Keresés a honlapon:

Gänszler Beáta: Maria (Illusztráció: Wusching Ibolya)

 

 

 

 

MARIA

 

A tavaszi szél hozta el nekem magát.

De előbb ez a pajkos fuvallat a hajamba kapott, összeborzolta, a fejemhez lapította, majd felemelte, amitől sokkal dúsabbnak hatott a frizurám, mint amilyen valójában volt. A pöttyös ruhám szoknyáját is le kellett fognom, mert csintalanul fel-felröptette azt is. Úgy tettem, mintha a kirakatban elhelyezett cipőket nézném, pedig azt lestem, hogy követ-e az a magas, szőke fiatalember, aki a villamoson le nem vette rólam a szemét. Követett. Odalépett hozzám, megkérdezte, hány óra van, amit nem tudtam megmondani, mert nem volt órám, de maga azt mondta, mindegy is, mindenképp alkalmas az idő arra, hogy megigyunk egy feketét. Még sosem szólított le senki az utcán; nagyon tetszett a bátorsága. Az erős kávé ízlett, enyhe pírt festett az arcomra. Nem mertem a szemébe nézni, helyette azt figyeltem, hogy milyen őrült tempóban lüktet a vér az ereiben a kézfején. Elkerülhetetlen volt, hogy egymásba szeressünk. Nem maga volt az első szerelmem, de maga lett az, aki örökre megváltoztatta az életemet és engem is. Nem, nem is megváltoztatta: meghatározta. Maga beleívódott a testembe, a lelkembe.

Tizenhét éves korom óta a magam ura voltam, ritkán lehettem gyenge. Apám munkája miatt állandóan ide-oda költöztünk az országban, amit nagyon utáltam. Végül elegem lett és visszatértem szülővárosomba, Milánóba, ápolónőnek tanulni. Megszenvedtem minden napot. Elszántságból és reményből szőtt acélmídert vettem magamra. Amikor megismertem magát, ebből az erős fűzőből engedtem ki mindig egyre többet. Maga mellett esendő, dédelgetnivaló nővé váltam. Nem ment egy csapásra, sok türelem kellett hozzám, de elérte, hogy bújós kiscica legyek, hogy puha legyen a szívem, mint a vaj. Emlékszik? Alig vártam, hogy meglássam, hogy röpülhessek maga felé, hogy, mint a tavaszi szél, mely elhozta nekem magát, beleborzoljon a hajamba; finoman, nagyon finoman cirógassa a nyakamat és beleharapjon a fülcimpámba. Az ágyban gyöngéd volt és igazán kreatív. A magával átélt gyönyörre nincsenek szavaim.

Sokat tanultam magától, jogász volt, olvasott, művelt férfi. Rengeteget beszélgettünk és még annál is többet nevettünk. Imádtam színházba, moziba és kis presszókba járni magával. Gyógyulgatott a lelkem.

Apám kegyetlenségére ma sem tudok hányinger nélkül gondolni: a háború alatt ő szalonnát és kenyeret evett, amit előlünk elzárva tartott; mi, gyerekek krumpli héjat guberáltunk, abból főzött édesanyánk levest. Anyánkat máshogy sem kímélte, tizenhárom gyereket kellett szülnie, abból ötöt eltemetnie. Amikor maga belépett az életembe, már megkopott a hitem abban, hogy az szép lehet és boldog. Maga csiszolta fényesre a viseltes bizodalmamat. Tudtam, hogy magában ráleltem gyermekeim apjára.

Arra is emlékszik, hogy egyszer épp a kedvenc kávézónkban szürcsöltük a frissítőnket és hirtelen fekete felleg ereszkedett fölénk, amitől rossz lett a kedvem, de maga csak bolondozott tovább? Amikor megkérdeztem, hogy hogyan tud ilyen szomorú időben is vidám lenni, s amire azt felelte azért, mert van egy Napja, ami beragyogja az életét, és az én vagyok? Úgy nézett rám, olyan szerelmesen, hogy attól sírva fakadtam. Sosem voltam boldogabb.

