Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

KÖRKÖRÖS ROMOK
- Jorge Luis Borges tiszteletére

indulnom kell a folyó túlpartján
vársz rám a fehérlő romok között
leeresztett szemhéjjal úgy ahogyan
megálmodtalak ha nem talállak meg
nem létezel hányszor leromboltalak
magamban hogy újraalkothassalak
vonásról vonásra szervről szervre
ezeregy titkos éjszakán át a lelkedet
kerestem az egyetlent amely méltó
rá hogy általam kapjon helyet
a világegyetemben a dombokon
túl a távoli füstoszlopok felett felhők
gyűlnek könnyűek mint a madár mely
holdtöltekor vigasztalhatatlanul
rikolt amikor elérkezik az éjfél
indulnom kell meztelen lábnyomok
a ragacsos homokban mintha mindez
már megtörtént volna a folyó a homok
az éjféli madár és a füstfelhő a romok
felett mintha mindezt már kigondolta
volna valaki indulnom kell halaszthatatlan
kötelességem ez az álom nyújtanám
ameddig csak lehet de a folyó innenső partján
rólam álmodónak már mocorog a szemhéja
el kell jutnom hozzád mielőtt felébred

 

DAL NEKED

Kék fényárnyék
Oly érett, mint a terebélyes nyár híre
Tengeri szellő mintái reszketnek szavaidban

Menj be a hűvös szellő laboratóriumába
A nap végeztével ágaid lehajolnak
És megérinti a folyót a rajta ülő madár
Mint a háború, mely bánatot hoz
A szerelem a szív kalapácsa

A vereségek sem indítanak meg
A kard tudja, hogy nincsen éle
A felfűtöttség nyila mellett, mely kilép a sorból
Amit te életnek hívsz, vajon nem egy ismert part
Mely tárgyról tárgyra visszatükrözi tüzét?

Amit olvasok, az a te dalod
Mely zord, magas sziklákról verődik vissza
Oly régóta, tekervényes tiltott menetelésekre
Reggelig felgyújtja a vizeket
Ha egyszer elkezdődik

 

életkép a 30-as években

mint tojássárgája buggyan ki
a délutáni nap
Luftné fia, a kis hóhér
a kezem után kap

előbb ölt meg egy pókot
holnap engem öl majd meg
most tartja a főpróbát
egy nagy kenyeret szeg

Luftné kacag:
"Milyen ügyes ez a gyerek
már mindent maga csinál
nagyobb lesz, ha felnő
magánál Dolfi bácsinál!"

 

Virtuális zuhé

Az eső, mint a sav. Erősebb, mint a dudva,
nyeli a föld, szomjas a rét, ezzel nem lesz letudva.
Bugyborékos, egyre matat,
ritmusa van, illata vas.
Kopog, seper, nem alszik el,
kanálisok, kalandra fel!
Már azt gondolod, a könnyed csepeg,
csuklik a tó, sétál az est.
Nincs esernyőd, mi lesz veled?
Majd megírod, hogy elveszett.
Hogy az átázás most szürmodern,
ahogy a Lövölde tér s a Kern.
Végül megállsz, felnézel, amennyire
lehet egyáltalán a mennyeire.
Csurog a víz, olvad a szív,
a ház is szétmegy vagy csak klikkel a híd?

 

MÁS  

Más nappalok
más éjszakák
más disszonanciák
Az idegek szövőszékein
másoknak szövünk ruhát
Megbotlunk
az ingerküszöbben
de szemünket nem felhőzi homály
tudjuk
azt utak
már nem vezetnek sehová
Zsebünkből
kilóg
a ginesüveg
megteremtjük a költészet az esőben
Elfelednénk:
bőrünk az új se lesz kevésbé feszes

 

Szerelmem, kis hülye

tudja kedves, magában a hibátlan élete,
ami vonzza a szemeket.
merthogy látszik ám, mindig
napra rakja a cserép virágot,
pornócsatornástul fizeti a kábeltévét,
és a függönye is ott vet ráncot,
ahol a feng shui kívánja.
meg, ahogy a jegyemet vizsgálja,
közben fikázza a filmet,
mire befizettem magam,
majd, hátrafelé kissé sárguló,
szabályozott fogsorával ívet harap
a fánkba, mit kezemből kapott ki az imént,

 

Feszültség  

Kezében csúzli.
Meg fogja húzni.
A gumi feszül,
a kő kirepül.  

