Próza

Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

János piréz felnőtté érése akkor indul el, amikor a szerelemmel találkozik, abban is a világban lakozó női értékkel. Iluska mostohája és saját gazdája (mint negatív szülőképek) miatt hamarosan súlyos csalódás éri: el kell bujdosnia. De hát a pirézek sorsa és szülőképe már csak ilyen. Vándorlása során, nagy lelki elsötétedettségében először egy sűrű, sötét erdőn kell átalmennie, ez szimbolikusan a saját lénye sötét oldalának árnyékgazdag, tudattalan, elfojtott területeivel való találkozást jelenti. A János pirézben végig kifejeződik az a lélektani törvényszerűség, mely szerint a férfi-személyiség kibontakozásának két legfontosabb vezérlő csillaga a szerelem-szeretet érzésének megtartása, valamint a benne és a világban lévő agresszióval, előítéletekkel való megküzdés.

Jánost, a pirézt a megkérdezettek 59 %-a nem szívesen látná szomszédjaként. Így hát szegény János piréz egyre csak vándorol, vándorol, amíg a 41 %-ig elér.

A pirézek nem dolgoznak, tehát elveszik előlünk a munkát. Nem lehet ideiglenes intézkedésekkel, három napig posztoló rendőrrel megoldani hosszú ideje mérgesedő pirézkérdést, a problémákon csak az állandó rendőri jelenlét segít, a nap 72 órájában.

A pirézek már a tyúkólban vitézkednek!

Az előzetesben lévő és az elzárt porézeket senki nem alkalmazza majd, azon egyszerű oknál fogva, hogy az előbbiekről nem tudni, meddig maradnak benn, az utóbbiak pedig nagyon kevés időt töltenek a börtönben. Öntsünk tiszta vizet a phára, és töltsünk több időt a börtönben! Minek annyit ide-oda mászkálni folyton? Csak a baj van belőle.

Egy ház udvaráról hét tyúkot vitt el egy piréz, de mint az alapos nyomozás utóbb megállapította, a tyúkok voltak a felbujtók, mert szidták az édesanyját. A független bíróság az édesanyát szigorú megrovásban részesítette.

Hallottak már a pirézmetszésről? Az ötvösök, miután vésővel bemélyítették a piréz felületére a díszítést, próbaképpen befestékezték, nedves papírt nyomtak rá. A papír kiszívta a festéket a pirézek mélyedésekiől, a lapon pedig megjelent a vésett minta tükörképe.

Azt a pirézfán fütyülő pirézangyalát!

Pirézangyal törkölypálinka. Elsőre szép, kellemes, fűszeres illatokkal nyit, amiket a háttérben a tölgyfa hordóra jellemző jegyek és bérletek kísérnek végig. A szájban nagyon harmónikusan lép fel a pirézangyal, erős alkoholos mellékíz nélkül. Kiválóan előjönnek a „törkölyös”, markáns jegyek, remek párhuzamot alkotva a hordós érlelés adta tompa, kicsit kesernyés ízhatásokkal.. Munkánk során folyamatosan felkeressük a neves hazai rézfőzdéket, és az arra érdemes pirézangyalokat szárnyon veregetjük.

Addig szegény János piréz búsan üldögélt a pirézfa alatt és csendesen iszogatta a pirézangyalokkal a piréz nemzeti törkölypálinkát.

Tong, tong – mondta a régi pirézpénz. Szemnek hívták a közepén a lyukat.

A pirézpénz máig is ismert, legáltalánosabb formáját a Vagdakozó Fejetllenségek idején (i.e. 5. sz-i.e. 3. sz.) nyerte el. Ekkortól váltak az érmék kerekké, a közepűkön egy négyzetes lyukkal. A piréz felfogás szerint az érmek köralakja az Égre, rajtuk a négyszögletes lyuk a Földre, a lyuk köré rendezett írásjegyek pedig a kultúrára, azaz magára a jó piréz emberre utalnak. Így tehát e pénzérmék az Ég, a Föld és a piréz ember tökéletes harmóniájának megvalósulását fejezik ki.

Amikor János piréz hazatér, Iluska halála után újabb, még mélyebb, és sokkal alaposabb közvéleménykutatások várnak rá. Mivel a hosszú úton karórája felmondta a szolgálatot, így órásokkal kell megküzdenie, akik az archaikus, primitív, ősi férfierő és az idő korlátlan hatalmának képviselői. Ők a szolgáivá válnak, és a segítségükkel győzi le az újabb ellenfelet, az archaikus női rosszat: a boszorkányokat és a piréz lányokat.

