VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kalász István: A göbbedt (A Határ/idő ciklusból)
A gondnok nem jött reggel a kastélyba. A takarítók szóltak az egyik tanárnak, dél van már, a gondnok úr nem jött, pedig keresték. A mosodás hozta a számlát, meg hozott bort is, a gondnok asztalára tették az ajándék üveget, H. chiantit iszik, egy órája megint hívták telefonon. De a gondnok nem vette fel. Ki kell menni hozzá, meg kellene nézni. Mert: a pincében kiégett a villany, az egyik szobában szétesett a szekrény, azok a hülyék, a gazdag gyerekek rángatták a szekrényajtót, leszakadt, kitették a folyosóra. Meg: az egyik nevelőnek elromlott az adó-vevője, a B. épületben, az öregeknél alig volt fűtés, a kazánhoz hívni kell a szerelőt. Eső szemerkélt, hajnal óta fújt a szél, az elektromos vezetékek sírtak a magasban. A kastélykertben két munkás szedte szét a padokat, ezt a gondnok rendelte el, a padokra vigyázni kellett, jött a tél. Az új nevelő felment az igazgatóhoz, kérem, állt az igazgató elé, nem jött be H. úr, az igazgató bólintott, telefonált, kicsöng, nem veszi fel, értem, a kazán vacakol, menjen ki, mondta az igazgató a nevelőnek, menjen, nézze meg. A gondnok nem jött reggel a kastélyba. A takarítók szóltak az egyik tanárnak, dél van már, a gondnok úr nem jött, pedig keresték. A mosodás hozta a számlát, meg hozott bort is, a gondnok asztalára tették az ajándék üveget, H. chiantit iszik, egy órája megint hívták telefonon. De a gondnok nem vette fel. Ki kell menni hozzá, meg kellene nézni. Mert: a pincében kiégett a villany, az egyik szobában szétesett a szekrény, azok a hülyék, a gazdag gyerekek rángatták a szekrényajtót, leszakadt, kitették a folyosóra. Meg: az egyik nevelőnek elromlott az adó-vevője, a B. épületben, az öregeknél alig volt fűtés, a kazánhoz hívni kell a szerelőt. Eső szemerkélt, hajnal óta fújt a szél, az elektromos vezetékek sírtak a magasban. A kastélykertben két munkás szedte szét a padokat, ezt a gondnok rendelte el, a padokra vigyázni kellett, jött a tél. Az új nevelő felment az igazgatóhoz, kérem, állt az igazgató elé, nem jött be H. úr, az igazgató bólintott, telefonált, kicsöng, nem veszi fel, értem, a kazán vacakol, menjen ki, mondta az igazgató a nevelőnek, menjen, nézze meg. A fiatal nevelő egy hete érkezett ide. A fővárosban élt, anyjával, Pesten nem talált állást, olvasta ezt a hirdetést, nevelőt keresnek ebben az intézményben, adnak szobát, ellátást, a fiatal férfi jött, felvették, kapott szobát az alagsorban… Jó, menjen ki H. úrhoz, itt a címe, mondta az igazgató, a falu másik végében lakik, van a dombra vezető utca, az utolsó ház, sárga, nagy épület, új garázs előtte, nem tudja eltéveszteni. A nevelő örült, hogy kimehetett kicsit. A kastélyból. Világot látni. A környéket, a falut. Azt a dombot. Amit Hidegnek hívtak a helyiek. Vette a kabátját, egy gyerek állt meg előtte, sovány, göbbedt kölyök, koszos kabátkában. Hová megy a tanár úr? A fiatal tanár mondta, a gondnokot kell megkeresnie, ma nem jött be, a gyerek vigyorgott, megyek magával, mutatom az utat, jó? A tanár nem akarta, de tudta, a gyerek az igazgató rokona, és sem apja, sem