Keresés a honlapon:

Szeifert Natália: Sorház utca

Azokban az időkben, amit máig hol szeretettel, hol meg erősen gyűlölködve emlegetnek a kocsmában, a Községi Tanácson elhatározták, hogy új utcát építenek.
A bánya egyre nagyobb kapacitással üzemelt, egyre többen jöttek távolabbi falvakból, s lassacskán kevés lett az épület. Hiába volt a munkásszálló vagy tizenkét szobával a Kisállomás fölött a főúton, már ott sem fértek a munkások. És hát letelepedni végképp nem lehetett. Meg gondolni kellett a bányamérnök urakra, az irodistákra, mindenkire. Nem lakhatnak örökké az öreganyjuk házában, vagy a templom melletti bérházak szomorú lakásaiban.
Meg aztán volt ott valami kis lehetőség az új utcára szánt pénzekkel. Úgy lehetett forgatni a garast, hogy egy kicsi mindenkinek jusson belőle. A tanácselnöknek, a helyettesnek, a párttitkárnak, a bányaigazgatónak, de még a Piroskának is, aki az előadó volt, vagy micsoda. Ott ült egész nap az irodában, annyi biztos, és elég sok mindent el tudott intézni. Ha akart.

Egy tél végi napon jött egy szép szál, fiatal építészmérnök a városból, barna zakóban, bársonynadrágban. Járták a határt a Körmöczi tanácselnökkel meg földmérőkkel, meg ki tudja milyen segédekkel. Aztán csatlakoztak hozzájuk az erdészek, esténként eliszogattak az erdészházban, egyszer-egyszer a Felsőkocsmába is betértek egy rövid körre, hétvégente meg vadászni mentek az erdőre. A tavasz közepén végül kimértek négy hosszú telket a szántók felé kanyarodó széles út mellett, fölparcellázták. A bánya dolgozóinak kiutaltak párat, a főmérnöknek, meg a helyettes főmérnöknek, a többit kétezer forintért kiárusították.
Ment a Felsőkocsmában a beszéd, hogy ki hogy s mint kér majd kölcsön, hogy legalább a felét befizesse, és mit ad majd el, hogy a részleteket törlessze. Előkerültek a takarékbetétkönyvek, spórolt százasok a párnacihákból, vitrines szekrények hátuljába rejtett konyakosmeggyes dobozokból. Mindenki az új utcában akart lakni.

