Keresés a honlapon:

Kabdebó Lóránt A rettenetes felismerése és feloldása

 

 

 

 

A rettenetes felismerése és feloldása¹

 

Szabó Lőrinc pályakezdő évtizede a korában helyét kereső fiatal költő széttekintése a létező világban, és az ebben a létezésben az ember helykeresése. A metafizikai értelemben felfogott létező és a történelmi időben megnyilvánuló „rettenetes” sorsok elbeszélésének szembesítése. Poétikailag: a létezés jelenbeli állapotának rögzítése a vers kriminalizálósásával. A „rettenetes” felismerése. Megfogalmazása. Ennek formálását próbálgatja versen kívüli szövegek megalkotásával. Korábban egy Szent Ágoston-fordításba rejtett szövegben, a kozmikusba belegondolt pusztulás és a létezés összehangolásának elgondolásával, majd pedig egy csak napilapban publikált vers párbeszéd formájában rögzített mottójával.

A Szent Ágoston-szövegben 1925-ben ekként:

De befogad téged a föld s az ég, mert te betöltöd őket? Vagy betöltöd, és túlcsordúlsz rajtuk, mert nem bírnak befogadni? S hova ömlik ami megmarad belőled, ha már túlcsordúlt veled az ég s a föld? Vagy nincs szükséged semmire, hogy összetartson, te, aki mindent összetartasz, mert mindent, amit te töltesz meg, összetartva töltesz meg? Nem az edény, lelkeddel súlyosult sok edény, építi föl roppant vázaidat, mert széttörik a váza, törik az edény s te nem ömölsz ki belőle. S mert téged, Egész, semmi se bír befogadni egészen, részben fogad be minden, s minden ugyanabban a részben? Vagy egyik az egyiket, a nagyobb a nagyobbat s kisebbet a kisebb? Van részed, amelyik nagyobb, kisebb is van az egészben? Vagy mindenütt egész vagy és semmi se fogad be egészen?”²

A dialogizált mottóban pedig nemsokára ekként³:

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.

B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!

Ez a mottó vezet a leépülő szerepek okozta kétségbeesés személyre vonatkoztatottságára, amely két költőtársa – Juhász Gyula és József Attila – később átélt pusztulásának előképe:

s mint cellábazárt néma őrült,

ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:

mellében futkos és ugat

egy új, vad, állati sikoly.

A versbeli megfogalmazás modellje, „a szürkeruhás fiatalember”⁴ , aki példázatosságával magának Szabó Lőrincnek pályája első évtizedbeli pozícióját is megjeleníti, a kriminalizálódott világban magára vállalva a tehetetlenséget, a szereptelenséget, az emberi sorsként jelentkező cselekvésképtelenséget. Ugyanakkor ezzel a verssel kezdődik Szabó Lőrinc eszmélkedő korszaka, amely első négy kötetét követően – 1927 és 1928 idején – előkészíti az emberi sors kriminalizálódásából következő pozícionáltságát: amelyben rátekinthet a létezést az emberi szereptelenné válással szembesítő létköltészet bezáruló világára, megformálhatja a hagyományos lírai pozíciót végveszélyben láttató sorstalanná válás rettenetét, rátalálhat hat éves kötetbeli hallgatás után a Te meg a világ személyiséglátomásának elkövetkező felépítéséhez.

Első világirodalmi rangú kötetével, a létezést megrágalmazó Te meg a világgal éppen egy másik, klasszikus modernségű költőt, az ekkori szomszédságában, Budapesten a Siestában gyógykezelésen ápolt Juhász Gyulát látogatva lép bele újabb kötete megújuló poétikai világába⁵. A beteget segítő alkalom egyben a Te meg a világ kötet költői módszertanának megalapozása. Az őrült költővel való „együttdolgozás” ahhoz a módszerhez segítette Szabó Lőrincet, amely a korábbi dramatizált lázadó perlekedéseket egységes szöveggé szervezhette. Az aktor és néző küzdelme nem más a vers szövegében, mint Szabó Lőrinc színjátéka az életben Juhász Gyula lelkéért. Ami az egyik ember számára néhány fájdalmas-világos pillanat maradt az éjszakába vezető útján, az a másik költőt megmentette a haláltól, költészete elnémulásától.

