A terepjáró elrobog, már rég csend, de még félrefordított fejjel várni, míg elül a por. Szmogos, süketítő hőség űzi fülbe a vért, a többszintes autópálya-kereszteződés sem valódi, inkább, mint egy oldalára dőlt óriáskerék. Oldaladra fekszel, és már fáj is.
A szatyros nénik hogy megállnak, mint két teherhajó. Kalap és cipő közé zárva őrzik, ami csak az orvosra tartozik, most a hangjukat használják, mángorlódik ki a mantra, jól megnéznek, bűnös vagy, sompolyogsz a lompos vadonban, Nem is köszönsz.
Rőt utcáról, vöröses fák alól jött be, úgy látta, ráfonnyad az ég. Az angol lányra hogyne emlékeznék - ifjúcska, és piszén mosolygó, ha zongorához ül, görcsös kissé, fekete félhangok fehérednek az ujjai alatt. Bolondul bonyolult dallam, aljas refrénnel - térdét összeszorította, szemlátomást fojtogatta az alakformáló alsónemű, s jól sejtettem, meg is jelent ott, alant az éremnyi pisifolt, amit csak ilyen tessék-lássék módon titkolt, s miután lecsapta a zongora fedelét, a fejecskéjét a térdemre fektethetem, mondhatom neki szeretettel, hogy elég volt, végeztünk.
Az éjszaka fekete, hiába díszítik. Nézd, milyen fekete. Én csináltam. Ceruzád alól előbújt a nevem, a levélpapír igazi, a pipacs rajta nem. Akik otthagyják a kávét, nem eszik meg a süteményt, amit rendeltek, azok szerelmesek? Megkívánod a reggeli zörejeket. Karnyújtásnyira a pánik, a figyelmem: patak. Melegítik a szőnyeget. Macska jár az én tenyeremen is.
Ernanit halottnak hiszik, pedig megint öngyilkos lett: nagyon sok vizet kell innia. Üres levegőbe lépett, na de milyen hídról, Hortobágyé messze kilenc nyílás, lehet a tested megszámolt kapuja, A gesztelyi híd kettője túl közel, már nem ér, a világ vége is hasonlóan festhet,
Nem tudom, mi történik velem, gyanakszom. Fél év, egy év, dél és éjfél, innen minden egyformán messze van, Duna, Nílus, Hernád, rendőrséggel, villamossal teli városok, rizsföldek és repcetáblák, Sziklás-hegység, lankák és lapályok, borsodi sem-sem táj, monitorként pislogó varjúpöttyös ég,
Egy ív papír fehér marad, mindig beszívja a nyomdafestéket, pedig van egy fehér mondat, ami beszív téged, ennyit a távolságtartásról, a tenger magába zárta a túl sokat tudót, vagy talán kíváncsi volt, azt akarta, csak neki mesélj, és volt- e közben éneklés, bömbölő nevetés, vagy valami állathang, amit kiadott, nem találgatok, erre nincsenek változatok, nincs több énnel kezdődő sor,
Mintha lovak szemébe hazudtam volna. Nincs kétség, a Bábos egy kis időt hagyott, de a benyújtott számla címzettje én vagyok. Elsorvad az igen, ha nem mondasz elégszer nemet. Macabre-pózok az ózon-
Tegnap ismét elmaradt a világvége, Hiába jövendöltek talányt a maják, Hiába károgott balga s tudós gége, Nem robbantott a "semmi"-hit, se a vaják. Látót világtalan lámpája vezette, Fényló égi-testtől féltett privátdepi- Rettegését jó pénzért közkinccsé tette, S várta míg a működ a reményt ellepi. Feketék fehéren újhadrendbe álltak: Túlszabad jelük pirosba vált és zöldbe. Illuminátusok és illumináltak Üstöke majd belecsapódik a Földbe.
Ha hív nyugatra bóvli csillogás, Ha nem csilingel úgy az égi más, Miként a szív dobog, s a mérce sok, Ha súlyra térnek át a jambusok, Csak álljon ellen úgy a szívverés. Hiába nyílt a nyelvben annyi rés, S emelkedő a képlet, ám legyen, Magyar maradt a dal, s e szent kegyen Nem árt a súly, ha zeng a dallamív, S csilingel itt, belül, ha visszahív. Nem esküszöm, nem is fogadkozom, Nem ér a gyűlölet, s nem átkozom Az ellenérveket, s ki ötli ki – Tükörbe nézzen ő, ha kell neki.
Kíváncsi gyerekként, régen Magnószalagokat mértem, Volt köztük zajos és zenés, S különbségük grammban kevés. Így szólt az elmélet véne: Mérhető különbség kéne. Úgy véli, meglelte végre, Ez az ész mértékegysége. Mérlegre tett föl két verset, Egy míveset és egy nyerset. Betűnkét vigyázva rakta, Dokumentálja száz akta. E küzdelemben melyik nyer? - Háromszázhatvan karakter Lett mindkét kupac. - A mérleg Nyelvébe harap: a méreg.
Az elfelejtett szigetre költöztem. Szemem egy ugrással felméri Szűk partjai cikcakkjában, Kecském megszámlált fűszálai Közé felsorakoztatott Kék-szürke homokkőtáblákat. Valamennyi égből pottyant, Tengerből mászott elő vagy én Szeltem ki e kis zátonyból. Végigrovom az összes, ábrát Még nem látott felületet. Köszörül a szél, újravésem, Mélyítem vonalaikkal Ismeretlen vagy anyanyelven A rugalmasan változó Rajzokat és az örök írást.
Mézben úszom a Nap fele, Lusta, hűvös mosolytengerben. Torkig vagyok minden jóval, Bőröm alatt aranypénzekkel. A Napból csalóka, rideg Fény ömlik, szememen átsurran, S kergeti agytekervényeim Utasait. Mosolya éget, Szája kerekedik és már Ő közeledik, nem én hozzá, Míg dermesztően tapad rám, Ragad, nyúlik, szorít a vastag Méz és átkristályosodik Érzem, a testem: Cukor-arany Konglomerát vagyok, és még Mindig ugyanúgy evickélek. Mézben úszom a Nap fele, Lusta, hűvös mosolytengerben.
Nem tetszik valami? Nincs is gazdád. Először lemész az emberek közé a parkolón át, hogy meggyőződj, tényleg nem vesznek észre. Az órán a számlap utánaforog a percmutatónak, bosszantó, de az is lehet, hogy halálos játék, nem engedi elütni a delet.
a megnemadás a megsem tagadás a támadva üzekedés a belésimulás a sóvár kiválás a szemérmetlenül lüktető, buja bánat és a részvétlen érintése lehet a jussod, ahogy végig a neked szánt időn, át a zápuló, ezredvégi éjszakán, csupán a hold követ; kékes fénye villantja halotti maszkod.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