A már megszelídített, uralt pirézia segítségével, egy órás vállán kel át tengeren is, de közben karórája ismét megáll. A végső próba során, Tündérország határánál a kollektív tudattalan ősi rétegeit képviselő medvével, oroszlánnal és sárkánnyal kell megküzdenie. Miután e végső, archaikus erőkkel is megvívta harcát, csak akkor léphet be a csodálatos tündéri világba, ahol végre karórája ismét járni kezd, és pontosan mutatja az időtlenség idejét. De hányattatásai ezzel még nem értek véget, még le kell győznie a hatalmas és gonosz pirézbogarat.

Nappal a pirézbogarak elrejtőznek vagy csak nehézkesen és lassan mozognak a földön.

A pirézbogarak alkonyatkor, különösen meleg és csendes estéken zúgó repüléssel hasítják a levegőt, táplálkozásra és petelerakásra megfelelő rendes kis helyeket keresnek maguknak. Egy, a földön elterülő friss tehénganaj, egy-egy rakás lóganaj vagy hasonló ürülékek vonzzák a pirézbogarakat, mert kedvenc táplálékuk a nagyobb emlősök ganaja. A pirézbogarak a földbe vájt barlanglakásaikba hordják a ganajt és azt itt, e helyen fogyasztják el. Nyugodtan és zavartalanul. Társadalmilag hasznos munkát végeznek, mert nemcsak hogy eltűntetnek nagy mennyiségű székletanyagot, hanem azzal a földet is javítják.

Magyar lótrágyakutatók figyelték meg, hogy egy tarlón fekvő nagy, majdnem 93 ezer négyzetkilométer területű lótrágya, kevés maradék kivételével, egy éjjel folyamán eltűnt a föld hátáról. Az utánjárás, valamint az utánásás megállapította, hogy ezt a munkát 92 ezer nagy pirézbogár végezte el. Azonban nem sokáig ülhették víg lakomájukat a föld mélyében, mert jött János piréz, és pirézbotjával lecsapott.

Meg aztán a pirézbogarak veszélyeztetik a becsületesen gyalázkodó és átkozódó állampolgárok munkahelyét, és ezáltal a társadalmi békét, boldogságot.

Igaz, trágya azért még így is maradt elég.

Az utca népe

(írta: Tolvaj Zoltán)

    Nem tudom merről jövök, csak a fényszögek bizonyosak, a küklopszi derű, a delfinalakú motorcsónak a Margit híd alatt, a házfalakra sprézett tört spanyol feliratok, ez a retardált közöny az esőerdei indiánarcokon. Farzsebemben Frazer Aranyága portugál kötésben és a teljes idegsejt-tan. Kevés hetéra kószál az utcán, néhány ismeretlen alkesz, idebent a szabadság féltömény fuvalmai, ahogy a meteorraj-szerű idő lestrapált elmém graduális gönceit semmivé fakítja. Plútói göreb, mondhatnám, ha napok óta le nem váltott zoknijaim ellenére sem éreznék atavisztikus ingereket Frank Zappa kakofóniáihoz méltó kísérőként, szatyornyi söreimmel beállítani derűs szórólapkihordó cimborám üdülőjébe.

 
Egyszer sétálgattam a nyolcadik kerületben. Csak úgy, szinte céltalanul. Aztán váratlanul hasra estem. Amikor  magamhoz tértem, nem volt körülöttem senki.  Megvolt a pénztárcám is. Döbbenten ugyan, de tovább mentem. Jobbra néztem, ott egy ház volt. Balra néztem, ott is egy ház volt. Szinte el se hittem, hogy ez a nyolcadik kerület. Házak minden felé. Én meg csak sétálgatok itt, mintha nem lenne jobb dolgom egy másik kerületben. Például.

Az idős bácsi felkelt, felöltözött, megkente kicsit a nyakát a pacsulival, amit még a fiától kapott Karácsonyra. Kivett a harmadnapos kenyérmaradékból két szeletet, jó vastagon megkente margarinnal, hogy ne legyen olyan száraz, kolbászt aprított közéjük, egy alig használt szalvétába becsomagolta, betette a kabátzsebébe, és elindult dolgozni.

A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.

Egy idős néni lép be a hentesüzletbe, a kerekes bevásárlótáska nagyot csattan a metlakin, ahogy áthúzza a küszöbön. A kapkodó eladó szinte rá se néz, de ezért igyekszik kedves hangon üdvözölni.
- Szervusz drágám! – szól a néni – Abból a kacsacombból kérnék kettő nagyobbat.
- Nem lesz az magának kicsit drága? – kérdez vissza a hentes.
- Nem nekem lesz, drágám, a fiam jön át látogatni az ünnepek alatt. Neki akarom megsütni.
A hentes kiveszi a combokat, leméri, szoroz a számológépen: 775 forint.
- Egy ötszázas lesz, ha nem lesz más.

