Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

mintha lehetne még egy új nap.
tarka lampionok egy hegyomlás alatt.
úgy épül rám ez a néma magány.
már nem várom, hogy hívj.
pedig valamit még biztosan mondani akartam.
ott, neked. összekuszálva a reménytelenség
apró áldozataival, de szemedből visszapattant
minden érzelem és üres, elhagyott ártatlanság
szivárgott az éjszakákba. és egyre csak jöttek
a semmitmondó lehetőségek. magukkal vonszolva
téged - engem, és megint fáradt reggelekre ébredtünk.

 

szórd szét
oszd meg a morzsákat

adj kenyeret és halat
az éhes gyülevészhadnak

hazug ígéreteket
ördögi képernyõkön
és csábos plakátokon

szórj hamis ezüstpénzeket
hadd tülekedjenek
egymást taposva
vicsorogva, marva egymást

gyakorold be a gesztusokat
hangoztass szlogeneket
míg tekintetük mint bogáncs
tapad rád
vakon követnek majd mint a
megváltót

és szabadnak érzik magukat
az újrafestett rácsok mögött

 

a vízről és a vérről

Alkonyi pírban fa levele
Szédül a pusztai tájra,
Jégszemü tornyok gomolyai
Dőlnek a nap sugarába.
Ballag a pásztor, tereli a
Nyájat a lomb-juharosba,
Küldi a szél is – csatalova
Fenn zabosul tarajosra.

Sűrül a menny, már hunyorog a
Csillag a puttonyok ormán,
Villan az ostor, leszakad az
Ég fele, bőszül az orkán.
Döbben a tölgyes, kavarog az
Ordasok éteri árja,
Bújik a bárány, cserepeket
Súrol a felleg uszálya.

 

I.

Virágzó rét fodrozódik,
növeszt rügyes ágakat,
figyelem a bíborszínben
táncoló leányokat.
Alkonyatra minden mosoly,
szeszély, illat eltűnik,
a szomorú tavaszi szélbe
csimpaszkodva megszökik.
És a szellő szétszórja a
rét fölött a hamvait,
vérvörös és halálfehér
kergetőznek hajnalig.

 

Három nővér

III.

IN MEMORIAM Kristóf Ágota  

Vénülő szempár,
beteg testem trójai
falovacskái.  

Önfejű folyók,
terelve,űzve, tenger-
karámba hajtva.  

Rabul ejtett pók
a ház, kihalt, üres, a
kéménye fázik.

 

az elektromos zsiráfok
eget horzsoló nyakáról
lehullik majomkenyeres
pajtások osztozkodnak
a hiányzón
én benzinbűzben botladozó
ki mindig a nappal
gőzölgő barna méreggel
gyilkolom gyomromat
két cukorral fékez

 

egyetlen

A kertben ott van minden elhullt május.
Egy szőnyeg a holnapután és a tegnap.
Az évgyűrűk letekerhetők néha,
mert minden szerelem egyszerre van.
A szívtől mért távolságuk állandó.
Egyetlen vonalba simulnak 
a mindenség tenyerében.

 

Szoknya sincs

a titok-nő világgá költözött. a tabukat sebbé vakarták,
de a sebek is tabu. csajok vannak cicanadrágban,
meg a szakadékon túl dámák: Normafán, Nagykovácsiban.
nincs merengés szalonban, cserépkályha, se vállfűző, harisnyakötő,
szoknya játékos fodrai: szoknya sincs.

 

Joyce: pingpong

Bárdos Juditnak, tisztelettel

A Lét-tárca egy folyó.
Vagy-vagy. Írja önmagát.
S újraszövi az eltűnt időt.
Mint gyermeket és Atyát.
Majd játszani kezd a regény,
mert unja önmagát.
Majd durcásan feláll az asztaltól.
Megszakadnak a viták.
Ő ezt nem csinálja tovább,
ki fog lépni a lapok közül.
Azt nem lehet. Maradj veszteg,
a konstruált ego érvet köpül.
Kitalállak és visszabeszélsz?
Nem vagyok Musil, se Balzac.
Arcomon árnyék a harmat.
Majd maga veszi kézbe
a dolgot a nyelv. Megragadja
a cselekmény szálait és elvarrja.
A nyelv mint polip. Hétfejű járgány.
Kundera azt állította, hogy kaland
a regényírás. Elcsöppen a szivárvány.
Ez is csak annyira hasonlat,
amennyire paradigma. A kaland szimpla,
a regény viszont rettentően szerteágazó.
És mindig beleszól abba a nyelv,
amibe belevaló.

