Keresés a honlapon:

Magyar Boglárka: Festékfolt

 

 

 

 

Festékfolt

 

Anya maga mellé ültet egy székre, betolja alattam, a konyhás fiókhoz lép és kihúzza. A fiókból előszed három tálkát, rongyokat, vastag papírt, ecseteket, festéket, abból is legalább háromfélét. Elém pakolja, egyesével megmutatja, nem jegyzem meg. A kezembe ad egy ecsetet, azt mondja, kezdjem. Megkérdem, mit. Mit, mit, te csacsi, mindig így hív, hát a festést. Bámulom a fehér lapot. Tökéletesen fehér. Nem akarom elrontani.

Belemártom az ecsetet a fekete temperába, és vízszintesen csíkokat húzok a lapra. Próbálom leutánozni anyát, de nem figyel. A csuklója, az ujjai, a víz, amibe belemártja az ecsetet, tökéletes, nézem egy darabig, a hosszú haját, a fényt, ahogy megcsillan és a keze alá dolgozik, dúdolni kezdek, mint ő.

A fekete csíkok előbb-utóbb összeérnek. Addig festem a lapot, míg az utolsó fehér terület is el nem tűnik. Anya akkor rám néz és a papírra, megint rám, megint a papírra, felveszi, forgatja, bólint, még egyszer elfordítja, nem értem, mit néz annyira a feketeségen, ahogy azt sem, miért ültetett le maga mellé engem is, eddig sosem tette. Anya dúdol.

A papírra meredek. A fekete papír megszólal, beszélni kezd, először apa hangján, részegen, aztán leszid, dicsér, megaláz, megbarátkozik velem, mosolyog, mintha újra és újra ott lennék megint, mindenhol. Utazunk. A papír szorosan becsomagol, elrejtőzöm benne, belehúz a mélységébe, pedig a papírnak olyan nincs, én adtam mélységet neki.

Repülünk. Mindent látok, ami régen történt és még annál is többet, mert a szoba sarkából figyelek és a konyhaszekrényből, ásványvizes palackból, üvegcserépből, játékok szemével, a kisvasút kéményéből, csak figyelek. Senki sem hall. Anya szól.

A fekete papírban benne van a mindenség, mondom hangosan, és színes foltokat fröcskölök rá. Anya újból dúdol.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-01-17 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.