anyja nincsen, rendben, mondta végül, gyere, menjünk, segíts. Segíts hát, te kis vakarék, gondolta. A szél erősen fújt, az égen rohantak a felhők, ők mentek a keskeny bekötőúton, az országút kihaltan nyúlt a határ felé, a távoli silók eltűntek az esőben, ők csak mentek szótlanul. Beértek a faluba, alacsony házak, palatetők, ázott bokrok, kerítések, foghíjas telkek, buszmegálló, itt-ott füst sodródott a ferde kéményből. Öreg, sáros teherautó jött szembe az út közepén, a sofőr dudált, a gyerek intett, nevetett, a fiatal tanár arra gondolt, ez a gyerek mindenkit ismer, sok dolgot tudhat, jó lesz vele vigyázni. Ki volt ez, kérdezte halkan. Ismerős, mondta a fiú. Van családja a tanár úrnak? A tanár nem tudta, mit tegyen, mit mondjon és mit ne? Beszéljen önmagáról? Hogy az anyja beteg? Üldözési mániája van? Hogy azt állítja, a közeli áruház parkolójában autó áll éjjel, abból lövik a házakat mélyrezgésű sugárral, az ablakokra irányítják a fegyvert, a sugártól remegni kezd a test, a szervek szétesnek, leállnak. Hányást, belső vérzést okoz. Hogy az anyja azt is állítja, titkos kommandók vannak, jönnek, megölnek embereket. Olyanokat, akik ártanak a rendszernek. Akiket nem szeretnek. A gyerek várta a választ. Anyja? Apja? Testvére? Tanár úr, van gyereke? A nevelő várt, aztán azt mondta, nincsen, a gyerek nevetett, legalábbis nem tud róla, igaz? És hangosan nevetett tovább, majd hirtelen megfogta a tanár kezét. A nevelő elképedt. Ezt nem várta. Nem is tudta, mit tegyen. Mentek az utcán, a falu központjában jártak, balra a bolt a parkolóval, a gyógyszertár, odébb a bútordiszkont, a pizzéria, az óvoda, a benzinkút. Esni kezdett a hó. A gyereken nem volt sapka, sála sem volt, még göbbedtebben ment a kabátjában, mintha súlya sem lett volna a testének. A tanár hirtelen azt mondta, gyere, bemegyünk a cukrászdába, én iszom egy kávét, te meg… Te meg kapsz egy krémest. Jó? A gondnok várhat. Hideg van. Esik is. A gyerek felnézett komoran, nem, menjenek tovább, meg kell nézni a gondnokot. Fontos. Ha tudná, hogy ki a gondnok, a tanár úr, nem akarna kávét inni, a nevelő mosolyogott, értem, mondta, itt állnak ebben a világvégi faluban, senki sincs az utcán, szemben a fűtött cukrászdával, és a gondnokkal nem lehet viccelni, igaz? A gondnok alacsony, kopasz férfi volt, teherautóval járt, néha kiabált a konyhásokkal, a takarítók féltek tőle, a gondok örökké sietett a folyosón, a falat kopogtatta közben, mindig köszönt, tiszteletem, mondta hangosan, nem mosolyogott, a fiatal nevelőnek adott ágyneműt, rádiót szerzett a szobájába. Miért, hát ki a gondnok, kérdezte a gyerektől, mit kell tudnom? A gyerek elengedte a tanár kezét, felnézett, a tanár a városból jött-e? A nevelő bólintott, a gyerek folytatta, hogy a város nagy, az emberek nem tudnak semmit arról, mi történik a másik utcában, mi volt a téren, ki vitte el a kerékpárt a bolt elől. De itt, a kastélyban mindenki lát, hall mindent, a gondnok titkolni akarja, de nem tudja, senki sem szól, félnek tőle, ő is fél attól az embertől. Nem olyan régen az egyik takarító, igen-igen, a szőke Laci eltűnt. A gondnokkal veszekedett. Kiabált. Aztán másnap