Világuralom. Nehéz ügy. Se Babits se Kassák sem tudta még, miként valósul meg? Hálóval, uraim. Ezt dadogta, akkoriban egy felfedező fiú, a költők fülébe. Majd, ha fagy! Mondta Kassák. Jót röhögtek az álmodozón. S amikor a Teller vagy a Grünwald előállt a cybertér ötletével, csak néztek a kávéscsészébe a híres lírikusok. A nyomatott áramkör gondolatát, meg a magfúziót is, legyintéssel nyugtázták.
Úgy alszol, mint egy kisangyal, nem mozdul kezed, se lábad, nem emelkedik meg a mellkasod, kihűlt parányi test fekszik a gyertyák őrlángjai között, időnként egy újabb lövedék a néma csendbe robban.
Jártam a csendes erdőket, ködbe szaladtam, felhő lett, völgy öle hívott, álmodjak nyári virágot páromnak, vízcsobogással értem le hegyről a tóig… térdemre.
Tudtam, a várost kik lakják, földutak álmos cikk-cakkját, kóbor ebekkel kergettem porkarikákat kertekben, szürke saraktól koszlottan fél kenyeremből osztottam,
Otthonos volt, mint a szódásüveg, mint a fehér lavór, amiről már lepattogzott a festék, benne a kihűlt vízben ázó mosószappan, elmállottak a gyermekarcú mennytiszta esték, és a szeneskályha repedezett zománca a meghasadt szív összes tünetét produkálta, hajnalra minden szikra belehullt saját hamujába, vagy csak álmodott róla bújócskázva, és várta, hogy ő lesz az elhunyó, mint a mindig szomorú szemű ló, már negyven éve feketében, jóelőre gyászban, mérgezett nyíllal a homlokában vágtázott végig az örök vadászmezőkig, azért aludt, hogy ne tudjon magáról, de el akarta mondani, hogy bírni kell, ki kell bírni a gyerekzsivaj nélküli házat, a meg nem élt szülést, mert a megszülhetetlen ugyanúgy fájhat, a háttámlák nélküli kemény székeket, a lassú szembesülést, hogy az egész rég szétesett, és azt is, hogy vannak kések, amik nem sietik el a szúrást.
Most megint a vérző testrész. A tönkremenő lélek, a nőség szenvedése, a kétely, hogy mégis, vagy inkább mégse, hogy itt maradsz, vagy mégis elmész, a kéz ráncai és a szomjas szívverés, az arc törékeny múlása, a véredények tépettsége, a mindennapi fojtott ébredés arra, hogy a szép remények sora, melyre ébredtél sokáig, épp kevés a szívnek, és tudod: sokan szívnak pont úgy, mint te (meg én, vagy bárki), no de az ember mindent kibírhat, hisz mindannyian Hutch vagyunk, meg Starsky, ha álmunkban felriadunk arra, hogy felkenődtünk az óvodafalra... Az álom értelme sosem tudom, mi. Kezdek a Galaktika peremén kerengni.
A költő kreatív könyvelő trükkök százait ismeri, nem téved el a nagyvárosi hangyabolyban ő a csúcsragadozó: nyakában csillog a tápláléklánc Úthengerként a téli álmot eltapossa Ha kedve tartja alszik a lavinában és felébreszti a tengert Amikor nem ír A költő Szan-szkrit és fél hogy ő a sohaság fia
Együtt pocsékolunk Én a fiatalságomat Ő ami még hátravan
Azt mondta három nappal előtte szóljak Hogy helyrejöjjön az arca botox után És mert szeret várni ha van kire Egész pénteken rakja a kályhát Kidagadnak vékony karján az inak Erőlködik senki nem segít neki Hónalja ráncos és száraz az öregek nem izzadnak
Darakását készít Eszik Nyakán előpattannak az erek Megöleli magát nincs vele senki én se
Párizs, és naná, hogy a Saint-Germain-des-Prés, meg a Clichy sugárút, a Deux Magots asztalkái, s elsuhanó árnyak a Champs-Élysées fái alatt! Franciásan elegáns, gyors és folyamatos siker az övé. Novellácskák, regénykék, filmvásznon és színpadon is. Mit várhatnánk mást tőle, Boulogne-Billancourtban született! Jó, nem egy Ulickaja, no de a sorsa sem - szülés után is vékony maradt, válás után is vidám fecsegő. Nem limonádé, az azért túlzás, de fahéjas cappuccinó kókusz ízesítéssel – s egyenletes nívón, határidőre. Álmodozó mosolyok, siratni valóan szép csalódások. Élethazugságok lehetőségekről, eljátszott esélyekről. Időtlen minden(hétköz)napiság. Együttérzés és megvetés hullámvasútja. Finom humorral festett, filteres frusztrációk, fojtott illat, fojtott fények, fojtott indulatok. Útkeresők útja az úttalan életet élők útvesztőjében. Szánalmat váró mesetündérek világító műkörmökkel. Nála a boldogság valahogy csak nem sikerül. Tiszta satöbbi.
A szerelem kirekesztettség volt, napfény verte tisztás, ahol lennem nem szabad. Jobban örültem volna egy sablonosabb, birtoklós, szexi, üldözéses verziónak, de vadászat nem adatott, se semmi közhely, hogy a szemekben kedvessé legyek. Hát egy fának dőltem, háttal a helynek, ahol a szerelmem nélkülem lezajlott. Átjáróház volt a lelkem, a gondolatai jártak ki-be. Sorsom morzsáit hangyák hordták egybe az övével. Az égről csillagok szakadtak le, s robbantak fel a szívében, a szemhéjam alatt. A tenyerembe szúrtam, hogy meghaljon. Nem lett baja, de nem bocsátotta meg. Áramot vezetett a kerítésbe. Mancsomon csillag alakú, szúrt seb. Szíven lőttünk hát minden madarat.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
