Végül a te erőd sem volt már elég elkopott vérted, mint halál mögött az ember kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam s merészen nyújtóztam plafonig válladon nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj!
sárga és vérarany palettán fényeid kikeverte, átfesti tegnapi harsányzöld világát láthatatlan óriás ecsettel, rendezi színpompás halál- tusád egy misztikus varázs;
fordít az idő tengelyén;
díszesen, szűzen, szeplőtelen elvéreztet fagyos tenyerén; kiszemelt téged egy Nagyúr, kiszemelt magának a Halál , vár az első éjszaka jogán, míg leterít, s magába ölel a tél.
Mikor az éjjel hajnalpírra vált, megkoronázza a parti ősplatánt megkérdem tőle, tanúm vallatom: Árnyékunk sejlett tényleg a vízen? A hullám-mosta térben ácsorogva tényleg léptünket látta összefonva míg elsimult a fényikrás föveny?
Ha nem vagy , a titkot kire bízzam? Milyen hazába, kinek írjam? Milyen motetta szent hevére, Milyen ezüstbe fürdő éjre, Milyen barbár, durva szavakra, Lódobogásra, lélekharangra, Milyen vajúdó állati testre, Milyen villámra, fergetegre, Milyen ugarba vetett magra, Milyen vulkáni tűz-salakra, Milyen kardélen kéklő fényre, Milyen irdatlan szenvedélyre? Égő könnyek, ha megerednek Milyen folyammal versenyezzek, Milyen áradás, lavina átok Rejtse magába elmúlásod, Zsombékjaim zsurlóhegyére Milyen apadó ártatlan vérre Hová rejtsem el hallgatásom Keresztre vert feltámadásom A fájdalmat mert szóra bírtam? Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Íráshalmazt zokszóval sűrűn teleírva kap fel könnyeden, vág földhöz újra ez a tomboló időorkán, s úgy mossa el, mint játék-papírhajót a háborgó tenger.
Ó, boldog idő, mely még azt sem tudta: előbb van a bűntudat, mint a bűn, és a butaság paradicsomában minden tettre vált – elé-fölé-mögé- és főleg hátsó gondolatra nem tellett soha, benső beszéd se volt, ugyan, minek is kéne, kérdés se volt, de minden állítás előszöri az összes élmények közül, és élni jó, és élni tett, magunk is úgy vagyunk, cselekménye egy úrnak, s ha belegondolunk – máris ott a bűn, az én, összevetés, a miért.
attól is, akit aligha ismerünk: – magunktól, aki ruháját mind belőled ölti, bárki vagy; és azt hitted, míg róla olvasol vagy hallasz – története nem a tiéd, akár még únhatod, ha könyv – lecsaphatod, és nem is úgy van – de egyszer: rájössz, jogod mert semmi bánni így vele, ki volt-van-lesz, de végülis sosincs; lehetne, mégsincs; minden ember istenről szól, legább beszél a szentem; hiába oly zavart a nagy percekben mondana nagy dolgokat: de nincsen – az életét biggyeszti fecskefészek sárdarabja – lesz lélekmadár és játszi villanás vagy se – nem érdekes: a fészek sok tojásra készen vár, a szárnyalás meg oly biztos, ha van láb, mire áll.
szépek a temetések – enyém mindegyik. akit ott látok, hiányból célt kanyarít, megölel a legfőbb szeretet jegyében, arról beszél, mit máskor szégyellni illik.
a kántor beleénekel közhelyeket: születéssel, elmúlással vagyunk tele, megint itt állunk, akár tavaly, s ez így lesz, míg végre akad ülő vagy fekvő helyem.
találkozni minek. úgy megyek el mellette, mintha legbensőbb ismerősöm lenne, akinél oly mindegy: ő-e, nem-é, mert ami oly közel, annál közelebb amúgy se lehet, azt magában viseli az ember,
Minden a legnagyobb rendben. A felső polcon befőttek, a legfőbb téli édesség, mellettük lekvár, savanyúság, keserűség. Mestergerendára kötve szárad a fűszer. Kicsit lecsípek belőle, amikor úgy döntök, hogy a szégyent is élvezni fogom. Mindenki ide jár a környékről levesért. Érett augusztusi napfényt főzök bele télen, apró szelencékben ragyog. Magokat szárítok a tenyeremen. A bőrömről párolog az álom, kirajzolódnak rajta az utak, hogy bárki idetaláljon. Messziről is érzik az illatom. A bekötőútra fordulva már bizseregnek tarkóban, ha hajnalban fűszereset álmodtam. Mesélik, hogy tudták előre. Fenyőmagot szórnak a terítőre, feltűzöm a hajam, százhárman jönnek ma, tegnap számoltam. Magamban dúdolok ringatódalt. Gőzben forgok, néha kiszalad a számon a hangom. A mérgeket a hátsó sorban tartom.
Felosztottuk a világot, és hogy ne fájjon annyira, soha nem beszélünk róla. Nézd, ez a fekete nejlonzsák, amit a szél cibál minden (minden) éjjel, az enyém. A macska homorúsága, ahogy bekúszik a rozsdás vaskapu alatt.
Általában a számban hordom haza a legjobb falatokat, de a vasárnapi ebéd hez együtt vásárolunk, én órákig nézném a padlizsán héján doboló ujjait, éppen a kellő pillanatban, finoman de határozottan eltolja a túl vaskos kígyóuborkától a kezemet, igaza van, azokkal belül általában baj van, beleszagolok a petrezselyembe, és mint egy mérlegen, máris tenyeremen a tiszta hús, hentesünk mosolyog, csak el ne felejtsük a fűszereket, a morzsolni való majorannát meg a szépre száradt babért, és a süteményhez tejszínt, de zacskóst, kicsit dolgozni kelljen a habért.
Van egy szavam bordaágon, mint a szilva érik, érik, felreped. Nyílik hangra, mint a kívánósok magva, nehéz savat permetez. Lángoló arcokat akarok látni, égő szemeket kidobálni magamból a vágyat, mint a szemetet, hunyd le rám.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.