nem jött. Senki sem tudja, mi lett vele. Nem hallott erről a tanár úr? A gondnok az ördög. Gonosz. Néha veri a gyereket. A nevelő nézte az eget, maradnia kellett volna, gondolta, Pesten, az anyjánál, a hátsó szobában, az esti tévével, a kávéfőzéssel, anyja történeteivel, az anyja rossz lábával, maradnia kellett volna otthon, adott volna magánórákat történelemből, mondta volna a muhi csatát, a Habsburgokat egy hülyegyereknek, igen, ebből megélt volna. És nem egy zavarodott fiút kellene hallgatnia. A sáros utcán. Sáros cipőben. Az anyja történeteit legalább ismerte. Hogy egyszer elütik az embert a zebrán, hogy egyszer megmérgezik. Megvárják a lépcsőházban, leszúrják. Éjjel. Hajnalban. Bármikor. Fiam, féltelek, mondta az anyja mindig, mert nem hallgatok. Valóban, anyja cikkeket írt, beküldte fórumokra, feltették az internetre, az anyja szerint mérgezték a levegőt, háborúra készültek, a kerületben sikkasztottak, olaj volt a föld alatt valahol, ezért is ment a harc. Féltelek, fiam. Ő ilyenkor gúnyosan vigyorgott az anyjára, és azt mondta, nevetséges. A nevelő állt a falusi utcán, fújt a szél, a hullámos előtetők zörögtek a házakon, az akácfák a járda mentén mozogtak, és a gyerek mondta, menjenek tovább, visszafelé kéri a krémest. Habbal. Vanília öntettel. Kólával. Hatalmas Mercédesz jött az úton, az ablakai sötétek voltak, a gyerek mondta, ilyen autóval csak a hülyék járnak. A nevelő nem értette. Feltűnő, mondta a gyerek, hathengeres, a nevelő kérdezte, honnan tudja, a fiú azt felelte, selymes a motor hangja. Könnyed. A Mercédesz ment tovább, a nevelő hallgatott, ő semmit sem hallott a szélben, gondolta, és azt sem vette észre, hogy a fiú megint fogta a kezét. Tehát, nézett a fiú fel, a szülei hol élnek, tanár úr? A nevelő válaszolt. Az apja elhagyta az anyját, az anyja meg? Otthon van, nem tud kimenni az utcára. Baleset érte. Egy áruházban, leesett a lépcsőről. Tömeg volt. A lábát úgy törte el, hogy nem tud járni. Ül otthon. Olvas. Nézi a tévét. Cikkeket ír. A gyerek hallgatott. A tanár hálás volt, hogy nem kérdezett tovább, hogy nem mondta ki azt sem, hogy neki maradnia kellett volna az anyjával, a városban, abban a hátsó szobában, okos gyerek, gondolta a nevelő, megszorította a fiú kezét. Menjünk, mondta, nézzük meg, mi van a gondnokkal. Lassan ment a ház felé, állt az ajtó előtt, kopogni akart, és ekkor a házból üvöltés hallatszott. Éles, jajgató, elnyúlt üvöltés. A tanár megállt, az üvöltés könyörgő nyüszítéssé vékonyult, elhalt. Csönd lett. A tanár még életében nem félt ennyire, a hang megint hallatszott bentről, a tanár visszalépett, nézte a házat, az ablakokat, a mozdulatlan függönyöket, a sáros autókat. Futni kezdett. Lefelé az úton. Sötétedik, gondolta, rohant tovább. A távolban látta a gyereket, fekete pont volt, hé, üvöltött, hé, várj meg, hé! Eszébe jutott, hogy a nevét sem tudja a fiúnak, nem is kérdezett tőle semmit, hogy ez az egész kastély, az iskola mi is lehet, borzalom ez az egész, istenem, suttogta, mi lehet itt, ő semmit sem tud, itt a határ, rohant a fiú után a ferde, rossz kerítések között, és egyre erősebben esett a hó.
Megjelent: 2015-05-01 16:00:00
|
