Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Horváth János: A telefon

 

Még most sem hiszem el, hogy megtörtént velem. Fogom a telefont, hallom a vonal túlsó végén a várakozást – csend van, de ez a várakozás félreismerhetetlen csendje –, és én megszólalnék, mondanám, hogy veled vagyok, hogy együtt érzek, és minden gondolatom az utolsó percekben is ő volt, ahogy szürke arccal feküdt, mit feküdt, lebegett az ágya felett, de nem tudok hangot kiadni magamból. Bénult, ideg-bénult harc a szavakért, hogy valahogy mégis megformálódhassanak, kikerekedjen a gondolat, és hanggá, értelmes emberi beszéddé álljanak össze. Nem megy, nem jön ki hang a torkomon.

 

Úgy értsd, ahogy mondom, nem volt esélyem, hogy elmondjam, mennyire fontos volt nekem, és szerettem első perctől fogva, mint még senki mást. Késő volt amúgy, ezt már tudtam akkor is, amikor az elhatározás megérett bennem. Mégis, az erőtlen próbálkozás, a meddő kísérlet, hogy a bennem rejtőző mondandóm valahogy mégis csak kimondhassam, teljesen kimerített. Valahová elvágytam innen, messzire, nem is tudom hová, de annyira távol, hogy ne tudjak visszanézni, ne legyen mód az utat visszafelé is bejárni. Elég volt egyszer, ebben az irányban, előre, egyenesen a nagy ismeretlenbe, a kipróbálatlan, sejtelmes jövőbe megtenni, mint ahogy annyian a társak, ismerősök, barátok tették. Együtt haladtunk a semmi közepe felé, nem tudva beérünk-e valaha is az állomásra, és hogy van-e egyáltalán állomás. Végállomás, ahonnan nincs tovább.

 

Állok a kagylóval a kezemben, és kiáltani szeretném, hogy megérkeztem, hogy lássák, hogy mindenki lássa, hogy itt vagyok már én is. De senki nincs körülöttem, magányosan érkeztem a mit tudom én hová, nem is akartam talán pont ide, pont most, amikor még mehetnék tovább meglelve őket is, akikkel együtt indultam és az út nagy részét is megtettem. Megrémít, hogy nem látom őket. Magányosan kell hát az utolsó métereken menni, nem fogja a kezemet senki, nem liheg a nyakamba kimerült sóhajtással a nyomomban járó, mert magamra maradtam. El akarom mondani, de nem tudom. Néma maradok, hiába kiáltok torkom szakadtából. A telefont szorongatom, abban bízom, hogy megszólal magától, hogy minden szavamat, amit kimondani képtelen vagyok, valahogy mégis eljuttatja a másiknak, ott a drótok és fénykábelek átjárta hálózat túlsó felén várakozónak.

 

Ha emlékeznék, hogy kit hívtam, de még csak meg sem kérdezhetem, úgysem hallaná, hiába is tenném. Talán, őt hívtam, igen, biztosan őt, mert már régen meg akartam mondani neki, hogy szeretem. Nem mertem eddig, valami kamaszos félelem vezérelt, „fortélyos félelem igazgat minket...” József Attila szerint. Igen, most már tudom, a részvétnyilvánítás, hogy már nincs többé velünk. Zavarban vagyok. Nem is tudom, eddig miért nem tettem meg, amikor annyi alkalom lett volna rá. A temetés után elsomfordáltam, kerültem a tekintetét, mintha bűnrészes lennék a férje halálában. Kívántam, hogy tűnjön el az életünkből, hogy ne legyen minden beszélgetésünk témája, hogy még az emléke se maradjon, de a halálát nem akartam, isten látja lelkemet. Terveztük, hogy elmegyünk, végérvényesen felszámolunk minden eddigi kapcsolatot, és elmegyünk egy lakatlan szigetre, vagy valahová, ahol senki nem talál ránk. Meg akartam mondani neki, hogy én már holnap mennék, nincs semmi, amit magammal vinnék, nem hiányzik nekem innen már semmi, nem köt ide engem már semmi, és senki. Hallgatott, ahogy most is a vonal túlsó felén. A férje márciusban lett beteg, és lassan sorvadt, mintha kihúztak volna egy dugót, és a levegő lassan szivárogna ki belőle, egyre kisebb lett, és egyre szürkébb. Mindannyian tudtuk, hogy nem húzza sokáig, de mi akkor sem akartuk felfedni a mi kis kapcsolatunk titkát, nem akartuk felkavarni körülöttünk a levegőt. A forró nyári napok nagyon nehezek voltak, mert csak ritkán tudtunk találkozni, mindig a férje betegségére hivatkozott, és lemondott minden találkozót. Soha nem mondtam neki, hogy szeretem, mégis úgy viselkedett, mintha tudta volna. Magabiztos volt és fölényes.

 

Most már biztosan tudom, hogy őt hívtam. Nem láttam két hónapja legalább. Nem keresett a temetés után, és én sem éreztem szükségét a találkozásnak. Most mégis hívtam, mert összegyűjtöttem a bátorságomat és legalább a részvét...

– Halló, ki beszél? Miért hallgat? Halló!

– Én vagyok – hallom a saját hangomat.

– Mi a fenét akarsz? Még a temetésre sem jöttél el.

– De, ott voltam, csak nem láttál, mert egészen távol vártam. Gondoltam, hogy majd a szertartás után odajössz, és...

– Ne bolondozz, mi a csudának mentem volna? Tudod, hogy vége, ebben megállapodtunk, még a kórházban, nem emlékszel?

– Nem.

– Persze, mert soha nem akarod elfogadni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy te szeretnéd.

– Azért hívlak – mondom bátortalanul –, mert már régen meg akartam mondani neked...

– Nem érdekel, mit akartál mondani, már nem...

Csönd, a vonal túlsó felén végtelen csönd, és a nagy semmi, mintha ez a húsz másodperces beszélgetés meg sem történt volna. De vajon, megtörtént-e? Csak a képzeletem játszik velem, vagy ez a valóság?

 

A konyha kövén ülök, ki tudja mennyi ideje? Körülöttem két kiürült boros üveg, az asztalon egy felborult borospohár árválkodik. Kezemben a telefonnal, lassan feltápászkodom. Szédülök, forog velem a világ, ismerős érzés... Csak azt sajnálom, hogy nem mondtam meg neki, hogy mennyire szeretem.

  
  

Megjelent: 2015-09-18 16:00:00

 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.