Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Habony Gábor: Létezhetetlen

 

 

 

Létezhetetlen

 

A személy nem létezik önmagában,
csupán kapcsolatok hálójaként
― Buddhista tanítás

 

Mintha valami leszakadt volna odabenn, mintha elveszítette volna egy testrészét, mintha lelke egy darabja kiröppent volna az autó félig lehúzott ablakán, hogy önálló életre képtelenül megsemmisüljön valamely éteri fekete lyukban. Történt valami... valakivel. Sejtelme sem volt, hogy mi és kivel, de a bizonyosság belefészkelte magát a gondolatai közé: valami történt valakivel.
Utoljára akkor érzett ilyet, amikor nagyapja meghalt. Otthon ült és tévézett, a többi átlagos tizenhat éves lányhoz hasonlóan éppen unatkozással töltötte a délután egy részét, amikor a vonat kisiklott és beborította az állomás falát. Több száz sérült, valamivel kevesebb halott, köztük a nagyapja. Csak két nap múlva tudta meg, szülei nem tartották fontosnak, hogy előbb szóljanak − de ő akkor már mindent sejtett. Az a végtelen hiányérzet úgy csapott belé, mintha kést döftek volna a szívébe. Egyszerre okozott tompa sajgást a mellkasában és végtelen nélkülözést, mélységes hiányt lelkében.
Aznap sokszor elbőgte magát, valójában már csak levezetéseként mindannak, amit abban az egyetlen pillanatban átélt. Valószínűleg ugyanabban a pillanatban, amikor a vagon az oldalára fordult és összegyűrődve elpusztította az egyetlen embert, aki akkoriban jelentett valamit számára.
Anyjához és apjához sohasem kötődött igazán mélyen. Persze, kiskorában talán igen, mint minden gyerek, de azután rádöbbent, hogy már képtelen felnézni a szüleire. Ahogy kamaszodott, egyre kevésbé volt képes végighallgatni őket, ha néha mondani akartak neki valamit. Azonban Nagyapa olyan volt, mint a legjobb barát és a legjobb apa egy személyben − még a haverok is kedvelték az öreget.

Azon a végzetes napon feneketlen hiányérzet és veszteségtudat vágta mellbe. Ugyanaz, amitől az imént, az autóban bóbiskolva hirtelen összerándult és néhány pillanatra elakadt a lélegzete. Megpróbált erőt venni magán és remélte, hogy Jónás nem vett észre semmit. A fiú feszülten koncentrált a vezetésre, úgy tűnt, valóban nem fedezte fel a dolgot.

Nagyjából három éve költöztek össze, bár nem igazán számolták a napokat. Próbáltak normális életet élni, megértették egymást, és a néhanapján felszínre törő feszültségektől eltekintve jól megvoltak. Az első év még veszekedések sorozatával telt, de azután lecsillapodtak, talán valamennyire meg is ismerték egymást – vagy talán mégsem, és ezért voltak még együtt. Ki tudja? Kit érdekel?

Nem, ebbe nem akart belegondolni. Egyáltalán nem akart belegondolni semmibe, ami összefügg a kapcsolataival, mert az csak oda vezetett volna, hogy felidézi a Fakulást, ahogy a Nagyapa halála utáni időszakot nevezte. Hiába: csak gondolnia kellett rá, és máris minden újra lejátszódott a fejében!

Kifakult. Nem a ruhája, nem egyszerűen csak elsápadt, hanem... nem talált rá jobb szót; kifakult a létből. Legalábbis elkezdett fakulni. Ha egyedül maradt valahol, teste hamarosan áttetszővé vált, elveszítette színeit, és belül ürességet, emésztő űrt érzett. Akármennyit gondolkodott a dolgon, csak annyira jutott: valamiért egyedül képtelen a létezésre.

A folyamat lassan zajlott le, több év alatt jutott el az igazi Fakulásig. Tinédzserkori depresszióként indult, de az ő kis személyes nihilje messzebbre ment a lelki hatásoknál. Olyan messzire, hogy a teste is elindult a nagybetűs Semmibe vezető úton.

