Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Köves István: Titkárnő-tanulmány (retro)

 

 

Úgy siettem keresztül a portán, ahogy a fontos elvtársaktól láttam, fölszegett fejjel, nem nézve se jobbra, se balra, épp csak egy súroló pillantásra érdemesítettem az ott ténfergőket.

A lift előtt toporogva várt rám Juditka, az osztály adminisztrátor-titkárnőféléje. Már messziről integetve igyekezett magára vonni a figyelmemet, baljában, hivatalbeli fontosságát hangsúlyozandó, egy méretes határidőnaplót szorongatott. Mereven, egész karját előre lendítve nyújtott kezet, s minden áron előre akart tuszkolni a liftbe. A második vagy harmadik szintig emelkedtünk, de ennek, később kiderült, alig volt jelentősége, mert kiszállva azután még a különféle folyosókon nemcsak jobbra, balra kanyarodtunk rengeteget, de időnként félemeletnyi lépcsősorokon föl és le is mentünk, olyannyira, hogy hamarosan fogalmam sem volt, merre járunk, miközben Juditka folyamatosan biztatgatott, hogy türelem, csak még itt kanyarodunk egyet, s ott is vagyunk.

Már a felvonófülke szűk terében szemügyre vettem a kísérőmet, és sajnálkozva állapítottam meg, hogy a tekintetemet szorongva kerülő Juditkában egy megbízható elvtársnőt tisztelhetek.

Hogy milyen volt akkoriban egy igazi megbízható titkárnő elvtársnő? Szinte tökéletesen olyan, mint Juditka.

Tulajdonképpen egy egérarcú kis vakarcs, egy sápadt, riadt, önbizalom-hiányos egérke, akinek apró, mélyre süppedt szembogara szüntelenül ide-oda jár, bizalmatlanul, éberen és ugyanakkor mohón, hogy semmi érdemeset el ne mulasszon. Ez a szem egyébként is olyan, mint egy örökké éhes és rettegő kis rágcsálóé, közel ülő és izgatott, hogy aki belenéz, az maga is nyomban nyugtalanná, bizonytalanná válik, mert azok a kis gombszemek állandóan vizslatják, mintha még a levegőt is elemeznie kellene maga körül. Az orra előremeredő, egyidejűleg szögletes és hegyes, sehol sem gömbölyödik, vagy kerekedik, s még a fülei is mintha hegyesen merednének elő a mindig kicsit csapzottan összetapadó hajfürtök közül. A lába vastag. Vastag és láthatóan szőrös. Azért arányosan vastag, vádli és boka egyaránt erős, aránytalanul masszív alap egy ilyen nőiességet alig mutató felsőtestnek – a se kicsiny, se nagy keblek elvi következetességgel drótkeretes melltartókba fegyelmezve –, amely amúgy meg semmiképp sem mondható az utolsó divat szerint ápoltnak és öltözöttnek. És mégis van ebben a nőtípusban valami, ami tévedhetetlenül vonzza az elvtársakat. Talán az engedelmességük, a folyamatosan kinyilvánított alávetettség készségük. No meg a testillatuk. A félelem és a feszültség kiváltotta verejtékezés dezodorokkal, egyéb illatszerekkel alig enyhíthető, elnyomhatatlan pézsmaszaga. A hónaljból és mellközből kipárálló jellegzetes párzás-illat, amitől a legrondább virágokra is rajokban érkeznek a darazsak és a méhek. E megbízható elvtársnők a különféle titkárságokon szüntelenül hirdették létükkel: a gyomok is virágok, csak éppen senki nem szedi csokorba őket.