 

ahogy az időt sem értettem
kicsúszik az élet alólunk –
a képeket sem értettem
- milyen gazdag a világ, mit élünk –
mert nem tudtam, nyitva-e
szemem, vagy lehet még jobban –
lélegzem csupán, vagy többet
szívok magamba s beleveszek –
ott álltam az óvoda végtelen
porondján és minden sarokban
egy büntetett, a radiátornál
az, kiért jön a javítóintézet;
ez itt a radiátor s én raccsolok,
nincsen fogalmam az időről,
pedig jövőre iskolába megyek.
Jaj, hogy ez mindig így lesz!  

 

Soha nem írtál verset
rólam,
sejtem.
Arról az egy éjszakáról sem,
melyet megosztottunk egymással.
Leheletnyi titok
olyan országban, melyben
egyikünk sem született,
olyan nyelveket beszélve,
melyeket még mindig nem értünk,
másokat, mint amilyeneket
addig szerettünk.

 

Felhívott mondta visszajött a
szülővárosába látni
szeretne
a lépcsőn megállt nézett
belépett átöleltem éreztem testén hogy
szidták sokat dolgozott várt virrasztott
éreztem hogyan ült huzatban ott
keresett ételmaradékot a hűtőben hajnalban
így öleltem ötven évét zihálását
testemmel fogtam be
tekintetét ami
másnak semmit sem ért most
velem volt nem csak
nálam mint régen ha
ment lefelé a lépcsőn
igazította szívét el tőlem
csak öleltem öreg testét
és megértettem hogy
meg fogunk halni - ő is én is -
tartottuk egymást megint
csöndes lassú megértésben.

 

hetente néhány este mikor haza
felé mindig ugyanazon az út
vonalon megyek a ki
világítatlan parkon át eszembe
jut az a harmincöt körüli anya
akit tavaly óta két lánya
hiába vár haza mert hetente
néhány este elindult otthonról
futni vagy sétálni mindig ugyan
azon az útvonalon
hogy eddze magát a minden
napokra mert talán hallotta
hogy a depresszióra jó a sport
és hát valaki kileste meg
erőszakolta fejbe lőtte a sor
rend nem tisztázott szóval
hetente néhány este a lábamra
nézek fényvisszaverő
rajtam a plasztik nyomkövető
és eszembe jut mint egy verssor
vagy régi ének a tavalyi nő
de sosem akkor amikor elérek
a rosszul világított részhez
hanem csak mikor már
kilépek a fényre

 

Neki még van diákja,
amivel kiváltja
bérletét,
olcsóbban, mint mondjuk én,
a vén,
és előttem állva
a pénztár ablakán átnyújtva,
némiképp feldúlva
mutatja a kártyát, ezalatt érvel,
jó még a pecséttel!

 

Verseny

Loholunk az idő meg én.
A vesztes harangok békítik.

 

Blokkolt

néma földeken fénynyaláb 
cikkcakkos havazásban áll
látni merev lábat 
fehérre fagyott füveken 
síró imolák hunyorognak 
madár arcomba vág 
vagy a fénynyaláb 
tested szabályos árnyék 
elnyeli a hegy 

 

valaki egyszer
úgy döntott

teremt valami
rútat

nevezé azt
malackának

aztán ugyanaz
az illető
némi töprengés
után
elhatározta

alkot
valami szépet is

 

A csend rezonanciája

Marsó Paulának, Derrida fordítójának

Közel van-e a kimondott szó
a gondolathoz? Nem azonos vele.
Ha azt mondom, elmélkedés,
milyen képre, milyen geometriai alakzatra pillantok rá?
Vagy inkább szagok jönnek be a szón át?
Netán színek?

 

gondtalan

a szabályokat betartva
a bejárattól távol álltam
míg elszívtam a cigarettámat
és bámultam és láttam
a déry-féle állatnyájat
mind még fejletlen
mind még formátlan
éppen izgő-mozgó álmok
a nap körül
minegy nap-idegszálak

felhő-éjszakából előtörő
nap-zsugor

alattuk pedig néhány
tévelygő szárnyterjesztett madár

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal