Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Bak Rita: Janacek nyomában

 

 

 

Janacek nyomában

 

 

Megérkezett Brnoba.

Opening up.

Úgy érezte, végre kilép a fénybe, az ismeretlenbe. Felkapta a lehetőség. Mint egy tollpihe, szàllt a nap felé. Igen. Új tájak, új célok, új emberek várták. Áramlás. Úszás a flow-val.

 

Kattogtak a vonatkerekek. Amikor megérkezett az állomásra egy bőrönddel, meglátta a feliratot: hlavni nadraži. Furcsának találta a ž betűt. 

A pályaudvar egy kicsit romos volt, csak később értesült az angol nyelvű hírekből, hogy hamarosan teljes körűen felújítják és hipermodern épület lesz belőle.

Lement az aluljáróba. Kissé szürke és barna volt minden. Nem tudta, merre induljon, egyenesen ment, de aztán rájött, ez rossz irány.

Keresgélt a villamosok között

 Elment a Malineskoho namesti-ig és megkérdezett egy fiatal nőt, hogy merre van a hotel, ahol szobát foglalt. A nő a telefonján mutatta meg a térképen. De így is eltévedt. Egy másik hölgy – aki éppen kutyát sétáltatott – vette a pártfogásába és elvezette a szállodáig.

 

Sürgette az idő, hogy albérletbe költözzön. 

Össze-vissza keresgélt, míg végre rátalált a lakásra, ahová betársulhatott.

Két brazil és egy belga fiú élt itt. Gyors mozdulatok, ruganyos léptek, hangos kacaj, ez szembenállt a belga kimért nevetésével, túlzott udvariasságával.

Főztem neked valamit – invitálta Juan és a  spontán összedobott egytálételre mutatott az asztalon.

A többiek is leültek.

Sokat traccsoltak az asztalnál.

 

Lassan hozzászokott ehhez az életmódhoz, feldobta kezdetben az ő napját is – ő, a középeurópai mély hallgatasokhoz szokott. A csendes duzzogáshoz, kimért hangnemhez, sértődésekhez.

Állandósultak az esti bulik, tevézések, sokszor hajnalig tartó computerezések.

Chill volt egész nap.

Haverok, buli, jókedv.

 

Raul beszélt a családjáról.

Amikor közbeszólt, milyen szép lehet az óceán partján élni, így válaszolt:

Ez semmi. Én az óceán partján nőttem fel, arról pedig ne is beszéljünk, hogy Rio de Janeiroban naponta lövik egymást az emberek – el akartam jönni Európába. 

Juan, a másik brazil lakótárs mesének tartotta a kalandvágyat, szerinte más indok  állt a költözés hátterében.

Nem ismered te Brazíliát. – mondta neki Juan nevetve. – Zűrös ügyekbe keveredett Raul. Jobb neki Európa, hidd el.

Nem akarta tovább feszegetni az ügyet.

 

Már nagyon hiányzik a családom. – fakadt ki egyre többször Raul.

Hogy elterelje a figyelmét, naponta futott a közeli parkban, elvégzett egy tanfolyamot a reggeli mentális felkészülésről és minden reggel pontosan fél hétkor végigment a gyakorlatokon.

Raul minden reggel tornázott az erkélyen. Fekvőtámaszokat csinált. Szuszogva hajolgatott.

 

A három fiú próbált lányokkal ismerkedni.

Egy nap Berdt, a belga srác megjelent Agneiskával.

Agnieska vidám, szőke lány volt. Elhívta esténként a barátnőit is. A legbeszédesebb egy ostravai lány volt.

Na, ez Ostrava. Hatkor kel mindenki, megy a gyárba. Füstölögnek a kémények.

Mi van? – kérdezett vissza Raul, aki kissé már sokat ivott.

Munkásváros, iparváros – nevetett az ostravai lány. – Sőt. Bányászváros.

Raul hangosan kacagott mellette, mint egy kisgyerek.

Juan és Raul egész éjjel politizáltak, közben egy spanyol szappanopera ment a háttérben.

 

Ami a legjobb – mondta Juan – hogy most van a focivébé. Szóval jobb, ha te most bemész a szobádba – vetette oda neki foghegyről és már nézte is tovább a tévét.

Covid volt. Nem mehettek ki. Mindenki ült és a laptopját bámulta.

Reggelente mindig a számítógépes játék pittyegése hallatszott.

 

Berndt egy este újabb barátnővel állított be.

A lányt Giannának hívták. Amerikai volt.

Mi lett Agneiskával? – kérdezte tőle.

Meguntuk egymást és ennyi. – válaszolta Berndt. – Ilyen a mai kor. Nem hallottál még erről?

És hol ismerted meg Giannát?

A Tinderen.

 

Gianna először nem akart felmenni a lakásba, de aztán egyre többet tartózkodott ott, míg végül be is költözött.

Napközben palacsintákat, süteményeket sütött, este elhívta a barátait vacsorázni.

Pár hét múlva éjfélkor továbbutazott Észak-Írországba. Bepakolt hatalmas bőröndjébe és elutazott.

 

Billegő bizonytalanság.

Lebegő szorongás.

Raul a következő hétre várta a feleségét és a gyerekeit. Nagyon készült a találkozásra.

Egyik nap videochaten hívta a felesége, hogy megsem tudnak jönni, mert egy új határozat értelmében nem léphetnek be Európába. Lezárták a határokat.

Raul reggel hevesen zokogott a telefonba, beszélt a feleségéhez, hüppögve sírt.

Ő nem értette, mit mond.

Nincs opening up.

Át kell hajózniuk az óceánon. Hollandiába érkeznek majd.

Raul, hogy levezesse a feszültséget, elment futni a parkba.

Amikor visszajött, udvariasan megkérdezte tőle, segíthet-e valamiben, de ő csak a fejét rázta.

Juan este azt mondta vacsoránál:

Tudod, az a bajom, hogy bámulnak az emberek   a villamoson. Majomnak néznek.                                                                                

Igen. Engem már kiskoromtól csúfoltak az iskolában, mert nem voltak olyan jó ruháim, meg nem menő kocsival hoztak az iskolába. Meg persze sötét volt a bőröm.

 

Aztán jött egy opening up.

Mindenki új lakásokba költözött. Juan Prágába ment. 

Ő is egy másik tetőtéri lakásba költözött Brno Husovicebe. 

A házzal szemben egy luxuspanzió.

Újabb opening up.

Bár még mindig lockdown van.

Covid fejlődésregény és útinapló.

Folyamatos megnyílások a lezárásban.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-04-27 20:00:00

 

Bak Rita (1974, Budapest) költő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.