Eleinte nem értettem, mi az a cselekvés, amit az ige tesz. De a nagy kévekötő az ölébe vett. Felélesztette bennem a szövétneket. A Vagyok fújta belém a szellemet.
Ha olyanok nem leszünk, mint a gyermek. Most hiszek. A lelkesedés ellep. Ezt kéne tartani. Ezt a rajongó szintet. Jönne a bőség. A jáspisok. Az ihlet.
Ha az Úr nem épít, semmi nem lesz. Asztalt terít neked. Tudd az elvet! Drága olaj a fejen. Az áldás kerget. Hát adj oda Neki minden tervet!
Utánad bárhová elmennék. Felkuncognék a táncoló porszemcsében, elnyújtózva dorombolnék borongó hegyek gyomrában. Kicsinosítanám a tavalyi fészket, dalra fakadnék a gyermekkori szőlőhegyen, a szurdik felett feslő első mandulában.
Hallod már Szívem a szívem?
Világot gyújt az Éjanyaméhben. Színt lop egy violás kriptaboltra, virrasztók hamvas mosolyára. Ugye hallod már, ugye hallod, ahogy fellélegez, ahogy újra meg újra megrándul a halvány melleden illatozó mimózában?
Hallod, ugye hallod már Szívem a szíved?
Lantverő ujjaim alatt, földmélyből fölzengő, illatos homályban?
2.
VIRÁGÉNEK
(Perszephoné)
Orpheusz fájának törékeny virága voltam. A gyökerekből a fájdalmat kidaloltam. Görccsé lehettél volna bennem Anyám: adtad-eladtad életem. Görccsé lehettél volna bennem Férfi: adtad-eladtad életem. De legyen elég – hogy szépségemmel félelmek görcse voltam. Hogy gyökereitekből a fájdalmat kidaloltam.
3.
JÚNIUSI MENYEGZŐ
(Múszeión)
Fátyol közt az égen könnyű, könnyű kéken hintázni egy ágon, sárga napsugáron.
Építeni házat, megvetni az ágyat s pihegni a füvön: só, kamilla, üröm.
naponta kapok tiszta perzsaszőnyeget éjszakára komolyabb kandelábereket magányos zöld virág ez a nagy görögdinnye a feleségemnek vettem nők napjára kis papírvágó késemet azóta dinnyevágásra használom megkínálom a behemót vécésnénit is az illemhelyről megdicsőülten távozom zsákmány után kutatok a szak- és a szépirodalomban is hálásan vakkantok a kutyának és az örökkévalóságnak a feleségem hétfejű sárkány rám szól hogy igazán abbahagyhatnám már de hát nem bírok magammal a tiszta perzsaszőnyegen ráfestem a vécésnéni szemüvegére a gyertyalángot csilingelés hallatszik a toalett felől
Zsírcsend, tacsakos, langyos. Megszokjuk? Meg. Fulladozom, de mérem jobbik szememmel: a tornyok fölött még legalább két torony- magasságig tart. Része vagyunk egy tervnek. Igen, este majd besűrűl, bekásásodik. Nem ikrásan, mint a méz, hanem konszenzusosan, mint a társadalom. Te tanítottál, Atyám, arra, hogy semmi sem lehetetlen idelentről. S hova jutottál? Még lejjebb. Csak a lelkeddel kanyarodott vakvágányra a galaktika, föl, föl, radarok, telefonok hatókörén túlra, mert messzebbről szebbek lehetünk.
Csak a kezemben kellett volna bíznod de gúnyoltál vékony hangon: tengerpart? akvarell? öböl? abból a porba fúlt nevesincs faluból? ahol az ökörvérszagú fahíd korhadt deszkái alatt kövér unkák kuruttyolják a poézist és esténként a nap is csak úgy ereszkedik a vízbe mint hájas szakácsnő fürdik műszak után a főzőüstben
megmutatkozom a fénylő kietlenségnek mögöttem negyvenhat tömör sziklaoszlop balról szantálfüst jobbra kút körötte izzó illatos homok utolsó beavatási rituálé zajlik áldozati tánc szemben a fal és a kétszárnyú kapu rajta jel kicsit távolabb isten háta
ez tehát a hely a végső elhatározás helye személyes bolyongásaim kezdete milyen régóta énekel a sivatag pirkadatkor milyen határozottan akarom üdvözölni az őrzőt és érinteni a bronzkilincset az elfeledett dolgok labirintusában egyedül leszek és magam
Ma közel az ég, füvekre feküdtek a felhők, még zöldebbre mosdatják a rétet. A lábam most a réttől vagy a felhőtől vizes? A lejtő körkörös romokhoz vezet, melyek magukkal határosak, és nem jelzi semmi a határt, nem tudható, hogy hol vagyunk. Történet nincs mögötte, csak a Szent Elme tüzénél melegedő gondolat. Nyáj keresi elveszett pásztorát, aki már nincs, és különben is láthatatlan.
Nem mondom, hogy szeretlek, mert az olyan volna, mint mikor egy kutya csörtet, s végigvizeli a kerítést, hova bejárása nincs. Nem jelöllek meg, bár olyan soká bámultam hűlt helyed, hogy tükörképeink egybecsúsztak, s prizmáján a szónak, amit nem mondok ki, néha azt hiszem, értelek. De inkább ezt se mondom, ez a szó is vérmes, kertedbe harapom vele magam, pedig köztünk nincs semmilyen kapcsolat. Ami van, nem beszél, nem függ össze. Csak marad. Elgyászolatlan, céltalan.
Eltűntek a szörnyek Végre A szomszéd hajléktalan az erdőben Vidáman köszönt hajnalban Próbál pozitív lenni Mint mindenki úgy általában és mindig Hiába hasad a faág Mindennek szépnek kell lennie Ezt kívánja tőlünk a rend A csúnya is csodalátos, tudod Tudnod kell Különben áldozat leszel Hűséges lúzer Láss reálisan, ne álmodozz Mert a helyes valóságérzékelés Nagyon fontos, sőt Hiszen A szörnyeket már a szigetre szállították Lúzer vagy, ha azt hiszed, A bolt előtt ülnek A mi kis jólétünket Nem fenyegetik Már eltűntek A szörnyek
Egyetlen ambícióm volt: Hemingway-t megnevettetni, látni, ahogy ráismer verseimben a saját módszerére és elmosolyodik, de nem várt meg, és soha nem mosolygott, csak fejbe lőtte magát. Mire odaértem, mire benézhettem a verandaablakán, már csak az a rohadt karosszék maradt. Meg a puska. Ha erre gondolok, persze, hogy beindul a cubalibre-mojito, cubalibre-mojito hajtotta járat, cibalibre-mojito, cubalibre-mojito a helyi Bukowski-expressz, dübörög, zakatol, dübörög, zakatol, kattog a, kattog a vonat.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.