a titok-nő világgá költözött. a tabukat sebbé vakarták, de a sebek is tabu. csajok vannak cicanadrágban, meg a szakadékon túl dámák: Normafán, Nagykovácsiban. nincs merengés szalonban, cserépkályha, se vállfűző, harisnyakötő, szoknya játékos fodrai: szoknya sincs.
A Lét-tárca egy folyó. Vagy-vagy. Írja önmagát. S újraszövi az eltűnt időt. Mint gyermeket és Atyát. Majd játszani kezd a regény, mert unja önmagát. Majd durcásan feláll az asztaltól. Megszakadnak a viták. Ő ezt nem csinálja tovább, ki fog lépni a lapok közül. Azt nem lehet. Maradj veszteg, a konstruált ego érvet köpül. Kitalállak és visszabeszélsz? Nem vagyok Musil, se Balzac. Arcomon árnyék a harmat. Majd maga veszi kézbe a dolgot a nyelv. Megragadja a cselekmény szálait és elvarrja. A nyelv mint polip. Hétfejű járgány. Kundera azt állította, hogy kaland a regényírás. Elcsöppen a szivárvány. Ez is csak annyira hasonlat, amennyire paradigma. A kaland szimpla, a regény viszont rettentően szerteágazó. És mindig beleszól abba a nyelv, amibe belevaló.
ahogy az időt sem értettem kicsúszik az élet alólunk – a képeket sem értettem - milyen gazdag a világ, mit élünk – mert nem tudtam, nyitva-e szemem, vagy lehet még jobban – lélegzem csupán, vagy többet szívok magamba s beleveszek – ott álltam az óvoda végtelen porondján és minden sarokban egy büntetett, a radiátornál az, kiért jön a javítóintézet; ez itt a radiátor s én raccsolok, nincsen fogalmam az időről, pedig jövőre iskolába megyek. Jaj, hogy ez mindig így lesz!
Soha nem írtál verset rólam, sejtem. Arról az egy éjszakáról sem, melyet megosztottunk egymással. Leheletnyi titok olyan országban, melyben egyikünk sem született, olyan nyelveket beszélve, melyeket még mindig nem értünk, másokat, mint amilyeneket addig szerettünk.
Felhívott mondta visszajött a szülővárosába látni szeretne a lépcsőn megállt nézett belépett átöleltem éreztem testén hogy szidták sokat dolgozott várt virrasztott éreztem hogyan ült huzatban ott keresett ételmaradékot a hűtőben hajnalban így öleltem ötven évét zihálását testemmel fogtam be tekintetét ami másnak semmit sem ért most velem volt nem csak nálam mint régen ha ment lefelé a lépcsőn igazította szívét el tőlem csak öleltem öreg testét és megértettem hogy meg fogunk halni - ő is én is - tartottuk egymást megint csöndes lassú megértésben.
hetente néhány este mikor haza felé mindig ugyanazon az út vonalon megyek a ki világítatlan parkon át eszembe jut az a harmincöt körüli anya akit tavaly óta két lánya hiába vár haza mert hetente néhány este elindult otthonról futni vagy sétálni mindig ugyan azon az útvonalon hogy eddze magát a minden napokra mert talán hallotta hogy a depresszióra jó a sport és hát valaki kileste meg erőszakolta fejbe lőtte a sor rend nem tisztázott szóval hetente néhány este a lábamra nézek fényvisszaverő rajtam a plasztik nyomkövető és eszembe jut mint egy verssor vagy régi ének a tavalyi nő de sosem akkor amikor elérek a rosszul világított részhez hanem csak mikor már kilépek a fényre
Neki még van diákja, amivel kiváltja bérletét, olcsóbban, mint mondjuk én, a vén, és előttem állva a pénztár ablakán átnyújtva, némiképp feldúlva mutatja a kártyát, ezalatt érvel, jó még a pecséttel!
Közel van-e a kimondott szó a gondolathoz? Nem azonos vele. Ha azt mondom, elmélkedés, milyen képre, milyen geometriai alakzatra pillantok rá? Vagy inkább szagok jönnek be a szón át? Netán színek?
a szabályokat betartva a bejárattól távol álltam míg elszívtam a cigarettámat és bámultam és láttam a déry-féle állatnyájat mind még fejletlen mind még formátlan éppen izgő-mozgó álmok a nap körül minegy nap-idegszálak
felhő-éjszakából előtörő nap-zsugor
alattuk pedig néhány tévelygő szárnyterjesztett madár
jönnek a lökések az idő is hullámzik kipördít magamból kifordít csöndemből teste úgy hullámzik elmerülök benne teste annyit kérdez elszédülök bele kiszakad belőlem csorba pinasikoly
Csjü Csjüangnak és Jang Csing-Csinnek írtam, mikor elhagytam a várost
Tavaszt igéz a lázas fű, sötét felhők az égen. Egy szomorú virágszirom arcomhoz ér szelíden. Ősök kardja, mért nem mozdulsz, s jársz körbe a vidéken, miért, hogy csak én megyek el betegen és szegényen?
Tőled tudom – minden ember fenség – Észak-fokkal mostan mire mennék; titkot fejtünk ezer évek óta, s nem szűnik meg itt az idegenség. Téged mindig másvalaki mért meg – használnak csak, semmihez se mérnek – mutogatnak, ha úgy látszik jónak, soha, senki nem mondta, hogy jó vagy. Mire mész, mint egyedüli példány, óceánhomokkal is csak így jársz – tapodsz rajta, él-e hal-e – mindegy, talpadat ne szúrja a van s nincs se.
Fiókákkal tele a kert, mesélik a kinti nyárról, ahol az Időt mérik. Bennem kattog néhány beszáradt eszme, miközben harsogva érik a cseresznye. Belezuhantam a láva-izzású nyárba, nappalom éjjel, éjem csillag-lárva. Lebegek lélekben lecsupaszodva, önmagam csontig cizellált szobra. Egy rigó röptében rejtőzni a hajnali szélben: több, mint amit valaha félve éltem. Itt vagyok, most vagyok ébren a Világ-éjszaka fénylő közepében.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