Azon az emlékezetes napon is ott éreztem magam körül annak a tavaszi szélnek az illatát, amely elhozta magát nekem. Azon a napon, amikor úgy gondoltam, kell-e annál több az élettől, minthogy szeretem és maga is szeret engem. Azon a napon a szívem dermedt meg legelőbb, aztán sorban váltak jégcsappá a végtagjaim, amikor rekedt hangon eldadogta, hogy én vagyok az élete értelme, és hogy otthon a felesége és a fia várja. Először nem is értettem, mit jelentenek a kiejtett szavai. Csak a jeges rémületet éreztem. Amikor sikerült megmozdulnom, kihúztam a kezemet a magáéból. Azonnal utánakapott. Hagytam, hadd szorongassa, hisz nem éreztem semmit, érzéketlen voltam tetőtől talpig.

Kétségbeesetten beszélt, csak beszélt. Csupán egy szó jutott el a tudatomig: elválok. Rosszul lettem a gondolattól, hogy szenvedést okozhatok egy másik nőnek, aki a felesége és biztosan szereti magát. Majd’ megszakadt a szívem. El sem tudom mondani magának, mit éreztem, amikor a családjára és magunkra gondoltam. Napok múltán is csak a felesége és a kisfia elképzelt képe lebegett a szemem előtt. Nem akartam válóok lenni. Ezt biztosan tudtam, azt viszont nem, hogy mit kezdjek az életemmel. Igaz, egy hétig nem is kellett gondolkodnom ezen, hisz végigzokogtam azokat a napokat. Aztán elhatározásra jutottam. Fogtam az összetört szívem meg a ruháimat, utóbbiakat bepakoltam a bőröndömbe és elindultam Bariba. Soha nem jártam még arra, de minél messzebb szerettem volna kerülni magától. Reméltem, hogy az ottani kórházban szükség lesz jó ápolónőre. Szükség volt. Azért nem hagytam meg az új címemet magának, mert nem akartam, hogy megkeressen. A barátnőm írta meg, hogy maga teljesen összetört. Ez legalább közös volt bennünk. Tudja, milyen sokáig haragudtam magára, mert képtelen voltam nem szeretni? Hosszú-hosszú idő telt el addig, mire beletörődtem, hogy így kell élnem: szeretni magát és nem magával élni.

Tudja, sokszor gondoltam már végig az életemet. De ironikus módon most először nem fáj a múlt. Persze, emlékszem az akkori érzéseimre, hogyne emlékeznék. Ám minden eltompult, minden. Ne ijedjen meg, egy változatlan: nem szűntem meg a maga közelségére vágyni.

No, de hol is hagytam abba? Mostanában mindig elveszítem a fonalat; attól tartok, ez az utolsó alkalom, hogy tiszta tudattal meséljek magának magamról. Annyi mindent elfelejtettem már és annyi minden eszembe jut, olyan is, amiről nem is tudtam, hogy még emlékszem rá.

Szóval a nővérszállóról egy idő után kiköltöztem egy kétszobás albérletbe, amit később sikerült megvenni. Az a fekete hajú, zömök fiú is, aki tökéletes ellentéte volt magának, ideköltözött. Ő sem volt helybeli, ő is menekült valaki elől. Értelmes volt és jó humorú, ebben emlékeztetett magára. Nem köntörfalaztam, megmondtam neki, hogy a szívem másé, de gyerekeket szeretnék. Nem volt ellenére. Szép esküvőnk volt, katolikus. Ehhez leendő anyósom ragaszkodott, pedig az első perctől ellenszenves voltam neki, bizonyára azért, mert református vagyok. A reverzálisom sem nyugtatta meg. Szeretetteljes kapcsolatunk élete végéig megmaradt.

Nem is értem, miért, elkövettem azt a hibát, hogy csak a nászéjszakán lettem a férjemé. Ügyetlen volt, durva és egyáltalán nem figyelt rám. Ezt teljesen természetesnek vette. Szinte gyöngéden volt durva, ügyetlen és gyors. Neki egyszerűen ez jelentette a szerelmeskedést. Sírógörcsöt kaptam. Magára gondoltam, a maga érintéseire, csókjaira és becéző szavaira. Mindez még jobban fájt, hisz akkor már tudtam, végül mégis elvált. Úgy jöttem haza a nászutunkról, hogy én is elválok és megkeresem magát. Mire beadtam volna a papírokat, kiderült, hogy terhes vagyok. Összeomlottam. Harminc éves voltam. Egy abortusszal nem akartam kockáztatni, hogy talán sosem lehet gyerekem. Terhesen meg csak nem állíthattam be magához. Maradtam hát. Munka mellett tanultam, érettségi előtt álltam. És akkor megérkezett a lányom. Koraszülött volt, kicsi, kopasz, kék szemű, formás baba. Azt a nevet adtam neki, amit maga választott, amikor közös gyermekeinket tervezgettünk. Korai világra jövetele miatt nem tudtam elmenni a vizsgákra. Nem is érettségiztem le soha, amire maga nem lenne büszke, s bánom én is.

