Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Szabó Imola Julianna: Liszka hintája (részlet)

 

Liszka hintája

részlet

egy kék

Anyaja megfulladt. Könnyű az ég, mint a víz. A teste köré folyt és ő, akár egy véznára töpörödött bálna, kinyitotta a szemét. Eltévednek. Kisodorja őket egy vaskos hullám, egy elkódolt rezgés. Fekszenek. Mozdulatlan és súlyos teher a homok, akár a ravatali pokróc. Csak a szemük. Az marad nyitva. Kék. Nagyapa szerint a kék a legszebb szó. Azóta csak a tavaknál meri kimondani. Ott mindig csak ennyit mond, mintha a szemgödréből ásná a fényt.



egy ajtó

 

1.

Liszka éjszaka ajtót vágott az árny karján. Jött a reggel és nem bírta tovább, ki kellett nyitnia. Alagút a Hold, hatalmas fák és üvegesre fújt fény. Cérnavékony horizont süllyed a ház mögé. Légtornászok, csillagszedők, ballon-kabátos menekültek és sírásók. Vaskos az idő, mint a megtömött bél, moccanni sem bír. Csak Liszka fut. Át a sorompókon, a sárgásra aszalódott házfalakon és a gőzösre puhult betonon. Át a megrepedt üvegtó tükrén. Mindig úgy képzelte, hogy lesz az ajtón túl egy másik ajtó. Nem kell se kulcs, se varázsige. Csak akarni kell. Az meg majd kitárul, mintha a szél csapkodná. Levegőt kell venni és elfújni. Nagyanya rohadt mennyországnak mondta az ilyen ajtókat. Retkes mennyország, mondogatta, majd kavart egyet a rántáson, akár a pokol tűzén melengetné a fazekat. Miféle isten az aki lop. Elviszi a tyúkot, a pénzt, a gyerekeket. Miféle isten az aminek a körme alá gyűlik a fájdalom. A szentelt vízbe áztatja a szürke ujjait, majd tavasszal jól a nyakunkba önti a dunsztos vizet. Nagyanya évek óta nem szólt istenhez. Szerinte minek azzal beszélni aki nem válaszol nekünk. Nagyapa szerint a templom az álruhások bálja, és nincs ideje ilyen badarságokra. Neki másik ajtaja volt, és nem a menny felé. De Liszka nem az égi kaput kereste. Őt a langyos és kietlen ismeretlen érdekelte. Ahol királynők és törpék élnek. Ahol ragasztott a bánat, és bármikor eloldja a tájat, az meg szétfolyik a tenyerén.

Egyre messzebb futott az ajtótól. Egyre távolabb a kislánytól, aki abban az apró szobában élt. Vattafelhőket akart zabálni, annyira falni, hogy már csikarjon.

Vaskorongot dobálni a szélnek, messzire guruljon. Átcsavarni a sejtelmet, mint a vizes ruhát. Itatni a keservet, amíg átázik az éjszakán. És elesik. Addig futni amíg a lábai összegabalyodnak és elemelkednek a földtől. Amíg kinyílik a bőr, előbuggyan a vér és patak lesz vérkör. Addig amíg kirajzolódik ez a furcsa tájék: az ismeretlen. A vesék és a máj, a fákkal tarkított szegcsont és a pilleszerűen zuhanó és rezegő bordavirág. Amíg visszatartja a levegőt. Hervadni kezd, fakulni. Süllyed, akár az őszi táj zuhan a télnek, megadja magát a kényszernek.

