Próza

Ha író volnék, Luca, írnék neked egy egész könyvet. Megírnálak nekem. Magadnak. Te volnál a nőalakom. Mosolyogsz, azt mondod, bolond vagyok, tudom, hogy annak tartasz, mikor az összes regényes szépségedet csak tapogatom az anyagokban. Mindig, mindegyikben. Látod, ugye?
Ha beléd vágytam, és te épp a piacon diskuráltál a zöldséges fiúval, kifaragtalak káposztatorzsából. És sárgarépából. A gyerekeknek tetszett. Mohón felfaltak.
Olyankor mintha sosem lettél volna velem, újra csak megpróbáltalak elképzelni. És elkezdtem formázni az arcod, agyagból tapasztottalak össze, agyagból, anyagból gyúrtalak, és féltékenyen pofoztalak vizes kézzel. Sikamlós ajkakat formáztam rád, vártalak, aztán csak csépeltem az arcod.
Aztán a zöldségesre gondoltam, és a tíz ujjamat merítettem beléd, ökölbe szorult a kezem a koponyádban.

Hétfői ebéd (A menü: Zellerkrémleves, félelemmel; B menü: Zellerkrémleves, bizonytalansággal)

Már megint az a ronda, bizonytalan, erőtlen érzés… délután háromkor jött. Ültem az étteremben, ebédelni próbáltam, de az első kanál zellerkrémlevessel már ott is termett a gyomromban: a félelmet éreztem.
Mintha megint valahol máshol kellene lennem. Megint az az eszeveszett taxi toporogna az ajtómban „változtass” rendszámmal.

Újra mennem kell valahova? Egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy valahol máshol kellene lennem. A második kanál zellerkrémleves a bizonytalanságot küldte egész a gyomromig.

– Na és a jegygyűrűt mikor veszed meg? – kérdezte párom nagynénje.
– Nem telik rá, diákok vagyunk – válaszolta a barátom abban a reményben, hogy ezzel lezárja a 
témát, de a néni nem tágított. 
– Adok nektek háromezer forintot, de aztán jegygyűrű legyen belőle!
Akkoriban ennyi pénzért egy vízi járművet is lehetett volna venni. Nem is bírta ki az ifjú sportember:

A szülőszobába érve valótlanul magas, sikoltozó hangokat hallottam az elfüggönyözött rész mögül:

– Ányóm, ányóm, édesányóm, mér szűté á vilógrá!

Aztán pillanatok alatt felcsendült egy még magasabb hangocska, válaszolva a megkínzott mamájának. Mikor kitolták az anyukát, a tolókocsin egy bájos fiatal cigányasszonyt pillantottam meg, aki ráadásul palóc dialektusban beszélt, mosolyogva, boldogan, hogy túl van az egészen. 
Így aztán én is derűsebben néztem a megpróbáltatás elé.

        A hajdani karácsonyok emléke úgy lengi be az eltelt időt, hogy szinte tapintható közelségben érzem a hatalmas karácsonyfát, hallom a csillagszórók sercegését, érzem a bejgli illatát, mindazt a varázslatot, titkot, amit a karácsonyvárás jelentett.
Szüleink az ötvenes évek legnagyobb nélkülözései ellenére is vigyáztak arra, hogy ne veszítsék el a humorukat, játékos kedvüket. Hatgyermekes lelkészcsalád lévén jóformán nem is pénzből éltünk, hanem Isten kegyelméből.

Március 15-én körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié, közben lelkesen énekeltük a Kossuth-nótákat, egyiket másik után: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;

közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta ezredét rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel, hogy segítségére siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni, mit tesz kockára a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját gyakran nézegettük a vitrinben, miniatűr émail portréja megidézte személyiségét, példaképpé vált, mint Baradlay Richárd, akinek alakját róla formálta meg Jókai a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva naplójegyzeteit;

        Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát.
Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember.
        Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről:
- Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát!
A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.

        Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban. 
        Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra. Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt. Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.