Az ebből kialakuló, világirodalmi érvényű poétikai verstípus születésének, tudatosodásának pillanatát szintén napi pontossággal dokumentálja Szabó Lőrinc egyik, kötetbe fel nem vett, de a Kilényi-hagyaték alapján Juhász Gyulával való találkozásaira utaló, krimit szimuláló költeménye, melyet az ekkor fordított, a háborúutániság személyiségromboló hatását bemutató Remarque-regényével is kapcsolatba hozhattam, bárha valójában Juhász Gyula személyes terápiájával kötődött össze, Babits után a klasszikus modernség másik magyar szerzőjével való kapcsolódásból alakított szövegformálásban: Találkozás (Pesti Napló, 1930. január 26.). Kedvenc szórakozását, a filmet utánozza-paródizálja. Ugyanakkor ennek során zajlik le a döntő versformáltsági váltás: a külvilági, a költőtől független narrációs történet áttevődik a mű tudati világába, szövegének dialogicitásában testesül meg.

Menekűlsz és nincs kegyelem,

menekülsz valami elől,

– te tudod, mi a bűnöd!

Lelkednek vére melegen

ömlik és borzadva tűröd:

„Ments meg, ész, álarc, fegyelem!”

A vers zárása ezáltal az aktor és néző szövegen belüli szembefordulását eredményezi a dialogikusan összefont szövegben. „Magamban”, a „rettenetes” megalkotásával, amelyet zártsága okán Pilinszky majd a Kant-Laplace elmélettel vél azonosítani:

mondd, fáj? birod? – Szánalmamat

érzi futva benned a hála

s elrémülök, mikor riadt

tekintetedből visszacsap

a válasz,

mondván, hogy: ismersz,

magadat!

Valójában ezzel zárul Szabó Lőrinc költői ifjúkora, a kriminalizált világlátás, és beletalál az aktor sorsképletét és a néző léthelyzetét összeszövő „rettenetes” világképbe.

* * *

Ezzel megszületik az a kegyelmi pillanat, amellyel Szabó Lőrinc mind a hazai, mind az európai irodalomban egy személyére alakuló, egyedi jellegű, de világirodalmi jelentőségű versalkotói formát alakít. Ez lesz a Te meg a világ 1933-ra kötetté szervezett világa. Benne a hagyományos költői poétika, mint aktor a „rettenetes”-ként szemlélt létezéssel szembesül. Az aktor és a néző szólamának vitája ebben az öröknek vélt téridőben vállalja a sorsába zárt ember védekezését a pusztítására szerveződő erőkkel szemben. Nem elfogadással, hanem az oppozíció felépítésével zárja az ember köré a kiszolgáltatottság rendjét. Felfedezésére poétikájában büszkén, személyiségi szorongatottságában kétségbeesetten. Mintha a Te meg a világ személyiséglátomását egyfajta zárt rendbe, a „rettenetesség” szerkesztettségébe akarná zárni.

Nemzedéke kritikus személyiségei a kötet szerkesztését segítve dícsérték, tanácsaikkal várták⁶, utókora a klasszikus teljesítménynek kijáró elismeréssel keresi már életében kánonbeli helyét⁷.

A legismertebb és egyben a legsikerültebben megoldott Te meg a világ-vers szerintem a Semmiért Egészen, amelyikben először sikerült a vers szövegében – méghozzá kezdő felütéssel – megjeleníteni magát a poétikai formációt jellemző kifejezést:

Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

„Az első két sorát éjjel gondoltam el, reggel megfogalmazva találtam a fejemben”. Ennek folytatása a konkrét vers alkotását kísérő külső alkalmatlanságok, melyeken keresztülverekedve magát megalkotja az önmagát és társát megkínzó tartalmat hordozó, önmaga által is csodált remekművet: „a többit még aznap délután írtam hozzá, az egykori Lánchíd kávéházban. Egy utcai ablaknál ültem tehát a Clark Ádám téri oldalon. Hogy kényelmetlenül ültem, arra még most is emlékszem, és csodálkozom, hogy ez a testi kényelmetlenség nem akadályozott meg, illetve nem késleltetett az írásban. Isten bizony, mondom, hogy közben csodálkoztam magamon, hogy hogy tudom folytatni és emelni ezt a nagyon magasról indult témát.”⁸

„Önző”? A vers mindegyik komponense külön-külön valóban „rettenetes” is. Amellyel maga a költő sem akar azonosulni. Ezért foglalja a teljes műalkotást egy olyan zárt kompozícióba, amelynek teljes rendjében, – valójában önmaga létében – minden ember csakis ellenkezéssel létezhet.

Magam megéltem a versszerkesztésnek ezt a szituálását is. Nem is akárkivel hosszú vitában: egy rádiós szereplést remélve Latinovits Zoltántól, aki mindvégig elutasítóan taszította el magától a kötet, és talán az egész Szabó Lőrinc-költészet legcsodálatosabb versének elmondását. „Nem vállalhatom, ezt az önző verset” – távoztatta borzadva magától a Semmiért Egészent. A rádió környékén, a Múzeum-kert mellett sétáltunk.