Az egyik nap ment a másik után. A nem várt kis jövevényért való aggódás összekovácsolt bennünket: egy évesen az életéért küzdöttünk. Meghalni adták ki a kórházból, de az apja és én megmentettük. Ezt sosem felejtettem el a férjemnek. Aztán jött a hír, hogy maga újranősült. Hogy mit szóltam hozzá? Nem szerettem kevésbé. Úgy éreztem, le akarja zárni az utat felém. És hogy én se keressem a magához vezetőt. De attól még szerettem, elmondhatatlanul szerettem.

Két év múlva megszületett a fiunk. A dacos, makacs, apás lány mellé kaptam egy szófogadó, simulékony, anyás gyereket. Kár lenne tagadnom, ő lett a kedvencem. A házasságunk elviselhető lett. Erős bennem a kötelességtudat, ezért jó háziasszony voltam és ezt a férjem értékelte. Azt hiszem, megszeretett. Én nem tudtam igazán szeretni. Hogyan is tudtam volna, hisz én magát szerettem.

Amikor nagyobbak lettek a gyerekek, gyakran utaztunk Milánóba, a rokonaimhoz, akiket a férjem nagyon megkedvelt. Istenem! Hányszor reménykedtem abban, hogy valami csoda folytán találkozom magával! De évekig nem került sor erre. Aztán egy este maga ott állt az Opera előtt és várta a feleségét. Én az unokanővéremmel voltam és nem számítottam magára. Kifutott az erő a lábaimból. Neki kellett támaszkodnom az egyik oszlopnak. Nem kaptam levegőt. Láttam, hogy maga ugyanígy érez: elöntött a szerelem bennünket. Mintha hirtelen felszökött volna a lázunk. E naptól kezdve, amikor csak tudtunk, találkoztunk. Amilyen gyakran csak lehetett, már utaztattam is a családot Milánóba, ahol az unokanővérem szervezte meg a randevúinkat, és maga is többször járt Bariban.

Nagyon sajnálom, de a felesége halála engem nem rázott meg igazán. Sőt, gyarló módon repestem az örömtől. Nyilván büntetésül kaptam az égiektől a mélyvénás trombózist. Túléltem. A férjem és a gyerekeim rettenetesen aggódtak értem, mindent megtettek a gyógyulásomért. Maga is őrülten féltett, de tehetetlen volt, hisz meg sem látogathatott. Az unokatestvéremmel üzent, küldött leveleket. Istenem! Milyen sokáig megvoltak azok a szerelemmel átitatott sorok! Magának akart, csak magának. Kért, könyörgött, hogy váljak el, fussak, hagyjak hátra mindent! Maga már szabad, maga majd vigyáz rám! Mindent elmondtam a férjemnek. Azt is, hogy elválok. Sosem láttam még senki szemében olyan mély bánatot és olyan feneketlen haragot, mint az övében. Csupán szavakkal ütött: mindenbe beleegyezik, de a gyerekeket nem vihetem magammal. Csak a fiamat vittem volna, de őt sem engedte. Tudtam, hogy hiába harcolnék ellene, a kapcsolatrendszere túl erős volt. Kizárólag a fiam miatt maradtam mellette. Mondja, gondolt rám akkor, amikor öngyilkos akart lenni? Hát nem tudta, hogy csak addig élek, amíg maga?

