Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Fülöp Gábor: Átköltözésem története (4. részlet)

 

Szándékosan „keverem” össze emlékeimet, időben és térben is ugrálva. Karácsony van, eszembe jutott az édesapám, aki annak idején karácsonykor esküdött és hetvenöt éves korában a húgoméknál álmában halt meg december 24-én, szívinfarktusban, amikor látogatóban volt náluk Németországban. A húgom azóta is lelkiismeret-furdalást érez emiatt, pedig csakugyan mindent megtett a szüleimért, mint ahogyan értem is megtesz most mindent (az idén karácsonykor még nem is haltam meg, részben neki köszönhetően).

Az édesapám sok mindent tudott és keveset mondott el a közelmúlt történelméből, melynek maga is részese volt. Csak annyit tudok, hogy apai nagyapám, aki kőműves vállalkozó volt, apámat valamikor a II. világháború kitörése előtt (nem tudom még a pontos évszámot sem, rajtam is múlik) Budapestre küldte a Műegyetemre, építészmérnöknek tanulni. De közben kitört a második világháború és apámat besorozták egyetemistaként (soha egyetlen pártnak sem volt a tagja és erre sikeresen engem is így nevelt) munkaszolgálatosnak reformátusként. Talán valahol Erdélyben állomásoztak, amikor volt annyi esze, hogy megszökött. Dezertált talán, de ezt sosem mondta így. Újvidékre igyekezett, vagyis haza. Közben találkozott orosz katonákkal és mivel beszélt szerbül, megértette magát velük. Állatorvosként mutatkozott be, ezekre a lovak miatt szükségük volt az oroszoknak. Az apám „ápolgatta” a lovaikat (lesuvickolta vagy már mit, mert otthon is voltak lovaik), kártyázott velük, sokat nyert tőlük, ezt elmondta. Az orosz katonáknak nem esett nehezükre a kártyaveszteség, hiszen amúgyis mindent raboltak, a magyar pénz meg akkor már amúgy sem ért sokat. Az édesapám kapott egy úgynevezett „bumacskát”, vagyis szabad járást talán egy orosz parancsnoktól (lehet, hogy ezért odaadta az értéktelen papírpénzeket, ezt se mondta el soha) és így eljutott a batinai komphoz, hogy átkeljen a Dunán Újvidék felé. Néhány perccel lekéste a kompot, ám akik a kompon voltak, azokat a partizánok kivégezték (mind hazatérő magyarok voltak). Apa nem sokat mesélt erről. Sőt, igen keveset. Amikor Matuska Márton cikk-sorozata megjelent a Magyar Szóban, akkor sem akart semmit elmondani Marcinak. Az édesapám halála után találtam néhány dokumentumot, melyeket sosem mutatott meg senkinek. Az egyik egy hirtelenében, kézzel írott levél, melyet apai nagyapám kapuja alatt csúsztattak be, az áll rajta, hogy „minket most elvisznek, kérlek benneteket, gondoskodjatok a mamáról és a tyúkokról”, ha jól emlékszem, meg kell találnom még ezt a levelet. Viszont egy korábbi illegális partizánfőnök (akit az apai nagyapám bújtatott) írt egy levelet az akkori újvidéki partizán belügyi parancsnoknak. Ez a levél is megvan valahol, az apám hagyatékában találtam meg ezt is. „Janos Filep je nas posteni gradjanin, ako ga neko prijavi, to ce biti zbog toga, da mu oduzmu imovinu” stb. Az idézet nem pontos, ezt a levelet is meg kell találnom. Mindegy. Volt még más is.