Összesen negyven telek lett, azért annyi, mert sorházakat készültek építeni, és azokat úgy tervezték, hogy négy lakásból áll majd egy ház, s összesen tíz ház lesz.
A nyárra összehívtak egy gyűlést, hogy bemutassák a vázlatos terveket. A Tanácsházán a nagyteremben jöttek össze a népek, ott volt az is, aki venni akart, meg sokan kíváncsiságból. Persze a terem nem volt nagyobb egy iskolai tanteremnél, úgyhogy akinek nem jutott szék, az a nyitott duplaajtóban ácsorgott, onnan vetett egy-egy pillantást a lehúzható vászonra, amire írásvetítővel vetítette az a kis fiatal mérnök a rajzokat.
A bányaigazgató meg a helyettese meg az efféle nagykutyák nem voltak ott, azoknak már megvolt a tervük.
Az emberek nézték a kivetített terveket, vakargatták a fejüket, csak az AsztalosFeri értette valamennyire, hiszen az asztalosok is terv után dolgoznak. Habár neki a bányában inkább már csak elmondták, mit akarnak, ő meg megcsinálta, aztán vagy jó lett vagy nem.
Annyit mindenki látott, hogy csinos kis házak lesznek, méghozzá garázzsal. Nem volt mindnek autója, de az nem számított, mert egy garázs sok mindenre jó.
A lakások alsó szintjén volt ez az szép garázskapu berajzolva, mellette a bejárati ajtó.
A földszinten lesz a konyha, meg étkező, egy kis vécé. Itt meg a lépcső az emeletre -  mondta a fiatal mérnök.
Nagyon szépen beszélt, látszott rajta, hogy tisztességes gyerek, oda is bökött az ÖregJocó az AsztalosFeri oldalába, hogy látod, vannak rendesek a fiatalok között is. Meg, hogy azért csak tesz valamit, ha az ember iskolázott.
Addigra már amúgy is megkedvelték a mérnököcskét, mert az mindig tisztelettel köszönt nekik, ha összefutottak a határban, sőt kiintegetett a Trabantjából, amikor hazafelé autózott a városba. Látták, hogy tiszta, rendes, művelt fiatalember, olyan fajta, aki nem nézi le a munkásokat.
Szépen elmondta most is, milyen házakat tervezett a kedves lakóknak, s mögötte a valaha meggyszínű abrosszal letakart asztal mögött bőszen bólogattak az elvtársak, hogy az bizony szép lesz.
Szóval, ott lesz a lépcső, az emeleten meg lesz vagy három szoba, kettő az utcára néz majd, egy nagy meg hátra. És lesz egy szép nagy fürdőszoba. De még milyen, egyhatvanas káddal!
Az asszonyok már lelki szemeik előtt látták, ahogy fényesre suvickolják azt a szép kádat, vidáman vízkőoldózzák ragyogóra a vécét.
Aztán, ahogy a kis mérnök az emeletet magyarázta (még padlásfeljáró is lesz!), odaért, hogy az utcára néző egyik szobába ő lodzsát tervezett, de ha nem kérik, csak szóljanak, idő van rá őszig. Akkor kell véglegesíteni, de utána már nem lehet változtatni. Persze nem szólt senki. Tudja a bánat, mi az a rodzsa, de ha egyszer odatervezte ez a rendes ember, hát legyen ott.
Amikor véget ért az ülés, szépen elballagtak az emberek, páran betértek a Felsőkocsmába - aminek akkoriban Áfész 211. volt a hivatalos neve, de persze Felsőkocsmának hívta mindenki, ahogy ma is, de akkor még az ÁfészFeri volt a csapos -, és elbüszkélkedtek vele, hogy milyen lesz az új ház. Meg is ittak rá hamarjában valami rövidet, meg egy kis frissítő, savanykás fröccsöt, mert nagy meleg volt.
Mondták, hogy na, igazán csinos környék lesz abból. Ez az ügyes kis mérnök szépen megrajzolta. Lesz a házakban két fürdőszoba (igaz, hogy odalent csak vécé meg mosdókagyló, de kicsit tódítani sose árt, ha van valaki a hallgatóságban, aki irigykedhet), meg lépcső, meg padlás, és persze ott van a garázs.
Meg lózsa, rodzsa, vagy mi a frászkarika, de arról mélyen hallgattak.

Ősszel aztán aláírtak egy újabb adag papirost, és mindenki kapott egy tervrajzot. Boldogan vitték hazafelé, s ha már ott mentek el előtte, az ÖregJocó meg az AsztalosFeri be is tértek vele a Felsőkocsmába. Összetoltak két-három asztalt, kiteregették a terveket. Körbeállták, bogarászták, garázs, lépcső, felső szint, ej, de jó dolga lesz annak, aki itt lakhat. Kazán helye. Azért ez nem akármi.
Az ÁfészFeri magában lassan betűzte az egyik téglalapba írt szót: l-log-gi-a.... Gondolkodóba esett, mi lehet az, de nem akart műveletlennek tűnni, úgyhogy egy szót se szólt, csak félretolta a szürkéskék kissapkát a feje tetejéről, megvakarta a kopaszodó homlokát, aztán hümmögött, hogy hm, ja, jó lesz ez, és visszament a pult mögé.
Tavaszig kellett várni, hogy a fagyos föld felengedjen és nekifogjanak az alapásásnak. Onnantól sorra jöttek-mentek a munkagépek a szántók felé, és lassacskán kirajzolódott a Sorház utca. Amikor a falakat kezdték rakni, egész népvándorlás indult a környékre. Kedvelt szombat délutáni program lett elsétálni a végre, nézni, hol tartanak az épüléssel azok szép új házak.
Nyár közepére ígérték a Tanácsnál a költözést, júliusra. Aztán áttolták augusztusra, aztán szeptemberre, végül októberre. Addigra már nem igazán járkáltak ki az emberek nézelődni, csak a tulajok várták az értesítést, hogy költözhetnek.