Valahol halál.
Valahol álom.
Valahol semmi,
de nem találom.

 

a nők tudnak valamit
igazán szívből
gyűlölni
van mit

vagy csak úgy zsigerből
kényszerből szükségeltetik
éltető momentum

talán szeretni is jobban

féktelen szaporodás
pindurka érzelem
hitvány borzongás

vagy valami
egészen más

 

OTTHON

Belém költöztél.
Nyugodtan kiteheted
a házszámot homlokomra,
és kérheted ide a leveleidet.
Érezd magad otthon.
Akassz képeket a falra,
tévézhetsz, vagy olvashatsz
késő estig a kislámpánál.

Ha alszol, lehunyt szemhéjam
őrzi álmod,
a reggel gyengéd fényeit
lassan nyíló szempilláim
engedik be ablakodon.

De ha elmész, kérlek
ne maradj sokáig.
A lakás rosszul tartja
a meleget.

 

Szinnai Gyulánénak

 

Korán keltem.
A nap már jött fel, mint elhagyott tájait
köszöntő áradó dallam, terein végigsuhanó
lüktető zene, játékra intve
teljes zenekarát: az arany fürtjeit fésülő
fényeket, homályból előlépő színeket, lágyan
simogató tapintásokat, jószagú szellőit, ízeit
és zamatait.

 

mint kiszúrt szemgolyó
lecsorog a föld arcán a napkorong
s vörös könny-szikrákat
hullajt az űrbe
emlékcseppek a feledésben
melyek halvány csóvát
vonnak maguk után fáradtan
s az is szertefröccsen később
mint a szenvedő velő
utána már bekap bennünket
az üres sötétség
hiába tapogatódzunk
egy ködös emlék kísért még
ujjaink hegyén
szemüregünk viszket
előrekúszik orrcimpánk
s hangforrást kutatva
kicsorbul fülünk
félelmünkben lerágjuk körmeinket
- csak csend és sötétség -

 

TŰZKÉVÉT VET A HOLD

tűzkévét vet a hold
s én mégsem alszom
fehér csend zizeg
fehér csend takarja arcom

egyedül volnék
ha rám nem festene
egy rigó rézgyűrű szeme
fekete leplet
és sárga íveket
repülni hív
talán vele megyek:
szeret

 

Lepréselt lepke

Egy pók mászkál a remekművek között, üvegszálakból. Gusztusos pedantéria. Thomas Mann kemény táblás könyvét ott hagyja és áttelepül a kartonált Tandori Dezső opusra. „A meghívás fennáll”. Titok felhasítva. Ahogy kinyitom fölötte a Jónás könyvét, megszeppen. Ne a törvényt vegyem figyelembe, arra kér. A kegyelem korszaka jött el. Egy hal vergődik bele a versbe az akváriumból. Összecsapkodja a csendet (a rendet). Cseppbe zárt űr. Nagy fikció (egy nagy fickó ez a ki piros harcsa). Teória és teketória. (Beck András jut az eszembe.) Az Ínség Émelygése a relatív baracktól. Ez már egy apokrif, szókratészi sziluett. (Ráadásul Márton László gondolta el így legelőször) Kolloidok. Fut a tekintetem végig egy Perneczky Géza cikken. Artikuláció és differencia. Sok kösöntyű, smaragd. Könnyű. Ezt a szót akarom leírni egy órája a kezemmel. De nem fog a tollam. Az időbe fogalmakkal térek vissza. A ritkán elővett fogalmak is öregszenek. Empirikusan megeshet, hogy egy kifejezés kifejezetten megfiatalodik. Például itt a sperhakni. Egy álkulcs, amivel behatolok minden hagyományos zárral felszerelt ajtón. S itt a bökkenő. Már nem tradicionális szinte egyetlen zár sem. Ámen.

