Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Köves István: Arcképcsarnok – Mesefafia

 

Hegedűs Gézát mindenki ismerte, mindenki szerette – mert Hegedűs Géza majdnem mindenkit ismert és majdnem mindenkit szeretett.

Sziporkázóan okos és szellemes volt ez a busa fejű, tömzsi kis ember, ezt a fajtát nevezik Angliában wit-nek, hamvahulló cigarettája mellől ontotta a bölcsességeket, aranyköpéseket, irodalmi és színházi adomákat, bon mot-kat. Ahol föltűnt enyhén gyűrött öltönyében, megállt az élet, férfiak, nők, ifjak, vének gyűltek köré, és elbűvölten hallgatták, hogy áradó szavai nyomán megelevenedik előttük az emberiség történetének színes mesevilága. Teljesen mindegy volt neki, hol beszélhet, csak legyen hallgatósága, folyosón, tanórán, utcán vagy osztályteremben, bárhol megállt, megrángatta rendszerint fölgyűrődött mellénykéjét, előkapott egy mezítlábas cigarettát, nem mindig kifogástalan tisztaságú ujjaival betuszkolta elmaradhatatlan szipkájába, rágyújtott, élvezettel kifújta az első slukkot – s már indulhatott is az agytekervényeiről végtelenített szalagon ömlő ismeretanyag. Egyébként láncdohányos volt, egyik cigarettájáról gyújtott a másikra, s csak erre a rövid időre szakította meg kiselőadásait, de az első füstpamacs kibocsátása után töretlen lendülettel folytatta: – Hát kérem szépen…

Állítólag így mesélte haza magát az ukrajnai munkaszolgálatból is. Magam hallottam a század egykori szakácsától: – A Géza? Rettentő nagy dumás volt! Mindig félretettem neki valami meleget: egy merőkanál sárgaborsó-főzeléket, ezt, azt, mire estére összefagyva bejöttek. Szerettem hallgatni, igazi hadovaláda volt!

Latin, görög szerzők, németek, franciák, spanyolok, angolok, amerikaiak mind, mind, akár puszipajtásai lettek volna, mindent tudott róluk, jót, rosszat, az előbbit fölmagasztalón, az utóbbit megbocsátón regélte. Lehetetlen volt rajtakapni, mindent olvasott tőlük – és mindenre hibátlanul emlékezett! Nem is álltam meg, az egyik cigarettaváltás alatt szóba hoztam, hogy egyetlen – nem is mindig zavartalan – élet során hogy lehet ennyit olvasni: – Tanár úr, a rossznyelvek szerint ön mindent elolvasott már, ami nyomtatásban megjelent, sőt még a kéziratosokat és az apokrifeket is!

Hát, kérem szépen, ez így van, és nem csak a múltban, de ezt teszem, kérem, a jelen időben is; még a maga verseit is elolvasom – felelte.

Roppant kínos volt.

Szerettem volna a szertelen felszín alá pillantva megismerni a magánembert is – különösen a Magvető igazgatójaként megélt dolgairól faggattam volna –, ezért örömmel kaptam az alkalmon, amikor fölajánlotta: ugyan, kísérjem már el egy távolabbi kultúrházba, ahova legújabb könyve megjelenése alkalmából író-olvasótalálkozóra hívták. A napfényes délutánon kellemes út ígérkezett, vígan társalogtunk – elhűlve hallgattam, hogy lármás lipótvárosi lakásából pestkörnyéki nyaralója csöndjébe húzódva, minden nyáron befejez egy újabb könyvet: hol egy vaskos történelmi regényt, hol egy kalandos életrajzot, hol csak lefordít egy verses hangjátékot, de leadható mű nélkül nem találhatja az érkező szeptember –, míg a mindig tömött hatos villamos csörömpölve kanyargott velünk végig a megkopott színeibe beletörődni látszó nagykörúton. A Margit-híd budai hídfőjénél szálltunk le, megváltottuk a kiegészítő jegyet és a bent várakozó HÉV-szerelvényhez siettünk – már amennyire ezt Géza bácsi kurta lábai engedték. A fényesre koptatott kapaszkodót markolva, szuszogva húzta föl magát a túl magas lépcsőkre, de azután meglepő fürgén sietett jó helyet foglalni a kocsiban, az ablak melletti, menetirány szerinti ülések egyikét választva magának. Elégedetten csapta föl az alumínium-hamutartó kajla tetejét, de létezéséről nyílván azon nyomban meg is felejtkezett – ember nem látta még, hogy ne a földre hamuzott volna. A Gázgyár megállónál már a római birodalom Pannónia nevezetű provinciájánál tartott a Duna látványától ihletett ismeretterjesztő előadása: – Kérem szépen, kétmillió évvel ezelőtt nagyjából ugyanitt hömpölygött ez a kedves kanyarulatokat, hívogató öblöket alkotó folyam, nem csoda hát, hogy partján szívesen vertek tábort a légiók, s tudjuk, ahol a katonanépség megpihen, ott hamarosan föllendül a gazdaság. Amikor a tábori élet és az örömlányok kapcsolatát, illetve a szórakoztatásra létesülő iparágak kialakulását kezdte részletezni, már minden utas őt hallgatta, az emberek ölükbe ejtették az újságot, félbehagyták a kártyapartit, kényelmesen hátradőltek, sőt a távolabb ülök fölálltak és körénk gyűlve, az üléseket elválasztó háttámlák oldalának támaszkodva hallgatták áhítatosan ezt a fura tanár elvtársat. Ő pedig nem hogy zavartatta volna magát, sőt egyre jobban belelendült, a megállóhelyek zökkenéseit hatásszünetekre és cigaretta-váltásra használta, s újabb és újabb Kérem szépenek hátán már annak a derék zsidó borkereskedő kliensnek az életénél járt, akinek az amfiteátrum oldalában talált sírkövére vésettek szerint igen beütött ez az üzlet, kétezer sestercius adót fizetett az idefuvarozott sok száz hordó finom farniumi eladásának hasznából, s még jócskán maradt a bevételből neki magának is, mert gondtalanul élt itt, e távoli tartományban – míg el nem ragadták szeretett családja köréből a boldogságát megirigyelő istenek.