Örkény István: Tavaszi napfürdő

Első nap

Május. Verőfényes délután. Bent hideg, kint meleg. Nosza, gyerünk napozni! Kiviszem a napozóágyat a teraszra. Levetkőzöm, napozom. Hű, de meleg van! Felöltözöm, bemegyek. Hű, de hideg van! Újból kimegyek, levetkőzöm, napozom, utána megint be, és megint ki. Végül már le sem vetkőzöm.

Második nap

Micsoda pazar verőfényes délután! Irány az erkélyünk! Hű, de meleg van! Felöltözöm, bemegyek, utána megint ki, és megint be, ruha fel, ruha le stb. Végül már fel sem öltözöm.

Harmadik nap

Egyre melegebb van, miközben benn szó szerint vacogunk. Talán jó lenne kimenni egy picit napozni!
Maradok.

Visszavezényelték az egységet és elméletileg készenléten volt. Nem sokat pihentek az elmúlt időszakban.
Hatvan rendőr nézett egymásra kissé bambán. Nem azért mert közmondásosan bunkók, hanem azért mert Felsőzsolcán már csak csónakkal lehetett közlekedni, ők pedig tenni akartak.

Kivittem az államtitkárt árvizet nézni és ledöbbent a különbségeken. 
Nálunk időben kapcsolva megelőztük a bajt, máshol meg a totális fejetlenség uralkodott.
(Nos a vízügyesek – finoman szólva – nem voltak a helyzet magaslatán.)
Mezőkövesd a béke szigete volt.

A kis tűzoltó csapat átvágott az edelényi híd fölött hömpölygő Bódván, amit tátott szájjal fényképezett néhány bámészkodó és a fejüket rázták a rendőrök. (Őket azért szögezték ide, hogy itt ne menjen át senki. Mert életveszélyes.) A tűzoltóknak viszont dolguk volt a túloldalon. Már csak ott állt a gát.
A jobboldali részen ereszig álltak a házak a vízben és ezt a csoport parancsnoka személyes sértésként élte meg.
Néhány hete azt ígérte a szivattyúzás és utómunkálatok közepette a síró öregasszonynak, hogy minden rendben lesz.
Nem lett.

− Már ez sem az igazi... − sóhajtotta, tudatosítva magában, hogy a Borsodi sör ízét és alkoholfokát „újratervezték”.

Szerényebbre.

Akárcsak a régi kocsmájának a dizájnját.

Mondjuk, azt már nem először. Most a világosabb, kőszerű színek dominálnak, energiatakarékos izzók és „víz nélkül működő piszoár”.

Döbbenet.

Nem vitt túl sok ruhát a csapatépítő tréningre, csak az elvárt laza öltönyt...
... meg a fekete, motoros bőrdzsekijét, Levis farmert, 10M surranót és palesztin sálat.
- Ennyit erről – állapította meg átöltözve a szobájában, aztán dobbantott az ablakon keresztül. Jónak tartották a szakmájában, de egy ideje már rettentően utálta ezeket a bájvigyoros, céges bulikat. 
Majd kimagyarázza valahogy.
Viszont ezt a kis falucskát szerette.
Régről.

„A macskák bélrendszerében él egy titokzatos parazita” – olvassa a Blikket egy kissé a száját is mozgatva Jutka. Felhúzza szépen szedett szemöldökét, majd a kocsma legmelegebb helyét bitorló vörös kandúrra sandít.
Nem szereti az ilyen szavakat, hogy parazita, meg élősködő, ezek olyan „undi” dolgok. „És pont a macskában?! Az olyan tiszta állat!” – háborog magában. –Te, Feri! – szólítja meg végül a könyvébe temetkező és szintén olvasgató egyetlen vendéget. – A macskában tényleg van olyan izé, na, parazita?
-Mi van a macskában? – értetlenkedik a kissé a megzavart, de a pultos csajhoz mindig készséges delikvens. Aztán összeszedi magát. – Ja, ja! Van némelyikben. Bolha, kullancs, rüh, izé… -sorolja, mert Feri közismerten járatos a témában. Bármilyen témában, ha Jutkának az kell.