Hideg lett a levegő, egyre súlyosabb, mint egy ököl ami püföli a hátát. Nem bírt megállni. És a másik ajtó sehol sem volt. Minden akár egy befőttesüveg, olyan zártan és tömören vonta körbe az időt. Sehol a királylányok, sehol a rókák, sehol a színes felhőkupacok. Csak a sötét. Az a béléstömör éjszaka, ami a hordákon innen és túl vonszolja a vékonyka leplet. Akár egy molykirálynő aki hiába rág lyukat, önmagába harapja az éhséget. A vágyat. És Liszka megállt. Lassú csend tompította a mozdulat hegeit. Pumpált és szorított, iszkolt és vacogott. Ez a furcsa kis test, ami alig harminc kiló. És ebben a megállított tájban hirtelen zuhanni kezdett a szív, beleütődött a csontba, a gyomornak szottyant és akár egy könnyű labda, kizuhant a száján. Nem volt vörös. Fekete volt, szénfekete és vaskos. Nehéz és érces. Kupaknyi zihálás. És egyre nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett. Hatalmas hártya-buborék. Kirepedt. Mint a vágás a karon, amit Nagyanya két napig kötözött és kenegetett. Szidta Liszkát, a buta kislányt, aki ajtót keres ott ahol fal van. Bőrkemény fal, minek arrafelé futni.

2.

Márkus bácsi mindig kettőt kopogott. Nagyanya tudta, hogy az aszaltarcú és sonkás ujjú öreg az. Márkus bácsi egy hatalmas ragasztott szemüveg. Lomha test, ami kéretlen cipeli a húgyszagú nadrágját. Nagyanya sosem engedte be. Szerinte a háború kiharapott egy darabot Márkus bácsiból, és soha nem köpte vissza belé. Liszka nem értette. Nagyanya félrefordította a fejét, és cuccantott egyet a nyelvével. Néha hagyta, hogy jöjjenek a szavak, a képek és azok a dohos emlékek amiktől nem fért a fejébe már egy recept vagy a postai levél sem. Nekikezdett. Aztán elhalkult. Márkus bácsi meg csak állt. Foltos szőttzakóban, kacifántosan lebegő gombokkal és a borostával. Havonta egyszer bekopogott és megkérdezte, hogy nincs-e ott Mari. Nagyanya csak annyit felelt, hogy már hazament.

Liszka sosem látta Marit. Csak Nagyanya mesélt róla, miután becsapódott az ajtó és csend lett. Mari selyemlepke. Mari vaskos lábú tonett szék. Mari fekete, magas és szőrös. Mari kalácsot dagasztó piros-köröm. Mari feleség. Mari köntösnyi szépség. Mari fiatal. Mari horgolhatatlan kék. Mari... és Nagyanya abbahagyta. Belemeredt a mosdótálba, és mint aki éppen a lefolyónak zuhan,

inkább a háborúról beszélt. És a nőkről. Azokról, akik fákká nőttek a feldúlt földben. Nagyanya szeme lassan égett, akár egy tábortűz, majd kifolyt belőle a kén.

Mari csillag. Mari hazament. Mari hazament rég.

3.

Kevés hiányzott, de az egyre jobban. Csak az a furcsa alakzat maradt. A kies csontosság, a vérkaraván. Liszka befeküdt az ágy alá és számolni kezdett. Százig kellett volna kibírni. Az kerek és sok, abban van valami varázserő ami eltüntet minden egy- és kétjegyűt. A százban ő lehetne az egy, mellette Anyaja és Apaja a két nulla, szépen elférnének így egy kézzel írt sorban. Hárman lennének. Nagynak gondolta ezt a százat, óriásinak. És ahogy mondogatta a sejtelmes fényben egyre gazdagabb lett. Egyre több mindent vehetett volna ebből a százból. Ez mindenre elég. Olyan sok, hogy ő lesz a leggazdagabb lány az utcában, a városban, még az országban is. Liszka kacagott, ahogy egy orosz filmben látta. A gonosz és gazdag emberek mindig így kacagnak. Mintha lenyelték volna a kiskakast és az csipkedné a hártyás tokájuk. Becsukta a szemét. Csak a két puha és kerek alakot látta maga előtt. Ahogy átlibbennek a szobán, és nem állnak meg. Gurulnak tovább, egyre messzebb. Mint akiket lopnak, akiket csennek. És a savanyú fény, a zakatoló és áttetsző árnyak idegensége marad. A távolság. Mint egy zseb, olyan az ágy alatti rés. Egyre üresebb.

ÉS - LVIII. évfolyam, 42. szám, 2014. október 17.

  
  

Megjelent: 2015-02-06 17:00:00

 

Szabó Imola Julianna (1984)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.