indulnom kell a folyó túlpartján vársz rám a fehérlő romok között leeresztett szemhéjjal úgy ahogyan megálmodtalak ha nem talállak meg nem létezel hányszor leromboltalak magamban hogy újraalkothassalak vonásról vonásra szervről szervre ezeregy titkos éjszakán át a lelkedet kerestem az egyetlent amely méltó rá hogy általam kapjon helyet a világegyetemben a dombokon túl a távoli füstoszlopok felett felhők gyűlnek könnyűek mint a madár mely holdtöltekor vigasztalhatatlanul rikolt amikor elérkezik az éjfél indulnom kell meztelen lábnyomok a ragacsos homokban mintha mindez már megtörtént volna a folyó a homok az éjféli madár és a füstfelhő a romok felett mintha mindezt már kigondolta volna valaki indulnom kell halaszthatatlan kötelességem ez az álom nyújtanám ameddig csak lehet de a folyó innenső partján rólam álmodónak már mocorog a szemhéja el kell jutnom hozzád mielőtt felébred
Kék fényárnyék Oly érett, mint a terebélyes nyár híre Tengeri szellő mintái reszketnek szavaidban
Menj be a hűvös szellő laboratóriumába A nap végeztével ágaid lehajolnak És megérinti a folyót a rajta ülő madár Mint a háború, mely bánatot hoz A szerelem a szív kalapácsa
A vereségek sem indítanak meg A kard tudja, hogy nincsen éle A felfűtöttség nyila mellett, mely kilép a sorból Amit te életnek hívsz, vajon nem egy ismert part Mely tárgyról tárgyra visszatükrözi tüzét?
Amit olvasok, az a te dalod Mely zord, magas sziklákról verődik vissza Oly régóta, tekervényes tiltott menetelésekre Reggelig felgyújtja a vizeket Ha egyszer elkezdődik
Az eső, mint a sav. Erősebb, mint a dudva, nyeli a föld, szomjas a rét, ezzel nem lesz letudva. Bugyborékos, egyre matat, ritmusa van, illata vas. Kopog, seper, nem alszik el, kanálisok, kalandra fel! Már azt gondolod, a könnyed csepeg, csuklik a tó, sétál az est. Nincs esernyőd, mi lesz veled? Majd megírod, hogy elveszett. Hogy az átázás most szürmodern, ahogy a Lövölde tér s a Kern. Végül megállsz, felnézel, amennyire lehet egyáltalán a mennyeire. Csurog a víz, olvad a szív, a ház is szétmegy vagy csak klikkel a híd?
Más nappalok más éjszakák más disszonanciák Az idegek szövőszékein másoknak szövünk ruhát Megbotlunk az ingerküszöbben de szemünket nem felhőzi homály tudjuk azt utak már nem vezetnek sehová Zsebünkből kilóg a ginesüveg megteremtjük a költészet az esőben Elfelednénk: bőrünk az új se lesz kevésbé feszes
tudja kedves, magában a hibátlan élete, ami vonzza a szemeket. merthogy látszik ám, mindig napra rakja a cserép virágot, pornócsatornástul fizeti a kábeltévét, és a függönye is ott vet ráncot, ahol a feng shui kívánja. meg, ahogy a jegyemet vizsgálja, közben fikázza a filmet, mire befizettem magam, majd, hátrafelé kissé sárguló, szabályozott fogsorával ívet harap a fánkba, mit kezemből kapott ki az imént,
Belém költöztél. Nyugodtan kiteheted a házszámot homlokomra, és kérheted ide a leveleidet. Érezd magad otthon. Akassz képeket a falra, tévézhetsz, vagy olvashatsz késő estig a kislámpánál.
Ha alszol, lehunyt szemhéjam őrzi álmod, a reggel gyengéd fényeit lassan nyíló szempilláim engedik be ablakodon.
De ha elmész, kérlek ne maradj sokáig. A lakás rosszul tartja a meleget.
Korán keltem. A nap már jött fel, mint elhagyott tájait köszöntő áradó dallam, terein végigsuhanó lüktető zene, játékra intve teljes zenekarát: az arany fürtjeit fésülő fényeket, homályból előlépő színeket, lágyan simogató tapintásokat, jószagú szellőit, ízeit és zamatait.