A férjem nem számolt azzal, hogy a gúzsba kötésem mennyire megmérgezi az életünket. Hol tudatosan, hol tudat alatt kezdtem büntetni a családomat, a barátaimat. Sok embert elmartam magam mellől. Egyszer megkérdezte a barátnőm, hogy hova lett az az éles eszű, mosolygós, jó humorú lány, aki voltam. Most már látom, hogy milyen pusztító volt a maga iránt érzett szerelmem. De nem érdekelt, még mindig bíztam abban, hogy egyszer együtt fogunk élni. Akkor sem halt meg a szívemben a remény, amikor megtudtam, hogy harmadszor is megnősült és gyermekük született. Tudtam, hogy maga még ugyanúgy engem szeret, ahogy én magát. Talán nem véletlen, hogy pár év elteltével egy időben fordultunk orvoshoz magas vérnyomással és szívproblémákkal. Bizonyára az is a Jóisten akarata volt, hogy ugyanabba a szanatóriumba kerültünk három hétre. Örömöm felülmúlhatatlan volt. Én jól emlékszem, hát maga? maga is, hogy milyen bódító volt újra megérinteni egymást? És hogy minden csókunk olyan volt, mintha először kóstoltuk volna a szerelem ízét?

Az egyik látogatásakor a férjem meglátott bennünket, amint kézen fogva sétáltunk. Akkor nem szólt, de a hazatérésem után nem sokkal leült velem beszélni. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy egy sánta, nem szép ember az, aki kitölti a szívemet. Nem akar olyannal élni, aki sosem fogja igazán szeretni. Menjek, vihetem a fiunkat, ha rendszeresen láthatja. Hogy engem milyen boldogság töltött el! Azonnal írtam magának. Negyvenkét éves voltam, úgy éreztem, előttem az élet, előttünk az élet. Annyi elvesztegetett év után nem tehetjük meg egymással, hogy ne együtt éljünk. Minden-minden rosszat elfelejtettem, csak magára gondoltam és az eljövendő szép életünkre. Alig akartam elhinni, hogy a pár hete még csak lopott órák napokká, hetekké, évekké duzzadhatnak. Szabad voltam.

Csütörtöki napon kaptam meg a válaszát, két hetet vártam rá. Bekucorodtam egy fotelba, és izgatottan, repeső szívvel téptem fel a borítékot; minél előbb látni akartam a kézírását, megérinteni a papírt, amit a drága keze simított végig.

Azt írta, el sem tudom képzelni, milyen öröm öntötte el soraim olvastán magát. Azt sem tudta, hova legyen a boldogságtól. A szanatórium óta maga is azon gondolkozott, hogyan élhetnénk együtt. És akkor felsírt a kislánya. Le kellett ülnie, mert hirtelen hatalmas súlyával nehezedett magára a felelősség. Egy családot már otthagyott, két gyermeke anyátlan és most ott az a kicsi. Nagyon drága ára van a mi szerelmünknek. Nekem is van két gyerekem. Hogy is gondolhatjuk, hogy ennyire önzők lehetünk. Még azt is írta, hogy mit meg nem adna azért, hogy egymáséi legyünk és együtt éljünk. „Maria – írta – tudja, hogy maga az igaz szerelmem. Maga marad halálom napjáig. Sosem feledem, milyen gyönyörű volt, amikor először megpillantottam a villamoson, aztán a kirakat előtt: a hajába és a ruhájába belekapott a tavaszi szél és maga olyan kecsesen igazgatta el a frizuráját meg a ruháját újra meg újra, hogy még a galambok is beleszerettek magába. Édes, édes Maria, a maga csókja a legédesebb a világon, a maga ölelése a legszenvedélyesebb. Magával voltam egy egész. De most el kell engednem magát…” Ennél a mondatnál hullott ki a levele a kezemből.

Ennek pontosan harminc éve. Harminc évet éltem azzal az emberrel, aki el akart küldeni magától, akivel nem akartam tovább élni. Nem tudom, hogy nem haltam bele a levelébe és az elkövetkező három évtizedbe. Azt hiszem, az ital segített. Hogy voltak-e boldog perceim ez alatt az idő alatt? Született három unokám, komfortos volt az életünk, ezeknek nagyon örültem. Jártunk nyaralni, megtartottuk az ünnepeket. A kiborulásom és a nagy veszekedés után a férjemmel valamiféle egyezséget kötöttünk, hogy próbálunk békességben élni. Amit persze nem tudtunk betartani. Minél idősebbek lettünk, annál inkább nem. Mert mindegyikünk azokra az időkre gondolt, amikor boldog volt és azokban az években nem voltunk jelen egymás életében. A másikra mutogattunk: te rontottad el az életemet! Ezt vágtuk egymás fejéhez. Pedig az az igazság, hogy mi magunk rontottuk el azzal, hogy együtt maradtunk.