Lénye legmélyén üresedett ki, és kellett valaki, hogy léteztesse. Kezdett mániákusan ragaszkodni az élethez, a létezéshez, és mint minden mániákus, végletek között csapongott. A lehető legnagyobb lendülettel vetette bele magát a társasági életbe, és csak azért járt iskolába, hogy addig is emberek között legyen. A délutánt mindig valamelyik barátnőjénél töltötte, estefelé pedig rettegve ment haza, arra számítva, hogy valamelyik éjjelen végleg megszűnik, megsemmisül.

Sikerült valamiféle egyensúlyt kialakítania a létezés és a Fakulás között. Társaságban szilárdnak érezte magát, élőnek, ha nem is teljesnek – a hiányérzet beköltözött lelkébe. Amikor egyedül maradt, vagy éjjel, amikor a szülei már elaludtak és nem tartották fenn lényét azáltal, hogy legalább tudomást vettek róla, kiment a fürdőszobába és csak bámulta magát a tükörben, nézte bőrének tompaságát, szemlélte saját, kifakulófélben lévő arcát.

Amikor ezt először felfedezte, hónapokig tartó kétségbeesés öntötte el. Sejtelme sem volt, mi történik vele, nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg és hová forduljon bajával. Hiába is nevezte volna meg: amikor volt valaki a közelében, a Fakulás megszűnt, így nem szolgálhatott bizonyítékkal.

Félt, kétségbeesése mindig átcsapott rettegésbe, ha egyedül maradt és ismét fakulni kezdett. Idővel erőt vett magán, és elhatározta, hogy szembefordul a sorsával. Fogcsikorgatva leküzdötte a félelmeit, amelyek így kíváncsisággá változtak. Tanulmányozni kezdte önmagát, környezetét és a fakulást. Nem mintha így bármit is megtudott volna a dologról, de legalább könnyebben elviselte. Legalább könnyebben elfogadta, amikor végképp nem talált rá megoldást.

Azután megismerkedett Ferivel. Volt már néhány kapcsolata, de azokat is csak arra használta, hogy ne kelljen a Fakulással foglalkoznia – Feri mellett nem kellett. Észre sem vette, amíg csapongó, hedonista életmódja miatt el nem veszítette a fiút. Amikor ráunt, egyszerűen kidobta, mint a többieket, és csak később jött rá, mekkorát hibázott. Lehet, hogy Feri szerelme csupán ifjonti fellángolás volt, de valós érzelemként elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy amíg együtt jártak, ő egyáltalán nem fakult. Utólag, persze, már hiába átkozta magát.

Rájött, hogyan tarthatja meg lénye teljességét akkor is, ha egyedül marad valahol. Valamilyen viszony kellett hozzá, valós érzelem, amelyet az ő irányában érez valaki. Olyan kapcsolat, amely él, létezik és ezáltal létezteti őt. Régóta sejtette már, hogy szüleiben nem tombol a szeretet, és ezúttal bizonyítékot talált erre.

Azonban akkor már késő volt; nem sírhatta vissza a fiút. Megpróbálták, és ha gyengébben is, de a Fakulás megmaradt. Az elkövetkező néhány évben fakulása mértékéből mindig le tudta szűrni, mennyire üres az élete, mennyire nem számít senkinek, mennyire... létezhetetlen.

Csak azóta érezte magát újra valóságosnak, majdnem teljesnek, mióta a főiskolán részt vett a cserediák-programban. Becca a legjobb barátja lett − a kontinens másik feléről jött lány valószínűleg többet is érzett, mint barátságot. Nem kerültek intim viszonyba, szóba sem jött a dolog, de tőle egyébként is távol állt az ilyesmi. Mióta Rebecca nála járt, és főképpen, miután ő is átment hozzá két hétre, a Fakulás csak egészen ritkán jött el újra. Természetes érzelmi ingadozás egy olyan lánytól, aki valószínűleg épp a nemi identitását kutatja valahol, nagyjából egy földrésszel arrébb.

Végül Jónás hozott az életébe igazi stabilitást, szilárdságot a szó legteljesebb értelmében. Diploma után munka, munka mellett szórakozás, szórakozás közben pasizás, és végül Jónás, aki mellett meg kellett állnia. Muszáj volt megállnia; már kapcsolatuk első hetében teljesebbnek érezte magát, mint azelőtt.