Aztán 1973-ban magyar tanári oklevelet szereztem az ELTEn. Közben – mint említettem—itt megnősültem, ezért szerettem volna még itt maradni egy ideig, de nem örökre, erre utóbb, sok év múlva került sor az élet furfangjai következtében, bár nem szeretem az ilyesfajta bölcsességeket. Szóval itt diplomáztam (mi úgy mondjuk, diplomáltam) és maradtam volna még, ám otthon a Jugoszláv Néphadseregtől kaptam egy katonai behívót. Elmentem az illetékes ügyosztályra és mondtam nekik, hogy még egy évig Pesten szeretnék maradni, mert ott akarok doktorálni is (eszem ágában se volt, már abból is elegem volt, hogy a Radnóti Gimnáziumban kellett tanítanom fél évig ötödikes általánosoktól második és negyedik osztályos gimnazistákat, persze, ez utóbbiakkal jobban megértettem magam, hiszen nem a Tanterv és utasítás szerint tanítottam, majd egyszer talán ide-oda ugrálásiam közben eddig is eljutok). Egy nagyon szimpatikus, valami katonai ügyintéző főnök (aki mellesleg az édesapám osztálytársa volt valaha) azt kérdezte, van-e erre valami bizonyítékom. Megmutattam neki a retúrjegyemet, ez elég volt, törölték a behívót. Nem kellett hozzá nagy ismeretség, bár volt az is. Annál inkább egy évvel később, amikor kértem, hogy hívjanak már be, mert addig nem akarok munkába állni, amíg le nem szolgálom a leszolgálni valót. Hát, ez már nem ment olyan egyszerűen. Mondták, hogy most nincs szükségük rám, mintha addig legalábbis éppen engem hiányolt volna a JNA (Jugoszláv Néphadsereg). Próbáltam felmentetni magam a gyerekkorom óta húzódó rossz hallásom miatt. Belgrádig küldtek kivizsgálásra, bár ismertem a partizán hőst (Máriás doktort), aki Újvidéken orvos ezredesként dolgozott, de a vizsgálata után nem mert felmenteni, hiszen magyar ember volt elvileg. Belgrádban is megvizsgáltak minden féle akusztikai és egyéb módszerrel, aztán előttem két orvos azon vitázott, hogy felmentsenek-e. Kiküldtek, amíg megbeszélik egymás közt. Majd behívtak. Persze, tudni kell, hogy a szerbeknél nagy szégyennek számít, ha valakit alkalmatlannak nyilvánítanak, talán a hegyi falujában nem talál rendes feleséget. Megkérdezték tőlem, hogy lennék-e én katona? Most mit mondjak erre. Ha azt mondom, hogy nem, akkor már besoroznak. Ha azt mondom, hogy természetesen, akkor is. Mondtam, hogy ahogyan önök gondolják, doktor urak (csak utóbb tudtam meg, hogy ezek is ezredesi rangban voltak orvosok). Így kaptam egy általuk „ograniceno sposoban”, vagyis „részben alkalmas” minősítést a megbeszélésük eredményeként. Ennek nem örültem, mert annak idején, mint egyetemistát, vagyis „képzett embert” a híradósok közé osztottak be, akik sosem gyalogoltak és – mint később láttam – telefonálgathattak is az otthoniaknak. Szóval, mint süketet, beosztottak a gyalogságba. Amikor bevonultam Ajdovscinába (ezt már az ismerősök intézték el, hogy Szlovéniába menjek, ne pl. Koszovóba, majd erről is még, ha az időm valaha megengedi, mert emlékeim vannak), először bolha-irtó port fújtak a seggembe, ez volt az első élményem. Utána kikérdeztek bennünket, hogy ki mit csinál, merre utazott stb. Mondtam, hogy én költő vagyok, erre a szemben ülő tisztek forgató mozdulatot tettek a halántékuk körül. De végül az volt a szerencsém, hogy nem lettem híradós, mert igen gyorsan bekerültem könyvtárosnak és ez egy nagyon hasznos állás volt a tisztekkel szemben is, hiszen az átvezényelt tiszteknek én adtam ki az igazolást arról, hogy mennyi kézikönyvet vettek ki és mennyit adtak vissza (mindig volt hiány, természetesen). Aki szimpatikus volt, kapott papírt, aki meg nem, az nem. Majd még írom, most más. Ismét Budapest, márcsak azért is, mert a katonaságban (itt honvédségnek mondják, ettől lettek tükörfordítás alapján a horvát domobránok, a horvát zracna luka – légikitötő – és az új szavaik nagy része is).

Vagy mégsem, ha már itt tartok. Volt egy ezredesünk, kis helyőrség révén ő volt a parancsnok, igaz, Ljubljanában lakott és csak néha látogatott el a saját ezredéhez. Akkor viszont igen szigorúnak akart mutatkozni. Felsorakoztatott mindenkit, s én az első sorban álltam (a könyvtáros se volt kivétel). A kabátunkon olyan gomb volt, hogy belülről valami gyűszű tartotta volna, de én a felvarrás helyett gyufaszálat tettem be, hogy úgy-ahogy kinézzen a ritka pillanatokban (könyvtárosként nem kellet sokat mászkálnom, a kantinba meg kabát nélkül is eltaláltam, amíg a többiek gyakorlaton voltak). Persze, az ezredes elvtárs rögtön engem pícézett ki a hosszú hajam és a „rendetlenségem” miatt. Többszöri unszolásra (mert nemigen értettem a parancsszavakat) végre kiléptem a sorból, ekkor az ezredes mondta az egész zászlóalj előtt, hogy milyen rendetlen az egyenruhám és próbált belerázni. Persze, a gyufaszálak eltörtek és minden gombom szerteszét esett. A pasassal már korábban is volt néhány nézeteltérésünk, például, amikor „szerkesztőként” nem az ő fotóját tettem fel a folyosói „újságra” (szerette volna a személyi kultuszt). Azt hitte, most eljött a bosszú ideje, hogy megleckéztessen, de csak „humorral”, mert attól (joggal) tartott. Azt mondja a zászlóalj előtt, miközben a katonák majd kipukkadnak a röhögéstől: „Katona, te hogy nézel ki? Képzeld el, hogy egy ellenséges frontot kell kikémlelned és látod, hogy ott a sok hasonló bunker között az egyik bunker előtt a katonák mindig megigazítják az egyenruhájukat. Mit gondolsz, katona, az volt a parancsok bunkera?” – Mondom, „ezredes elvtárs, azt hiszem, az volt a tábori vécé”. Az egész zászlóalj már szinte kipukkad a röhögéstől, mint Karitnthynál, de nem mernek nevetni. Az ezredes elvtárs erre azt mondja: nem, katona, az volt a parancsnok bunkera! Erre általános röhej (éppen, mint Karinthynál az osztályban) és az ezredes boldogan „megbocsájtott”, mert mi mást is tehetett volna. Gondolom, egy háború idején a katonák legfőbb gondja az lehetett, hogy a parancsnok „bunkerja” előtt megigazítsák az egyenruhájukat, más dolguk úgysem volt a harcban. Ennyit erről, menjünk most már tényleg vissza Budapestre.

  
  

Megjelent: 2015-09-16 16:00:00

 

Fülöp Gábor (Újvidék, 1950. március 19. - ) költő, műfordító, dramaturg, újságíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.