Néhány hét alatt azonban alaposan megváltozott minden, és nem csak a nagyvilágban. Bármilyen morcos-tüskésen érkeztem is az augusztus végi, soron következő megbeszélésre, nem tudtam nem észrevenni az előtérben tébláboló Juditka küllemében bekövetkezett meghökkentő változásokat. Kezdjük az arcával, illetve az arckifejezésével, a szemével, még pontosabban a tekintetével. A liftkabin teremtette intim közelségben zavartalanul tanulmányozhattam a szemöldökritkítás és a szempillafestés technikai tökéletlenségeit is, de ennél lényegesebb fölfedezés volt, hogy az elvtársnő ezúttal nem engem néz, hanem rám néz, ha értik, mire gondolok, nem megfigyel engem, hanem rám figyel: érdeklődés, kíváncsiság bujkál szemsugarában. Aztán minden mozdulatára újabb és újabb friss zöldalma illathullám tolult felém, mintha gyakorlatlanságában reggel túl sokat permetezett volna a hóna alá s egyéb izgató hajlataiba, vagy ami még valószínűbb, nemrég frissítette volna föl magát ilyen vehemensen. Csak nem az én érkezésemre készült? – tettem föl magamnak kissé riadtan s nem kissé elbizakodottan a kérdést. Minden esetre ezekkel a változtatásokkal kétségtelenül elérte, hogy ha rövid ideig is, lehetséges zsákmányállatkaként méregessem s újraértékeljem a folyosókanyarban előttem billegő testdomborulatait. Az még csak hagyján, hogy a megszokott, kerek gallérú fehér puplinblúz helyett egy egészen keskeny pántos fekete póló feszült rajta, de míg leszaladtunk egy rövidke lépcsősoron, két apró melle úgy hullámzott alatta, mint kétségbeesett bóják a nyugtalan tengeren, azt is tudatosítanom kellett magamban, hogy az acélkosaras melltartóját is sutba vágta ezúttal valamiért. Vagy valakiért? Sok töprengésre nem hagyott időt.

Magának miért nincs otthon telefonja? Nem tudtam értesíteni, hogy ma nem kell bejönnie. A többiek osztály-értekezleten vannak – s körbemutatott a valóban üres szobácskában, amely ezúttal, talán a rendesen asztalhoz tolt széksor, a korai szellőztetés miatt valamivel barátságosabbnak tűnt –, most be kell érnie velem.

Rekedt kacérkodás bujkált a hangjában.

És magának nem ott lenne a helye? – próbáltam időt nyerni.

Szóltam, meg kell, várjam magát. Kér egy kávét?

Még biccenteni sem volt időm, már töltötte is a foncsor-szájú termoszból a még melegen gőzölgő feketekávét, amelynek párálló illata valahogy természetesebbé oldotta ottlétünket, kimondatlan, cinkos hangulatot teremtett. Az asztalnak dőlve leereszkedett a mellettem levő székre, magának is töltött, poharát melegedő mozdulattal két kezébe rejtette. Mintha elbújtunk volna valahol, tekintete bepárásodott, még a hangját is visszafojtotta:

Örülök, hogy kettesben maradtunk. Rég szerettem volna valamit megkérdezni magától.

Nem könnyítettem meg a dolgát, némán kavargattam tovább a kávémban olvadozó kockacukrot, de azért bíztatóan fölnéztem rá.

Mondja meg őszintén: nem tetszem magának? – folytatta.

Gyorsan hörpintettem egy kortyot, körülményesen visszahelyeztem a kávéspoharat magam elé, s megpróbáltam kitérni:

Ugyan már, Juditka, mit akar hallani? Maga egy kellemes, vonzó fiatal nő …

Mégis úgy tett, mint aki meg sem lát. Miért? Meg sem fordult a fejében?

Természetesen nem várt választ, most, hogy végre sort keríthetett erre a beszélgetésre, amire láthatóan jó ideje készült, egy lélegzetre, gátszakadásszerűen ömlött belőle a szó:

Ezek itt – s fejével az ajtó felé intett – mind próbálkoztak már nálam. Az egyik csak törleszkedett, hízelgett, a másik megjátszotta a nagyfiút, volt, amelyik erőszakosan nekem támadt, valahányszor kettesben maradhatott velem. Néha olyanok, mint egy megvadult falka, majd csak elcsöppen a nyáluk!

Várta, hogy mondjak valamit, de én makacsul a poharam alját bámultam.

A legjobban azokat utálom, akik közben arra célozgatnak, hogy ki is rúgathatnak, ha nem viselkedek elég okosan! De tudja, hogy magához is micsoda szemetek ezek?