Munkából hazafelé tart az örök gyerek, gyalogol a villamostól hazáig, és közben azon gondolkodik, hogy mennyire unatkozik. Ha most otthon lenne, éppen valami filmet nézne, vagy játszana a számítógépen, vagy bármi mást csinálna. Most viszont minden tevékenysége abból áll, hogy egyik lábát a másik után teszi le a földre, de mást nem tehet, mert mielőtt bármelyiket tehetné az előbbiek közül, haza kellene érnie.

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.

– Vettél?

– Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.

– Olyan izét.

– Mizét?

– Ami ebbe kell.

– Mibe?

– Gyere már!

Hej, kutya sors, te szeszélyes, gunyoros, csupán rajtad áll, hova pottyantod fiaid, s mivé teszed őket, így van ez jól, ki merne rajtad számon kérni logikát. Zavaros, változatos, sokszínű ez a mi nagy színházunk, beletörődött éhenkórász vagy elégedetlen módosként is tévelyeghetünk porondján, fájdalmunk és örömünk, bánatunk és közönyünk szőtte cifra ködmönünkben, de hát ebben rejlik egész létünk lényege. Engem épp nem kímélt ez a csélcsap végzet, amiért is hálával tartozom neki, mert oda helyezett, ahol ritka érdekes színjátéknak lehettem főhőse.

Lehet, hogy a hajnali utazás hangulata szüli a periférikus ideákat? Lehet, hogy a zaklatott álom zilálta gondolatok tömegét a zötyögő villamos rázza helyre? Lehet, hogy a külváros impressziói ébresztettek rá, hogy csupán ideiglenes vendég vagyok ezen a bolygón? És nem csak ezen a bolygón, hanem ennél a vállalatnál, a Soroksári úton?

–Szoktál emlékezni „arra”
–Gyakran. A tények és déjá vu bűös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtőnek a meg sem történtek is.

Joe olyan fura egy figura volt, de olyan…  Ha el tudnám ezt nektek mondani, Isten bizony… Szavak… Mindig csak azok az átkozott szavak! Ha zenész lennék, ha tudnék harmonikázni vagy ilyesmi… De nem tudok…
Így csak ez maradt, és Nektek meg kell hallgatnotok az ő történetét. Hogy nem érdekel? Hogy szartok bele az egészbe? Hogy sokkal jobb leszbi shaw-k vannak, meg Való Világ, meg ilyesmi? Hogy inkább nézitek a tévét? Hát tessék csak! Bámuljátok napestig, én nem bánom. Olyan történetet, mint Joe-é, olyat sehol nem találtok még egyet! Sehol a világon, ezt én garantálom Nektek.

 
A hullák már régen nem úszkáltak a Tiszában, mikor Schwartz Jakab jobban lett. Visszatért az étvágya, meglepődve észlelte, hogy fehér paplanos ágyban fekszik, és mindenki nagyon kedves hozzá, s a házigazdája, a kövér szegedi molnár, akit Lőw Emmánuelnak hívtak, elmagyarázta neki, miszerint most ő Szilasi Jenő, nem, nem Schwartz Jakab, tessék elfelejteni ezt a nevet, és segédként dolgozik nála ősz óta, ahogy visszatért az olasz frontról, ezt kell mondani, ha valaki kérdi. Emmánuel úr persze, nem tagadja le, hogy ő maga szintén zsidó, de őt már régóta ismerik a városban, s mivel nem csak őröl, hanem két kis péksége és egy cukrászdája is van a belvárosban, s a tiszt urak tőle szoktak mákos kiflit, lekváros és túrós batyut, meg különféle pogácsákat és palacsintákat rendelni. De a segéd urat eddig nem látták a tiszt urak legényei, akiket el szoktak küldeni a ropogósra sült és kemence illatú gyönyörűségekért, ezért kell azt mondani, hogy a Szilasi Jenő egy nagy málé, csak a garatra tud önteni, a malomban tüsténkedni, ezért nem találkoztak vele a városban, a sütőkemencéknél, vagy a boltokban. Maguk a tisztek ritkán szoktak kivetődni ide a tápéi malomba, csupán csak akkor, ha frissen fogott harcsára vagy pontyra fájdul meg a foguk. Úgy tartják, jobb az ízűk idefönt, mint Szeged alatt, addigra belevizelnek a folyóba a népek.