Csillaghegyen járhattunk, amikor egy flottillás fölriadt, hogy célhoz ért, de a többiek marasztalták; kiderült, hogy egy másik társaságnak már Filatori-gátnál le kellett volna szállnia, mégis úgy döntöttek, maradnak, végighallgatják a tanár elvtárs történetét. Az utasok többsége velünk, illetve a szabadelőadással tartott a végállomásig, néhány kíváncsi még a művházba is követett minket.

Ott a program a szokásos szertartás szerint zajlott: köszöntő, egy részlet fölolvasása a regényből, majd a szerző válaszol a közönség kérdéseire, s aztán a diákokból, pedagógusokból és nyugdíjasokból álló közönség java, az író elvtárs könyvével a kezében, odasorakozott az asztalhoz névre szóló, meleg, baráti dedikációért. Jó fél óra ráadást kellett adnia, s akkor is csak a vacsoraidő emlegetésével tudtunk udvariasan szabadulni. Épp elértük egy induló HÉV-szerelvény utolsó kocsiját, rajtunk kívül egy lélek sem volt rajta. Géza bácsi szuszogva fészkelte be magát az ablak mellé, talpa épp csak leért a kopott padlóra, alkarját furcsán a füle mellé feszítette és az ablaknak dőlt. – Szundítok egyet – mondta sóhajtva –, ha beérünk Pestre, kérlek, ébressz föl – s szinte már aludt is.

A zötykölődő vagon félhomályában sarokba támasztott krumpliszsáknak tűnt. Előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Az önuralom ellenőrzése alól szabaduló arcvonásai az elmocskolódott üvegű lámpa gyöngécske, sárga fényében egy csapásra megváltoztak: pofazacskója ellazult, tokája inggallérjára ereszkedett, hunyt szeme sarkából nyúlós nedv szivárgott.

+

Sok évvel később, a Kútvölgyi kórház intenzív osztályára belopakodva – jól ismertem a járást – láttam újra ezt az arcát, de akkor már mészfehérre sápadva. Kapkodva, nehezen lélegzett.

Hogy van, tanár úr? – préseltem ki magamból megrendülten az ilyenkor föltehető legbárgyúbb kérdést.

Szarul, fiam – felelte s kezével bosszúsan legyintett, csuklójáról lefittyenő, koszlott gézcsík lebbenése követte minden mozdulatát. – Veled mi van? Mit dolgozol? – súgta.

Darabot írok.

Szemében huncut fényt láttam megvillanni:

Jaj, csak verses drámát ne! – utalt az egyik balul sikerült vizsgadarabomra.

Göcögve nevetni kezdet volna, de nyomban mélyről kongó, ugató köhögés lett belőle. A szörnyű hangra két ápolónő rontott a szobába, a fiatalabbik egy fecskendőt emelve a magasba, az ágyhoz rohant, a másik, a jóval testesebb – harsány dezodorillat és keserű izzadságszag gyomorforgató keveréke csapott ki a hóna alól – ellentmondást nem tűrően lökdösött ki a tálalóból kihallatszó edénycsörömpölést közönyösen visszhangzó folyosóra.

 

  
  

Megjelent: 2016-06-27 16:00:00

 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.