Vers

Nagymama szobája

Magyary-Kossa Edit emlékének

Én akkor is bejövök majd ide,
bejövök. Nemcsak a küszöbig.
Becsukom az ajtót magam mögött,
megkottyan szívemben a szárazjég.

Belégzés. Kilégzés.
Ez volt hát a szobád, porcelán-
nagymamám, velem pedig majd negyven
év, itt gurul szét, szekrény alatt,

asztal alatt, szőnyegen.
Repedt elefántcsont-golyók,
mint a szemed,
örökre itt várjanak,

Épp ráér és erre jár
Tetszem neki.
Tetszenék, ha észrevenné.
Figyelmeztetem.
Tetszése kegyként reám háramol.

Nem tudtam, hogy női kukkolók is vannak.
Pedig régóta ismerek egyet.
De eddig még nem kukkolt meg.

Neki peep-showban a helye,
ahol kedvére élvezhet
egyedül, tét nélkül.

A részvétel, a részvét
idegen tőle. Jó ő mások rovására
maga, -élvezkedésére.

Ősz

Avarba hal már a lomb.
A pók lassan hálót bont.
Itt van az ősz, de nagyon;
látszik is a hajadon...  

Régen voltál hajadon.  

Milyen vagy

Ahogy eljárt felettünk az idő,
az nem a te hibád.
Az sem, ahogy kipereg
mint a hungarocell kezünk közül
szemenként a felejtés esélye.

Emlékszel a szemeidre?
Mintha nem ért volna le a lábam,
mintha nem is ért volna véget.
Jó lenne ha ismerőssé válnál,
ahogy a hibáim.

vágyhullámok járnak rajtam ki-be
vagy az előző életembeli hullám szelleme

megvehető vagyok de vissza nem váltható
környezetre káros veszélyes anyag
könnyen égő kényes holmi
ideje feltalálni az emberi újrahasznosít
hatóságot

bűnöm nincs a btk-ban
mert ilyet még nem csináltak előttem
azt is csak titokban

a halottak gyalázását büntetik az élőkét nem

nem kell semmi csak a méltóság
hogy lehetek és az se muszáj

megfeszülök értem
és nincs megváltás
anyám se sirasson
a föl az istenbe ütközik
a le mindig lehet lejjebb 

Az ablakon át

Az ablakon át,
bejött a Nap a szobába,
tovább a
széken, túl az asztalon
és sárgán belemázolt a
falba,
aztán, az ágy fölött balra,
elment valahová,
lehet, vacsorázni,
felfalni téged, hogy azontúl várjak,
miként a varjak
állnak őrt éjjelenként
az alvó fákon.

egyszer csak megtörténik

és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra

a kezeit nézi
a nagy inas eres kezeit
emelni se tudja
pedig tíz éves alig múlt
amikor már kapált
tizenhárom évesen zsákolt a malomban
tizenöt évesen aratni járt
tizenhat évesen jött a bánya
először vizet hordott
később csillés lett
utána vájár
és harminc évet lehúzott a szénfalon
megnősült

üresjárat

hajnalban még hozzám gömbölyödsz
mint falhoz a fecskefészek
mint kötésen a vér átszivárogsz
s jut számodra egy kicsi végtelen
reggel pedig összeszeded a szétszórt holmikat
már nincs aki utánad nyúljon
– különben sem bírnád elviselni –
marad a suttogott szavak szétpattanó
buborékja s a szunyókáló emlékezet

Posztolsz-e ott? … Csibészhunyor.
Így ezt a szót nem ismeri.
– A posztos rendőr hol guggol? –
Jó replika. Intek neki.

Javítgatok, kattintgatok,
egy versblogban veszteglek itt.
Nem mutatják az ablakok
se műveit, se vétkeit.

Emigráns lett. Honvágya van.
Teát se főz Nap-tűzhelyen.
Kardos Tiborc. Most általam
kel életre, lejön velem.

A költészet évadai

És volt idő, hogy csurrant nedve,
mint a vér, ha megvágtuk kezünk.
Tavasszal a diófaág rossz vízcsappá
változott s csöpögni kezdett legott,
ha metszőolló vágott rá sebet,
ontotta kristálytiszta, édes nedveit,
hogy szinte elvérzett belé a fa.
Így támadott a vers is hajdanán,
nem kellett biztatás, tombolt a nyár,
levél levél után és szinte kérkedett
a lomb, a zöld erő a fán. De mára
minden megcsitult, lelassult, fonnyadt
és aszott. Ma már az őszi kedv,
az őszi nedv ürügyre vár csupán
s csonthéjba zár, ha zárul szándék
s ambíció. Levél pörög s ha hull
az édes termés, a dió, fáj az is –
kopog, kifoszt, elejt a szó.

Születésnap

Már felnőtt vagyok, észrevettem,
de még nem volt igazam.
Mióta is nem jártam
- mert nem járhattam -
birtokomon, a kinőtt házban?

A liftesfiú elmúlt hetvenéves,
golfcipőben, állva megvárt.
A szakácsok éjfélkor hintáznak,
homlokukon óraszámlap,
a halk kattanásokra

hosszú téli estén felolvasnék neked

kollázs Határ Győző verseiből

felkacagok csúfos végemen reggelenként
és oldalogva takarodni kell
szöknöd a tömegsír hullaszagától
találok hasonszőrű rabtársakat?  

csütörtökömről péntekemre virradóan
szeméttelepen a verset ne szaporítsd
életvitelem a halál vitele
szétálló fogakkal cipelem  

Az árva lárva balladája

Fogy az ózon.
Begubózom.

Csendélet

sparhelt mellett mereng a repedt kredenc
viaszkos vászon az öreg asztalon
lavór szappan len-törülköző
egértelen halott a csend

Sötét erdő

Ki nem találok.
Kitalálod, miért nem?
Te is itt bolyongsz.

Tegnap deportált voltam az Anna Frank naplójában,
ahol a ránk adott ruhával hitet cseréltünk,
pedig magyar vagyok, nekem sem térkép e táj.
Amott nagyapám kaszált,
ott apám sütött hajnalban kenyeret,
emitt 'mostohám' túrt szénért hegyet.
Véremben annyi más, tán egy vonóval is, vagy többel?
Ki tudja?
Mégis belénk égtek a sminksebek, a zsírzselé a hajba,
és még talán sohasem voltam ennyire koszos,
a körmöm alja és a fülem töve is,
és sohasem jártam azelőtt szögesdrótok között,
sosem tereltek zárt kettes sorokban,
nem voltam bezárt a szabadban,
nem vonták meg eddig a mobilom és a mobilitásom.

Vasúti célkereszt
a Napló nyomán

Hajnali egyre jár… Vad szelet kiállva
kimeredt ruhákban leroskadunk,
zúzmarás udvarra szikrázik az éjjel,
szárnyszegett magány a vasárnapunk.

Szemek száz miértje sötétül szívemre,
ráncokat kártolt ránk szenes mocsok,
kihasadt körmök közt, felpüffedt tenyérben
szappandarabka az emberi jog!

Böhönc, a gyógylovacska  

Böhönc kicsit idomtalan,
kedves, szelíd kanca,
jól nevelt és engedelmes
muraközi fajta.  

Sokat búsult, mert manapság
nem kell terhet húzni,
munka nélkül maradt szegény,
s kezdett dúlni-fúlni.