Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Bék Timur Életcsend című verséről

 

 

 

 

Bék Timur

Életcsend

 

Ülünk Mankával, hallgatunk nagyon,

ülünk vasárnap reggel egy padon.

Csíkos szatyrokkal kezében halad

a szemközti zöldséges felé a Nap.

 

Magunkba lesünk meddő szeretettel –

Két nyomorúságos hónap telt el,

bordáink közt fészket rakott a bánat.

Átkarolom drága anyukámat.

 

Négy barna szemünk: négy homályos ablak.

Együtt vagyunk a legmagányosabbak.

A betontenger hullámokat vet

a platánok gyökérzete felett.

 

Ülünk Mankával egymásra hagyottan

vasárnap reggel. Az idő moccan.

Elszáradt hársvirágot hord a szél,

én hallgatok, ő keveset beszél.

 

 

Faji tulajdonságait tekintve az ember társas lény, ám jól ismerjük azt a kifejezést is, hogy társas magány. Nem jó az embernek egyedül – másfelől a legnagyobb tömeg kellős közepén is képesek vagyunk magányosnak érezni magunkat. Mindenkinek van (legalábbis jó esetben) egy belső várkertje, ahová kizárólag ő bejáratos, sőt, amelynek kapuján kizárólag ő fér át.

Társasági életet élve megtörténnek olykor párbeszédek, amelyek csak néhány mondatosak, mégis szilárdan megállnak. Nem keringenek visszamaradt, elvetélt mondatok, mert minden szükséges elhangzott, és minden további szó túlcsordulna a pillanat poharának falán. Igen, lefolynak néha tömör párbeszédek, amelyek azáltal mondanak el mindent, hogy szűkszavúak. Máskor viszont hosszú, kimerítő beszélgetéseket folytatunk, amelyek mindenkiről és mindenről szólnak, mégis csonkák, mégis inognak. Végül úgy érezzük, még órákig kellett volna parazsat kotornunk a témára, és akkor sem értünk volna a végére – elvarratlanul lógnak a szálak, visszhangtalan vélemények keringenek. Tehát vannak hosszú párbeszédek, amelyek azért nem mondanak eleget, mert bőbeszédűek. És néha az is megtörténik – sajnálatosan ritkán –, hogy a legtökéletesebb beszélgetés a közös hallgatás. Amikor kettesben ülünk egy padon, és beszédesen hallgatunk nagyon.

Az 1997-ben Szászváron született Gérecz Attila- és Debüt-díjas költő, Bék Timur Életcsend című verse éppen erről (és persze másról is) szól. Műve 2020 októberében jelent meg az Országút című lapban, és Az év versei 2021 című antológiában is helyet kapott. A költő kettesben ül édesanyjával egy padon, és hallgatnak nagyon: „Négy barna szemünk: négy homályos ablak. / Együtt vagyunk a legmagányosabbak.” Páros rímekkel építkező szép, töprengő, okos vers, és még a harmadik strófa második rímpárjának verstani döccenését is elbírja. (Költészeti paradoxon, hogy egy-egy jól elhelyezett hiba a versnek még akár jót is tehet, de erről majd máskor, egy másik költő apropóján.) Úgy is fogalmazhatunk, hogy Bék Timur ebben a költeményében az emberi létezés egyik számtalanszor megtapasztalt és megverselt élményéről ír egyénien, érvényesen: legmélyebb érzéseinkben, gondolatainkban végtelenül magányosak vagyunk.

 

Zsille Gábor

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-05-10 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.