Az utolsó rakéta „unlock” üzemmódban maradt, ezért a pilóta (régebben vadászpilóta, aztán részeges permetezőpilóta, most emberiségmegmentő pilóta) belerepült az idegen szörnyek hajójába.
Bumm!
Szokás szerint.
- Hát, ez van...- sóhajtott Feri, aki már nyolcadszor látta a filmet, nagyrészt itt, a kocsmában. 
Egyébként rendes srác. Lenyomja a napi nyolcésfél óráját az üzemben, ha meg nagy megrendelés van, akkor szó nélkül túlórázik. Kikapcsolódni jár ide meló, vagy pecázás után, szigorúan esténként.

Terpeszben állt a „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” felett, aztán beleköpött.
Ez már a negyedik „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” volt, mert itt mindenkinek az folyik a kertje alján. Érthető, hiszen ez egyféle turistacsalogató attrakció, másrészről meg tényleg több patak szalad össze Marosfőn, hogy a végén összejöjjön az igazi.
A Maros-Mures. Muris.

Ült a kocsmában - 2011-ben – és szemlélődött. A retró filing megragadta figyelmét és mosolyt csalt az arcára. 
A kerthelyiségben az asztal betonból volt, ami egy téves elképzelésre alapozott, mármint hogy a beton örök. Hát nem. Betonkorrózió. Új fogalom, valahol a nyolcvanas években honosodott meg. A vasbeton mégiscsak porlad és rozsdásodik, nincs 150 éve, ahogy az Yblön tanulta, aki oda járt. Persze, amikor kiöntötték ezt az asztalt, kéznél volt a beton, mert akkor építették a HÉV-et, a szocializmust, meg ezt a kocsmát. Hehe. Beton is volt a közelben, meg van is. Meg volt rum, meg sör is. Így ment ez.

A hetedik napon megpihent az Isten, Grubermájer Áron pedig felépítette Pünkösdfürdő mellett a kocsmáját.
Persze, írhattam volna akármilyen nevet.
A múlt alkoholba áztatott neuronjaiba veszett az első korcsmáros (és kifőzde!) tulajdonosának a kiléte, de most fogadjuk el, hogy így volt.
Grubermájer nem volt hülye, sőt. Sok reinkarnáción keresztül megérezte az idők szavát, ízét és sörét. Így történt, hogy jóval később az Óbuda szélén kialakuló kirándulós, evezős, fürdőzős kispolgárság igényeire adott hatékony választ, valamint gulyást, (idény szerint) sült fogast és csapolt Drehert. (Később Kőbányait, még később megint Drehert. Hja, társadalmi berendezkedések jönnek, mennek, de van, ami változatlan.)

A kávéautomatánál áll egy néni. Bazsevaszínű kendőbe bugyolálja időgomolyagarcát.  Csiga száját cuppogtatja. A hónom alatt két flakon Szentkirályi. Akciós. 99 forint. Nézem a nénit. Mindig leesik az aprója. Vagyis beesik a nagy dobozba. Aztán kiadja a kis lyukon. Kávé meg semmi. Flipper a Teszkó előterében. Egy öregasszony játszik. Eklektik retro. Lehangoló egy hely. Ennél bármelyik lepukkant kocsma hangulatosabb. Emberibb. Emberarcú kocsma. Izmus. Tehát a Teszkó előterében vagyok. Ahol semmi nincsen csak egy nagy bazi szemeteskuka. És egy nagy kávéautomata doboz. Meg egy tábla terpeszállásba. Pulyka tokányhús. 1698 forint per. Kilogramm.  Fehér krétával írva. Gondosan formált betűkkel. Mintha a hentes csak ezt a szószerkezetet tudná leírni. Mintha szerelmes lenne a Pulyka Tokányba. Mintha József Attila írta volna le. Flóra.