VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Hepp Béla: Könnyek
Könnyek– Minek bőgsz?– Tudja azt maga jól, mér’ nem hagy? – Ne bőgjél, úgy sem mégy el. – Hagyjon békibe’! – Eredj, takarítsd ki az állatokat. – Utána elenged? – Nem mégy sehova... A nagydarab, zsíros arcú ember a szín árnyékában ült valami öreg alkalmatosságon, hogy pad volt-e vagy valami iparosnak a munkájához való eszköz, nem tudta senki. A férfit nem is érdekelte, a lábát átvetve rajta karcolászott valamit a körmével. – Nem mégy sehova, eredj a dolgodra. – vigyorodott el. – Maga nagyon gonosz ember, meglássa, az Isten megbünteti magát, amiért nem enged elmennem. A lány megroppanva nézte a férfit, látszott a tartásán, hogy nem tudja még, szembeszálljon-e vele, vagy meneküljön, vagy csak ahogy napra nap, csöndesen eloldalogjon dologra. – Te! Elhallgass! – az összeszalasztott, bozontos szemöldök lassan kisimult, és furán megdőlt –Meg hová mennél? Mire? Jó itt neked. A férfi már megint vigyorgott, a lány pedig egyre bizonytalanabbá vált. Düh, keserűség és félelem váltogatták egymást benne, valahol tudta, hogy a kudarc megint elkerülhetetlen, de most fölvetette a fejét: – Jó-e? Hogy volna? Ide vagyok láncolva erre az istenverte tanyára, összezárva az állatokkal, robotolok reggeltől estig, viselem a maga gúnyát, megvetését, mert nem fiúnak születtem, mindjárt húsz éve egy évben egyszer, ha kétszer mehetek magukkal a vásárba, akkor is odaköti a lábamat a bakhoz, hogy csak le se szállhassak, szíve szerint letakarna egy zsákkal, hogy ne lássak, ne lássanak... A lány hangja, ahogy a sérelmeiben haladt előre, egyre erősebben, egyre magasabban szólt, így a férfi is hozzáemelte a hangját. – Mennél mi? A kazlakhoz, fölcsináltatni magad valami jöttmenttel, hogy azt is etethessem? Vagy szökni, most, hogy valami hasznod is láthatom, mikor már a földet is bírod? Nem mégy te sehova, majd ha én megmondom, majd akkor mégy! – Hova zárna még be? Meddig? A halálomat akarja? Apa az ilyen ember? Most már a kitörni készülő harag könnyei torzultak a lány soha meg nem válaszolt kérdéseibe, de ez a férfit nem hogy nem hatotta meg, haragra gerjesztette. Lassan felállt. Most látszott, milyen kicsi, törékeny mellette a lány alakja még így is, hogy állta az apja tekintetét. A férfi leakasztotta a szín faláról az ostort. – Majd én megmutatom neked, nem mégy te sehova, ha akarnál, se tudnál, ha megtanítottalak a tiszteletre. – és odacsapott a lány bokájához.
Az apró ablakban ősz hajú, de finom vonású, nem oly rég még szép arcú asszony állt. Fekete ruhájának ujjába törölte a lassan folyó könnyeit. A lánya állta a kertben a verést, nem sírt, az asszony sírt helyette is. Évek óta. Ahányszor elő merte venni a férjének, hogy el kellene engedni már a lányukat, tizenkilenc éves, semmi tudása nincsen a lányságról, csak amit az anyja kényszerűségből, félelemből átadott. Már bánta, kérte az Isten bocsánatát, hogy hagyta idáig érni a család dolgát. Ötször-hatszor rándult már az arca az ostor hangjára, mikor kinyitotta az ablakot: – Jöjjön enni! Meleg a leves! – Mingyá’! – kiáltotta a válla fölött hátra a férfi, de megállt a keze, és az ostort abból a fél lendületből a fészer elé dobta. Le sem nézett a remegő lányra, a ház felé indult. A férfi ránézett a feleségére, szemmel áthatóan elöntötte a düh. Az asztalra tette a kanalat tartó kezét, és nagy levegőt vett... Furcsán, értetlenül kereste az asszony tekintetét, aki most a szokásától eltérően, állta, bár némán rázta a sírás a vállait. A férfi a torkához kapott, mintha az inge nyaka szorítaná, a szája szélén fehér hab bukott ki, tétova mozdulattal felé nyúlt, hogy letörölje, de eltört a mozdulat, és a férfi arccal az asztalra esett. A tányér a földre pergett, aztán csönd lett, sosemvolt csönd… a zsíros tócsa megállt az agyagon. Akkor állt meg a lány a konyha ajtajában. Az asszony ránézett. – Már vége. Készülj. Elmégy...
Megjelent: 2020-03-22 18:00:00
|