mint kiszúrt szemgolyó lecsorog a föld arcán a napkorong s vörös könny-szikrákat hullajt az űrbe emlékcseppek a feledésben melyek halvány csóvát vonnak maguk után fáradtan s az is szertefröccsen később mint a szenvedő velő utána már bekap bennünket az üres sötétség hiába tapogatódzunk egy ködös emlék kísért még ujjaink hegyén szemüregünk viszket előrekúszik orrcimpánk s hangforrást kutatva kicsorbul fülünk félelmünkben lerágjuk körmeinket - csak csend és sötétség -
Egy pók mászkál a remekművek között, üvegszálakból. Gusztusos pedantéria. Thomas Mann kemény táblás könyvét ott hagyja és áttelepül a kartonált Tandori Dezső opusra. „A meghívás fennáll”. Titok felhasítva. Ahogy kinyitom fölötte a Jónás könyvét, megszeppen. Ne a törvényt vegyem figyelembe, arra kér. A kegyelem korszaka jött el. Egy hal vergődik bele a versbe az akváriumból. Összecsapkodja a csendet (a rendet). Cseppbe zárt űr. Nagy fikció (egy nagy fickó ez a ki piros harcsa). Teória és teketória. (Beck András jut az eszembe.) Az Ínség Émelygése a relatív baracktól. Ez már egy apokrif, szókratészi sziluett. (Ráadásul Márton László gondolta el így legelőször) Kolloidok. Fut a tekintetem végig egy Perneczky Géza cikken. Artikuláció és differencia. Sok kösöntyű, smaragd. Könnyű. Ezt a szót akarom leírni egy órája a kezemmel. De nem fog a tollam. Az időbe fogalmakkal térek vissza. A ritkán elővett fogalmak is öregszenek. Empirikusan megeshet, hogy egy kifejezés kifejezetten megfiatalodik. Például itt a sperhakni. Egy álkulcs, amivel behatolok minden hagyományos zárral felszerelt ajtón. S itt a bökkenő. Már nem tradicionális szinte egyetlen zár sem. Ámen.
Bukott nemesek vagyunk mi mindannyian! (armálisunk vagy zugkutyabőrünk van, de mégis: régente mi voltunk az elit!) (vagy legalábbis valamelyik ősünk, szép- vagy épp csúnyább öregapukánk) Közben plebejus pénzemberek számolják a dohányt és a kamatokat hozzá. (a kutyabőrünkre ők zsírosodnak)
Ráadásul: elvárják a tiszteletet! Bennünk meg: dühöng a kisúri öntudat!... (mintha mi is Julius Caesar vagy Esterházy Pál herceg rokonai lennénk – csak épp: le vagyunk gatyásodva) Hiába nézzük le a plebs pénzeseit, mindenütt ők diktálnak, minden helyen: ez az újgizda pénzeskancsók klubja!
Látod-e még odafönt, ahogy intek és a vonatsín felnyüszít. Indul a táj, de én maradok még. Kéznyomomon csak homlokod izzik az ablak fémkeretében, sápadt sóhaj az arcod. Látod-e, esteledik már ránk is. Elindulsz. Kis noteszed csak, más nincs semmi zsebedben.
Sóhaj a táj is és érzem, tán az utolsó kép ez a bús bucsú tőled, az égen két kicsi felhő összesimul még, hold pirosítja arcod, az arcom, menny dörög, és már könnyes az ég is, mossa az arcod, mossa az arcom. Kéznyomomon kezed, indul, lüktet a pálya, dobban a sín és a szívünk, itt leszek érted, szűk a pupilla, a hold is reszket utánad. Látod-e, esteledik most ránk, ahogy indulsz.
Konyhám penészes kihallgatóterem. Vallatótisztem csecsemőkorom óta szemmel tart. fegyelmezett rab vagyok. Egy darabig, amíg ordításom fel nem veri a hideg lépcsőház csendjét. Ha forradalmár vagy, a zárt osztályon a helyed. Mondja a szerető anya. Intim kihallgatások nap mint nap a nappaliban. Láncfűrészem a spájzban
hogy kinek mit jelent az újév hajnalán sparheltre tett fazék nem tudom nekem a konyha gőzmelegében anyut ahogy ilona nénivel nevetnek a maradék székelykáposztán mint változik át korhelylevessé apuék bent góbé nótákat énekelnek s isszák a hígború fröccsöt
persze buta kérdés kinek mit jelent nekem a még felhőtlen gyerekkort hótakarta kerteket mikor még minden tiszta jó sütemény- ételillat családmeleg
Költő vagyok. Közalkalmazott. Amit látsz, nem én vagyok. Amit látsz, mind én vagyok. A szakállas, nagy hajú ember. A kemó-kopasz ember. „Ez mind én voltam – egyszer.” A Kisfiú, a Tenger szívemben ragyog. Birtokom Isztambul, Anatólia, a békés Szíria, Libanon: a hófödte hegyek, a cédrusok, örök szerelmem a görög tenger s egy békés fóti kert. Szeretek egy asszonyt. Ő a kedvenc feleségem, bár a régitől nem váltam el, még nem. A többiek várják, hogy megszólítsam őket, de néma vagyok. Szavaim gyémántját csak egynek adom. Verseimmel töltöm a legtöbb éjszakát, szelídítgetem az álmaimban lakó fenevadakat. Némelyik már a tenyeremből eszik. Ha tehetem, naponta ötször imádkozom.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.