Katalán. Nem kizárólag, kirekesztőn, hanem elégedetten. Beszélhet spanyolul, franciául, angolul, mosolya katalán. Amúgy izzó jég és megfagyott tűz, de ez csak később derül ki róla. Délelőtt ír, vagy inkább kora reggel, ha teheti, s miért is ne, ritkán másnapos, camparit iszik, esetleg társaságban ginfizzt. Régimódi történetmondó, nagyon becsüli az ódon hangulatú szavakat, egészen lázba lelkesíti egy-egy ízesebb tájszó. A hajótöröttek nyugalmával leltároz, mint aki tudja, hisz tudnunk kell, halálunk óráját, tudhatja is bárki, ha akarja, Ő speciel még nem retteg tőle. A barcelonai kisdiákok fölujjongtak, amikor hírét vették: a franciatanárnő nem írat dogát, Budapestre kell utaznia, ahol kiadták a könyvét, amit nyáron írt, sőt meg is becsülik érte. A Gundel főszakácsa maga hozta ki neki a birkabordát. Nem szívesen ült repülőre, szerette volna inkább a négy kerék Goodyear-surrogását hallgatni az A7-esen. Amúgy szinte mindegy neki, merre, Mexikó vagy Olaszország, Frida Kaló háza vagy Picassóé, Salvador Dalié vagy éppen Kovács Margit emlékmúzeuma az ódon Szentendrén. Elég nehéz természetű nő, aki meleg tekintetét, mielőtt mindent felégetne vele maga körül, fura szemüvegek mögé rejti, de mindez nem számit, az emlékezés és a felejtés nagyasszonya egyik kollégája szerint végülis csak cérnaszálon súlyozó vagina, másik szívbéli barátnéja rákontráz: cérnaszálon rugózó fapina.
ugrál a csellón. zöldhajú, kicsi lány. és kiabál, aztán piheg. közben sírdogál. olyan pici, nem tud játszani ilyen böhöm hangszeren. pedig, úgy szereti a hangját.
a húrokat tépázná, nem bír velük, hát megint pityereg. aztán, pakol a konyhában, kicsi táskájába sonkát csíp, morzsányi kenyeret.
A ligetünkben rég nem sétált senki. Tekinteted sivatag, csönded sebez. Hányszor fogsz még meghalni a kedvemért? Vállamon karmolás, apró jeled.
Hány életemben folytatod még gyászod? Ne tedd. Már mindenünk hamuvá égett. A hársfa megint elvirágzott, és mi észre sem vettük, hogy hirtelen tél lett.
Feléd: ez annyit tesz, mint tőled. A rezonanciák homlokegyenest harmóniája. Hiábavaló hanyatt-homlok támadásaim. Idegen égtájak felé — hiány-számban, rokon-időben. Az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók. Miközben feléd, addig tőled. Egyre lehetetlenülőbb.
azt akarom, hogy nyár legyen, piros padokon macskák domborodjanak, ne kelljen sáskazizegés, se harisnya lábam közé, se irigy tél, pókhálóban félve kongó isten, senki se járjon arra nyikorgó vödörrel, vagy vegyen olajat, se csapok lötyögése, verdeső szájak se kellenek, csak nyár legyen, te is legyél ott, egész éjjel süssön vadul a nap, mindenki menjen el, és ne haljanak meg a bogarak!
Ideig szólítottál, vártál. Felengedő idegent, elnémult barátot. Most eszedbe jut a lány, akiből csillag lett. Örvendsz, hogy végre eljöttem? - így Buddha. Látlak vagy sem? – világlott vissza a lány. Egyre megy. Látok.
Két csáppal az ismeretlen éjben vezetékek vérét kiszívni kanyarogni girbegurba mennyben a tetszhalott házak sorfala közt valami keresni nem találni úgy dideregni mintha fáznék a jég hátát megsimogatni visszaköszönni a kutyáknak akiket a hold is megugat
Felnyergelni a nyugtalan paripát felnyergelni és itt maradni elolvadni a tavalyi hóval valamit keresni nem találni a fákat nevükön szólítani az őrülteket anyanyelvükön öltözni hogyha kell havazásba a dal ne csak fehér gyolcsing legyen de égbe röpülő madár rakétának utolérhetetlen
letelepszik egy padra, balra a portától. fürdőköpeny, papucs, kötszerek, zsebből sörös doboz, két korty, visszatesz, egy slukk, benntart, lassan kiereszt, aztán tíz szem napraforgó. héj a földre, hamu utána. varratszedésig két nap, addig kell kiszurkolni! tünetmentesen lappangani legalább, ha javulni nem. pár reggel, csak centik, körök, századok. lassú, kimért, óvatos. ha láztalan mehet. a kiesési rangadót, mindenképp otthon. meg, ugye repülni, egy darabig, motor nélkül is lehet. korty, füst, szotyola. a takarítónő, beseper a pad alá. ő felhúzza lábát, ahogyan siklóernyős a villanydrótok felett.