Erre már csak meg kellett szólalnom:

Sejtem…

Azt maga el sem tudja képzelni! Ha hallaná, miket mondanak a háta mögött! Alig várják, hogy kimenjen az ajtón, már mondják is. Kigúnyolják, kinevetik, mindennek elmondják!       

Hát, ha ez nekik örömet okoz!

Rövid időre csönd telepedett közénk. Juditka elvette előlem az üres poharat, összefogta ügyesen a magáéval, s egy pillanatra eltűnt vele a nagyszekrény mellett, egy függönnyel leválasztott beugróban.

Amikor visszajött mellém, láttam rajta, megpróbálja dűlőre vinni a dolgot. Ennek megfelelően folytatta:

Lehet, azt fogja hallani valamelyiktől, hogy megkapott, de az nem igaz. Néha úgy látszólag elbolondoztam velük, de semmi több. Nekem az ilyenek nem imponálnak!

Hanem? Magának milyen kellene?

Minden pasas lehet izgató, még ha kopasz vagy pocakos is, az sem számít. Legfontosabb a szaga. Ha férfiszaga van, akkor ő a nyerő. Arra a jellegzetes szagra gondolok, amin erő és határozottság érződik. Egyszóval az, hogy férfi!

Határozott legyen, rámenős?

A csöndes férfi jobb, mint a hangos, mert az csak lármázik. Harsog, szaval, mindenütt az előtérbe tolakszik, a jól értesültet, vagy a nagyfőnököt játssza, csak úgy zeng a terem a fontos mondókájától. De az ágyban nulla. Annak elismerés kell, nem tud viszonozni, az olyan csak önmagát szereti, és ráadásul szorong, azért muszáj neki mindig fölülkerekedni, azért nagy a hangja. Jobb a nyugodt, hallgatag férfi, aki zavarában lesüti a szemét, látszólag megkukul, de közben egyenesen a szemembe néz, és addig néz szó nélkül, míg bizseregni kezd a bőröm; akkor meg kell szimatolni, milyen a szaga, mert talán érdemes vele foglalkozni, esélyt adni neki.

Mögém lépett, vállamra tette a kezét, előrehajolt és beleszimatolt a hajamba:

Nyugodt erő és férfiszag, csak ez számít!   

A kialakult helyzet, a szűk, hirtelenjében levegőtlenné vált szoba hangulata kezdett olyan egyértelmű, fülledt lenni, hogy még egy nálam kevésbé erotomán férfi sem fért volna a gatyájába. Csakhogy nekem épp akkoriban kezdett elegem lenni csavargóvérem diktálta könnyelműségeimből, melyek újabb és újabb méltatlan, bár kétségtelen, tapasztalatokban és tanulságokban is bővelkedő, kérészéletű kapcsolatokba sodortak, s éppen ezért elhatároztam, ki tudja, hányadszor, hogy ezután csak olyan hölgyek ágyába bújok, akikkel azután nem röstellek fölszállni a tömött autóbuszra sem.

Elég egyértelműnek látszott, hogy Juditka nem olyan. Ezzel szemben egyre türelmetlenebbül lihegett a fülembe ez az önmagát egyre nagyobb izgalomba hergelő numeravera, s keze is egyre célirányosabban matatott a tarkómon.

Hátralökve magam alól a széket, fölpattantam, s egy túlméretezett karmozdulattal a levegőbe suhintva, sejtelmesen, sokat ígérően mondtam:

Rögtön jövök, Juditka, tudja, mindjárt… – s kivágtattam a koszos műbőrborítású ajtón, s azzal sem nagyon törődve, hogy akár nevetségessé is válhatok, futva menekültem a Múzeum körúti villamosmegálló felé.

Hazaérve szertartásosan kezet-arcot mostam, vizes tenyérrel végigsimítottam a tarkómon is, s próbáltam magamban valami megnyugtató válaszfélét találni a történtekre, de nem találtam semmi magasztos gondolatra.

- Okosabb lenne hozzászokni a kelet-európai svédasztalhoz: azt választod, amennyi beléd fér! – dünnyögtem hát magam elé, s elkezdtem újra összerakni megmaradt önérzetem hímsoviniszta cserepeit.

     

  
  

Megjelent: 2017-02-11 17:00:31

 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.