Az olvasói tudat éppúgy kiosztja az önzés apoteózisa jellemzést, miként az alkotója maga is készült élete során szembefordítani vele valamilyen elképzelhető ellentettjét. Hiszen a versről beszélve még a Vers és valóság diktálása idején, A huszonhatodik év készülte után is, mint önző versről beszél.

Aztán még a múlt század hetvenes éveiben, egy balassagyarmati előadásom során gondolatmenetemmel beleszaladtam a vers egészének feloldásába. Szerintem a dialógus két oldalára szerveződő beszéd, amely az aktor túlhangsúlyosodásával a személyiség széteséséhez vezetne, végül is a másik oldalon a néző kétségbeesését növeli. Ekként a szöveg dialogicitásának megtartásával megteremtődik a létköltészet egyensúlyban tartása a teljes szövegben. Létrehozva a beszéd és a hallgatás egyensúlyát biztosító ars poeticát. Hiszen ez nem más, mint az aktor szenvedéstörténetének elhelyezése a néző által a létezésben. A „rettenetes” re való rálátás „elrendezése” „magamban”. Az „ima a gyönyör, a gyönyör ima” egyensúlyának megteremtése. Miként József Attilánál az „Ugy segitett, hogy nem segithetett.”, vagy: „Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ahol a szintén „rettenetes” versbe belefér: „De én a párom mosolyogva várom,” sor, sőt az oximoron kiteljesítése is: „mert énvelem a hűség van jelen”.

Miképpen történhet meg ez a csoda? A verset magában foglaló Te meg a világ kötet egésze éppen az egyes embert korlátozó, tárgyi mivolttá lefokozó kiszolgáltatottságát szemlézi az élő test és a környezet, a közösség és az Univerzum viszonylatában. Ebben a versben ezt az egyes embert gondolja el, mint megalázó rabtartót, és az így kiszolgáltatottá tett ember szenvedtetőjének szerepében figyeli meg az ember átélt kiszolgáltatottságát. Egyszerre jelenik meg mindkét szereplőben: szenvedtet, és maga is részese a szenvedésnek. „Magamban”. Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak és megszomorítottak szenvedését. A műalkotásba transzponálja egyszerre a bűnt és a bűnhődést. Ezért válik hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem egyszerűen valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való lét megoldottságának vágyakozását sugározza. Ezáltal az alkotás egésze igényli a szenvedés törlését, vonzza a megváltottság már idézett reményét:

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

Hiszen éppen a Semmiért Egészenből kiindulva költője is eljut jövendőt tervező poétikájában a versben átélt és soha nem tagadott kegyetlenség feloldásának vágyáig, a verses jóvátétel tervezéséig: „A vers maximálisan önző küzdelem, […] Régóta tervezem (egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét, amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból világítanám meg a kérdés lényegét. »Mindenért egészen«, vagy »Mindenért mindent« alapon.” Hiszen az 1953–1956 között készülő Káprázat-ciklusa, valamint a Tücsökzene 1957 es zárófejezete, a Helyzetek és pillanatok darabjaiban éppen az ember viszonyaiban dialógussá szerveződő oximoron megformálásával, a „tragic joy” alkotássá szervezésével küszködik.

A Semmiért Egészenben már benne létező feloldásra még akkor sem érez rá, amikor a jóvátétel akarásának fájdalma már elmondatja az elégtétel igényét vele? Amikor egy másik Te meg a világ-versről, a Materializmus címűről már kimondja a Vers és valóságban: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritualizmus«”⁹.

És még egyet meg kell a verssel kapcsolatban jegyeznem. Szabó Lőrinc arról gondolkodik, hogy ki is lehet e csodálatos versnek a modellje: „Hogy mi váltotta ki? Tízévi házassági és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. Azonkívül az a helyzet, amelyben Erzsikével voltam. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a vers kizárólag Nagyklárának szól; újabban azonban azt látom belőle, hogy Erzsikének is üzen valamennyire. Úgy látszik, mindkettőjüknek ragaszkodtam a hűségéhez. Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek. Innen a befejezésben nyitva hagyott válasz: nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket.” Valójában ki kell mondani: a vers témája igazából nem (illetőleg: nem csak) a férfi–nő viszony. Hanem az ember közösségi illeszkedésének modellje. Miként élhet az ember emberek között, a változtathatatlan „rettenetes” sors megszabta adottságok közepette.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-01-24 13:25:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.