Úgy éltem, hogy maga mindvégig itt volt bennem. Néha valóságos dührohamot kaptam, hogy miért csak a szívemben van velem, miért nem valóságosan? Nem tudtam belenyugodni az életembe, a boldogtalanságba. Már nem reméltem, hogy valaha is a magáé leszek – végül is, a magáé voltam.

Nem tudom, maga hogyan csinálta végig az életét, mert többé nem találkoztunk és levelet sem váltottunk. A halálhíre váratlanul ért. A temetésére nem mentem el, de felkerestem a sírját, valahányszor Milánóba jártam. Talán tudja is.

Egy hete volt a születésnapom, karácsony másnapján; talán erre is emlékszik még. Minden erőmet összeszedtem, hogy a lányom segítségével fel tudjak kelni az ágyból. Azóta csak fekszem itt. Még októberben megmondták az orvosok, hogy legjobb esetben is három hónapom van hátra. Vastagbél tumor, áttétes. Nem, válaszoltam a lányomnak, amikor megkérdezte, hogy félek-e a haláltól. Miért félnék? Én már olyan régóta meg akarok halni. Pontosan harminc éve. Amikor kiderült, hogy ez hamarosan bekövetkezik, elmondtam, hogy az a végakaratom, hogy Milánóba temessenek, a maga közelébe. A lányom harminc éve tud magáról, a fiam csak most szembesült a történetünkkel. Már nem leszek mellette, hogy segítsek neki ezt feldolgozni. Az egyik, Milánóban élő öcsém elrendezte a temetésem körüli teendőket; kifizettem huszonöt évre a sírhelyemet. Hogy én mennyire vágytam már maga mellett lenni! Bocsássa meg, hogy a hamvaim mégsem lehetnek karnyújtásnyira magától. A lányom ugyanis zokogva kérdezte tőlem, hogy annyira sem szeretem őket, hogy holtomban sem akarok a közelükben lenni? Ezen úgy megdöbbentem. Nem hittem, hogy pont neki olyan fontos ez. Lehetséges lenne, hogy megbocsátott nekem? Két hete írtam a barátnőmnek pár sort, hogy meggondoltam magam és itt maradnék, Bariban. A hamvaimat tegyék a férjem családjának a sírjába. Ezt az akaratomat csak a halálom után mutassák meg a családnak. Magamat is megleptem ezzel. Gondolom, a kötelességtudatom jelentkezett. Vagy talán mégis jobban szeretem őket, mint hittem? Ezen egyáltalán nem akarok gondolkozni. Bárhogy is van, a szívem egy darabja lehet a családomé, de a lelkem csak a magáé.

Már nem tudok beszélni, csak nézek a gyerekemre. Érdekes, pont annyi idős, ahány én voltam, amikor meghalt az édesanyám és maga megírta az elbocsátó üzenetét. Látom a rettegést, az aggodalmat a szemében. Pedig nem fáj semmim; biztosan a morfiumtapasz az oka. Sajnálom szegényt, ő van velem éjjel-nappal; a férjemnek nincs bátorsága bejönni hozzám, mióta elbúcsúztam tőle; a fiam sokat dolgozik a munkahelyén. Remélem, a legvégső akaratom választ ad a kérdésükre, vagy ezt mondtam már?

Tudja, nagyon sokat filóztam azon, hogy alakulhatott volna-e másképp az életem maga nélkül. Hogy lehettem volna-e valahogy mégis boldog maga nélkül? Azt mondják, sok minden rajtunk múlik, csak akarni kell. Pontosan ezért nem lehetett volna semmi sem másként, csak ahogy történt: nem tudtam, nem akartam maga nélkül boldog lenni. Nem is lettem.

Látja, most viszont boldog vagyok, mert egyre csak arra a tavaszi szélre gondolok, amelyik a hajamba meg a ruhámba kapott és magát úgy elbűvöltem, hogy meghívott egy feketére. Most is fúj a szél, érzem a jeges leheletét: beköszön a fáradt ablakkeret mellett. Már minden jól van.

Tavaszi szél hozta el nekem magát, nemsokára ez a téli visz el magának engem. Ugye, már nagyon vár?

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-01-18 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.