Október elsején aztán a Piroska lestencilezett harmincvalahány értesítést, majd névre szólóan megcímezte, és odaadta a MitviszJózsinak – akinek egyebek mellett az volt a munkája, hogy a Tanács hivatalos küldeményeit kézbesítette –, hogy adja át a címzetteknek.
Már kora reggel nekiindult, egy adagot házhoz is vitt, aztán beült a Felsőkocsmába, ott poharazgatott, várta, hogy a délelőttösök munka után betérjenek egy fröccsre, vagy egy jó konyakos kávéra, s ott adta át nekik a borítékot. Volt nagy öröm, pláne, hogy ünnepélyes átadás is lesz, egy hét múlva.

Odagyűltek mind az új utca elé, ahol az úttesten még csak murva csikorgott. Ki tudja honnan kerítettek akkora piros szalagot, hogy átfogták vele keresztben az utca elejét, de ott volt, igaz, a végét a műanyag szalaghoz kötötték, úgy ért el egyik háztól a másikig, de szép volt. Jött a Körmöczi tanácselnök, a járási megbízott, de még Pestről is valaki. A városból is sok mérnök ott volt, a bányaigazgató, a párttitkár, fene tudja még kik, sokan voltak. Tettek oda egy kis dobogót, s a MitviszJózsi még vágott virágot is szerzett a kőládákba, amiket a Tanácsháza elől odaszállítottak a jeles napra. Aztán persze kerülgethették, ameddig el nem fuvarozta onnan a TéeszesMiki. Nagy, hosszú beszédeket mondtak ezek az ismeretlen emberek, újságírók kattintgatták a fényképezőgépeket, magnetofonnal felvették a beszédeket. Végre a Körmöczi is megszólalt, de szerencsére nem húzta sokáig a mondandóját, biztos neki is fázott már a füle, végtére is október volt, kis széllel, a napnak meg már semmi ereje nem volt.
Aztán ki-ki kulcsot kapott, egyenként kezet fogtak a Körmöczivel, a főmérnökkel, akiről senki nem tudta, mit csinált, meg a kis fiatal mérnökkel, és még az újságírók fényképezőgépébe is belemosolyogtak a tisztelt új lakók.
Az AsztalosFeri karon fogta a nejét, aki a legjobb dzsörzészoknyáját vette fel erre az alkalomra, a kiskabát alól szépen ki is látszott, és elindultak a csikorgós murván a házuk felé (24.). Előttük futott a két gyerek, a KisAsztalosFeri, aki később TemetkezésiFeriként lett ismert, meg a Géza, aki tizenkét év múlva a városba költözött, és csak az anyja temetésére jött haza legközelebb. A munkások büszkén vették birtokba az utcát, habár még kopár volt, itt-ott egy két homokkupac is ottmaradt, se kerítés, se függöny az ablakokon, szóval lakatlan, kicsit élettelen környék, de új, és ezért aztán csodálatos.
Amikor AsztalosFeriék odaértek a 24-eshez, szinte berontottak a házba, mélyen belélegezték a frissen meszelt falak illatát, csodálták a szép ajtókat, a krémfehér öntöttvas radiátorokat, a lépcsőt, s odafent azt a gyönyörű fürdőszobát. Sorra benyitogattak a szobákba. Amelyik a hátsó udvarra nézett, az jó tágas volt, tervezték hol lesz az ágy, hol a szekrény. A másik két kis szoba, ami meg az utcára néz, jó lesz a gyerekeknek.
Igen ám, de nem volt egyforma az a két szoba. Az egyiknek erkélye volt. Utcára néző erkély, hát az meg mi a francnak. Melyik barom üldögélne olyan erkélyen, amiről a szembeszomszédra lát, őrá meg mindenki, aki csak elhalad az utcán?
Ráadásul nem is igazi erkély, inkább olyan, mintha direkt kiszúrásból a szobából levettek volna úgy egy métert, egy méter húsz centit. Befelé.
Az AsztalosFeri nem volt hülye ember, előkapta a belső zsebéből az összehajtogatott tervrajzot, böngészni kezdte, rá is bökött a halványan bevonalkázott téglalapra. L-OG-GIA – az volt ráírva.
Na, ez az! - mondta az asszonynak. - Ez a loggia. Vagy lódzsa, vagy mi.
Aha - mondta az asszony.
Nagyjából ebben az időpontban, nagyjából harminc másik asszony mondta nagyjából ugyanezt.
Hogy a fene ette volna meg a francos városi mérnökét!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-04 21:35:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.