 

SÉTA HELYETT SÉTA  

Néha úgy szeretnék valami idiótaságot csinálni;
kiborítani az elmém,
vagy forró szósszal leönteni egy sirályt.

De nem,
de nem.  

Félek, ha kezem dugom az odúba, megsül,
ilyenkor pazarló képességeimmel felnyújtózom
a létra legmagasabb fokáig. -  

Ha nem matatnék annyit, kihűlne a vérem,
ha nem cirógatnám eleget a virágokat,
felkérdezném a tanároktól a leckét.  

 

A pronyó arisztokraták

A.E. Emlékére

Bukott nemesek vagyunk mi mindannyian!
(armálisunk vagy zugkutyabőrünk van,
de mégis: régente mi voltunk az elit!)
(vagy legalábbis valamelyik ősünk,
szép- vagy épp csúnyább öregapukánk)
Közben plebejus pénzemberek számolják
a dohányt és a kamatokat hozzá.
(a kutyabőrünkre ők zsírosodnak)

Ráadásul: elvárják a tiszteletet!
Bennünk meg: dühöng a kisúri öntudat!...
(mintha mi is Julius Caesar vagy
Esterházy Pál herceg rokonai
lennénk – csak épp: le vagyunk gatyásodva)
Hiába nézzük le a plebs pénzeseit,
mindenütt ők diktálnak, minden helyen:
ez az újgizda pénzeskancsók klubja!

 

Látod-e még odafönt, ahogy intek és a vonatsín
felnyüszít. Indul a táj, de én maradok még.
Kéznyomomon csak homlokod izzik az ablak
fémkeretében, sápadt sóhaj az arcod.
Látod-e, esteledik már ránk is. Elindulsz.
Kis noteszed csak, más nincs semmi zsebedben.

Sóhaj a táj is és érzem, tán az utolsó
kép ez a bús bucsú tőled, az égen
két kicsi felhő összesimul még, hold pirosítja
arcod, az arcom, menny dörög, és már
könnyes az ég is, mossa az arcod, mossa az arcom.
Kéznyomomon kezed, indul, lüktet a pálya,
dobban a sín és a szívünk, itt leszek érted,
szűk a pupilla, a hold is reszket utánad.
Látod-e, esteledik most ránk, ahogy indulsz.

 

Otthon vagyok

Konyhám penészes kihallgatóterem.
Vallatótisztem
csecsemőkorom óta 
szemmel tart.
fegyelmezett rab vagyok. 
Egy darabig,
amíg ordításom fel
nem veri 
a hideg lépcsőház csendjét.
Ha forradalmár vagy,
a zárt osztályon a helyed.
Mondja a szerető anya. 
Intim kihallgatások
nap mint nap
a nappaliban. 
Láncfűrészem 
a spájzban

 

hogy kinek mit jelent
az újév hajnalán sparheltre tett fazék
nem tudom
nekem a konyha gőzmelegében anyut
ahogy ilona nénivel nevetnek
a maradék székelykáposztán
mint változik át korhelylevessé
apuék bent góbé nótákat énekelnek
s isszák a hígború fröccsöt

persze buta kérdés kinek mit jelent
nekem a még felhőtlen gyerekkort
hótakarta kerteket
mikor még minden tiszta jó
sütemény- ételillat családmeleg

 

Költő vagyok. Közalkalmazott.
Amit látsz, nem én vagyok.
Amit látsz, mind én vagyok.
A szakállas, nagy hajú ember.
A kemó-kopasz ember.
„Ez mind én voltam – egyszer.”
A Kisfiú, a Tenger szívemben ragyog.
Birtokom Isztambul, Anatólia, a békés Szíria,
Libanon: a hófödte hegyek, a cédrusok,
örök szerelmem a görög tenger s egy békés fóti kert.
Szeretek egy asszonyt. Ő a kedvenc feleségem,
bár a régitől nem váltam el, még nem.
A többiek várják, hogy megszólítsam őket,
de néma vagyok. Szavaim gyémántját csak egynek adom.
Verseimmel töltöm a legtöbb éjszakát,
szelídítgetem az álmaimban lakó fenevadakat.
Némelyik már a tenyeremből eszik.
Ha tehetem, naponta ötször imádkozom.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal