Videó

A Volánbusz videója




Keresés a honlapon:


Egy versről – Zsille Gábor gondolatai Vörös István Könyvvé leszek című verséről

 

 

 

Vörös István

Könyvvé leszek

 

Ha meghalok, majd kiadnak

könyvben. A mutatóujjam

az első mondat. A hajam

a sok beíratlan, üres hely.

A szám vallomás a könyv

közepén, a nyelvem valami

szemtelen mellékmondat.

A lábam a szerkesztő

megjegyzése.

Az első héten csak öt

példányt adnak el.

A másodikon százat,

a következőn már

kapkodni fogják.

De ha valaki megpróbálja

lefordítani, nem sikerül.

 

 

A költők évezredes témája a halál, az elmúlás: afféle munkaköri kötelességük erről elmélkedni. Ezen belül is fölöttébb szívesen verselnek a saját halálukról – sebtében előrántott példaként hivatkozhatunk egy bizonyos Petőfi Sándor két művére, Szeptember végén, illetve Egy gondolat bánt engemet… címmel. A mulandóság rendkívül összetett gondolatiságából a poéták többnyire azt a szálat ragadják ki, hogy az ő becses haláluk után mi minden fog történni a Föld nevű bolygón. (A nem túlságosan emelkedett, ám teljesen reális válasz az, hogy a mélyen tisztelt költő nélkül is minden pontosan ugyanúgy megy tovább.) Ha a szerző ezt vallási tartalom nélkül fejtegeti, akkor metafizikai költészetről beszélünk; ha viszont Isten és a lélek is szóba kerül, azt már transzcendens lírának nevezzük.

Tehát a költői alapkérdés az, hogy milyen lesz a világ, s mi történik velünk a halálunk másnapján. Itt valójában ugyanarról van szó, mint bármely földi halandó esetében: szeretnénk valamiféle nyomot hagyni magunk után. Petőfi az Egy gondolat bánt engemet…-ben arra vágyik, hogy kőszirtként maradjon fenn, illetve legyen fa, „melyen villám fut keresztül”. A hétköznapi ember idáig nem merészkedik; rendszerint megelégszik azzal, hogy majd a gyermekeiben él tovább. A művészek pedig az alkotásaikban maradnak fenn, válnak halhatatlanokká. (Mily sajnálatos, hogy a halhatatlanná örökülés első feltétele a halál.)

Az 1964-ben született (szeptember 20-án 57. életévét betöltő) József Attila-díjas költő, Vörös István biztosra megy, mindkét kategóriát kipipálta: többgyermekes családapaként és szépirodalmi szerzőként is gondoskodott a továbbéléséről. Ebben a Könyvvé leszek című, 2014-ben írt versében – nagyon helyesen – leszámol a patetikus képekkel, hiszen a romantika korának emelkedettsége már a múlté. A szöveg éppen ezért jó, szabad, érvényes, mondhatni, Vörös hangvételére jellemző és finom humorral átszőtt; örömmel válogattam be Az év versei 2015 című antológiába. A szerző abból a gondolatból indul ki, hogy voltaképpen minden költő egy-egy eleven, két lábon járó gyűjteményes verseskötet; ám amíg él, a teljes terjedelmét nem tudhatjuk, és azt sem, hogy legközelebb melyik lapja kerül nyilvánosságra. Halála után pedig majd ténylegesen kiadják könyvben, remélhetőleg keménytáblás borítóval. Kívánom, hogy ez a Vörös-kötet majd csak valamikor 2060 után legyen időszerű – és majd én legyek a szerkesztője…

(Megjegyzem: a vers második fele, miszerint a könyvéből a második héten már száz példányt fognak venni, a harmadikon pedig elkapkodják, hm, hát ez fölöttébb derűlátó, és előbb tényleg meg kell halni hozzá. „Húsz olvasóm ha lenne!” – sóhajt az egyik írásában Kosztolányi. És József Attila hiába üldögélt csőre töltött tollal az ünnepi könyvheti sátornál, az új verseskönyvéből egyetlen példányt sem vettek, a kiadója pedig szánalmasan hazudozott neki az eladásról, sőt áldedikáltatókat küldött hozzá. Márai Sándor Naplójából pedig kiderül, hogy az 1946-os új regényéből az akkori könyvhéten összesen egy példányt vásároltak.)

 

Zsille Gábor

 

 

 

  
  
 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.