Attól tartott, hogy ismét csak múlandó érzelmet keltett, és mivel Becca akkor már léteztette őt valamennyire, fél évig szinte szó szerint távol tartotta magától a férfit. Találkoztak, de csak nyilvános helyeken, hetente egyszer vagy kétszer. Amikor már hónapok óta nem tudta elkapni a Fakulás pillanatait, el kellett fogadnia, hogy komoly a dolog, vagy legalábbis újabb lehetőséget kapott a létezésre.

Ránézett a fiúra, elmosolyodott, és amikor Jónás észrevette, kezét a kezére tette néhány másodpercig, majd újra a vezetés felé fordult. Ha ők ketten léteztették, és Jónás még itt ül mellette a maga teljes valójában, akkor Rebeccával történhetett valami. Valami szörnyű.

***

Két nap telt el és szinte megőrült az aggodalomtól. Nem tudta teljesen elrejteni az érzéseit, ezért megemlítette Jónásnak, hogy rossz előérzet fogta el. A fiú megértően viselkedett, mint általában.
Folyton a telefont figyelte, hátha megcsörren. Hátha Becca felhívja és elmondja, hogy milyen jól érezte magát a Los Angeles-i utazása során. Hetente-kéthetente beszéltek és megosztottak egymással mindent, ami történt velük. Ideális, tökéletes barátság: Rebecca volt az egyetlen ember a világon, akinek beszélt a Fakulásról.

Azután, amikor a lány szülei felhívták, teljesen összeomlott. Becca meghalt, elütötte egy részeg sofőr, és az fájt a legjobban, hogy már két napja tudta. Az bántotta leginkább, hogy a hír egyáltalán nem érte meglepetésként. Csak a bizonytalanság miatt nem engedte meg magának, hogy előtörjenek a könnyei.

Ám a bizonyossággal együtt ez is eljött, és Jónás így talált rá otthon, a falra szerelt telefon lelógó kagylója mellett a padlón ülve, kisírt szemmel. Mire a fiú hazaért, már nem maradt egy csepp könnye sem, és csak arra tudott gondolni, hogy elmond neki mindent. Mindent saját magáról, bármilyen hihetetlen is – mindent arról, hogy mennyire fontos számára Jónás jelenléte és szeretete.

***

Jónás kihúzta a régi, poros fadobozt az alsó polcról és belenézett. Jó ideje nem jutott eszébe, hogy ezt ott tartotta, de hirtelen bevillant, miért dugta el ennyire. A doboz az úgynevezett „Gyöngyi előtti”, avagy a házassága előtti idők emlékeit tartalmazta.

Ennél jobban már csak a gyerekkori emlékeket dugta el, de azokat tavaly megtalálta és kidobta. Volt benne néhány bomlásra hajlamos tárgy, amelyek idővel be is hódoltak e hajlamuknak. Néhány dolgot szívesen megtartott volna, de inkább a dobozzal együtt elégette az egészet.
Ezt a dobozt nem kellett elégetnie; főként fényképeket tartalmazott és néhány régi levelet. Kirándulások és barátságok, szerelmek emlékeit. Gimnazista osztályfényképeket, néhány fotót Szlovéniából és a kassai templom vízköpőiről. Mások hegyvidéki tájakat mutattak, valahol a Tisza forrásvidékén készültek. Mindezek között ott rejtőzködött három kép, amelyen csak ő szerepelt, a háttérben a Balatonnal.

Tűnődve nézte ezeket, nehezen kapcsolt hozzájuk emlékeket. Mintha nem egyedül járt volna ott, hanem valakivel, akit azóta teljesen elfelejtett. Egy haverral talán, akivel időközben megszakadt a kapcsolat. Nem, soha nem utazott a haverjaival, még két közelebbi barátjával is csak ritkán – pedig velük még mindig tartotta a kapcsolatot.

Az egyik barátnője lehetett. De akkor miért nem szerepel a képeken? A többiekről talált fotót a dobozban, csak arról nem, akivel a Balatonnál járt. Pedig egyre biztosabban emlékezett rá, hogy volt ott vele valaki. Visszapakolta az emlékképeket a dobozba, letörölgette a fedélről és a polcról a port, majd mindent visszatett a helyére, de végig ezen tűnődött.

Még másnap is zaklatta a gondolat, hogy hogyan lehet ennyire elfelejteni valakit.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-04-04 20:00:00

 

Habony Gábor (Szolnok, 1979) író, fordító, a Veranda Művészeti Csoport alapítótagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.