Ahogy lehajol a nő. Minden porcikája fehér. Hogy tud ennyire ünnepélyesen cipőt fűzni? Miként tudja a derekát meghajlítani? Mintha előre bukna, pedig biztos lábakon áll. Benne van a prímabalerina taglejtése. A hátát látjuk, az izmok megfeszülnének. Mégis laza minden rost, nincs ránc, csak rengeteg fény! Valami fantasztikus műgond, ahogy babrál. S a tarka szoknya a bonusz. Persze így könnyű! Komolynak maradni, amíg nem fordulunk szembe a publikummal. Megmutathatná a többi részét, például, ha félig oldalt hajolna, profilból. Akkor lehetőség nyílna behatóbban tanulmányozni egyes titkosabb, intimebb tájakat. Elege van a táncból, a koreográfiához kötődő élet- mód nehézségeiből. Nem magamutogató típus. Ráadásul jön a piktor, aki egyébként nem ellenszenves, azt kéri tőle: ebben a pózban maradjon legalább két percig. Ez túlzás!
A tökfehér papír kihívóan, vagy inkább szemtelenül vakít vissza rád. Egymást vakítjátok-hipnotizáljátok emígy egy ideig. Ő reménykedik még, hátha soraiddal nem deflorálod szűz-fehérségét, te tudod, hogy bemocskolod úgyis váltott lovakon száguldó hülyeségeiddel. Ebben maradtok, liliomtipró.
Akár tulajdon gépkocsinkban, mi úgy csücsülünk önmagunkban: ha gázt adunk, indexelünk, vagy integet, lendül kezünk s mintha vezetnénk, úgy teszünk, e gépezet indul velünk: alattunk lóerők tucatja robban.
Forog a kormány két kezünkben, nyomjuk a gázt, a kocsi szökken, ülünk és néha fékezünk, de gyakran jókat ütközünk és ezen meg nem ütközünk, mert élvezünk csak, élvezünk mindennél szebb évezredünk, te dodzsem!
Nem szép. No igen, talán a szeme. Zsidó. És rákos is a Moszkvai Zsidó Színház botcsinálta dramaturgja. Nem dicsekszik vele, nem lapul. Jó szavú, jó szagú, mindenkinek megbocsát. Isten nélküli kultúrában, szesz nélküli szerelemben éli napjait, jól megjegyezte: az ikonnak a függöny mögött, a korbácsnak jól látható helyen kell lennie. A szégyentelen gazdagság és a megalázó szegénység jobban zavarja, mint múltja keserű emlékei. Ma is azok között a házak között, azokon az utcákon bóklászik, ahol világra jött, ahogy ő mondja: „ahol apám s anyám világra köpültek”. Jó szavú, jó szagú, mindenkinek megbocsát. Sokan szeretik. Sokan szerették. Megőrzi a voltakat, ápolja a holtakat. Hajnalonta gyakran mosolyog, olyankor Ljudmila Ulickaja gyönyörű.
a néni a negyedikről nyolcvankét év fájdalmával a csontjaiban húszévnyi magánnyal a szívében aszottan mint a polcon felejtett zsemle egyórányi kínlódás a sarki boltig és valamivel több vissza a fia Svédországban két három levél egy évben a lakásban ordít a csend tisztaság rend minden sarokban ő meg ott kuporog várva a halált szemében könny csillog az üvegvázákon meg a nap meleg fénye
Az írás hús-vér testté lett. Megszülte Mária. Betért a betlehemi jászolba Isten Fia. A csillaggá lett angyal, akár a harmat, suttogta mindenütt: a mi Urunk hatalmas!
Eljött az életet adó, élő beszéd. Az ige lett emberré. A teljes egész. A bűnöket megbocsátó, szent késztetés. És áment mondott rá az ég.
Csak szívvel lehetett hallani a hópelyhek hangját. Ahogy a dicsőséget a mennyeiek egymásnak adták. Ahogy a gallyakon az apró kristályok,
a Messiás köré gyűltek a boldog királyok. Átadatott Jézus Krisztusnak a teljhatalom, Neki hódolt minden világbirodalom.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
