget,
ki volt, aki szétszedte az egészet,
leltek hozzá tizenhárom darabot,
mit valaki jókedvében faragott,
azt gondolták ha jó görbe, ha jó nagy,
össze lehet illeszteni hajónak,
s addig lesték hová valók a részek,
míg egy hullám elvitte az egészet.

Az igazságnak teste-lelke nincsen,
és feje sincs, hogy jobbra-balra intsen,
csak híja van. S még ő vezekel érte,
hogy valaki az egészből kitépte.

Mi marad majd a hét napból utánad,
a sor, a könyv, az átkuszált papír?
Az ember eljön, akár a vasárnap,
és hat napig a hetedikről ír.

Úgy mentek el, mint fecskevillanás
a halálosra kékült ősz egén,
s nem ér véget a lélekzuhanás,
csak legördül a szárnyakról a fény.

Ez a világ tőled kerek,
hiszen beleszerettelek,
s kör-köribéd, mint egy gyerek,
csillagokat hempergetek.

Egyszem ország, egyszem nemzet,
jó ezer év óta,
annyi íjas ifjat nemzett,
félte Európa.

Honnan jött és mit teremtett,
sustorognak róla,
ám, ahogyan István tett-vett,
rákerült a stóla.

Keresem, mint egy menhelyet,
hová bújtattad lelkemet?
Alul se, fönt se kint se bent,
de mindenhonnan megteremt,
valahol ott lehet talán
kezed terített asztalán,
kenyér, a bor, meg az, ami
akkora csönd, hogy hallani.