Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Fülöp Gábor: Major-Zala Lajosról, a Csokonai Asztaltársaság alapítójáról


Nem mindennapi körülmények között kezdődött barátságom Major-Zala Lajossal. Ezért engedjenek meg egy rövid (vagy hosszú) kitérőt.
       1971-ben, pesti egyetemista koromban – ám akkor még jugoszláv útlevéllel – a vakációm alatt autostop-körutat tettem Európában. Sok érdekes kaland és viszontagság után, Olaszországon és Franciaországon keresztül eljutottam a svájci határra, ahol viszont már akkor sem engedték be a pénztelen vándorokat. Valahogyan (bár érdekes história, nem részletezem, mert nem tartozik ide), csak-csak sikerült „besiccelnem” az országba, ám – hiába tettem meg a határon átkelő utat vonaton –, a beutazásnál a határőr/vámos, vagy már minek hívják ott ezeket, figyelmeztetett: rajtam tartják majd a szemüket és igazoltatásokra is számíthatok (ami nem elsősorban az irataim valódiságára vonatkozik – hiszen azokat alaposan ellenőrizték a belépésemkor –, hanem arra, hogy „miből élek meg”, miközben átszelem ezt a földrajzilag kis országot. A szabadban, „biztonságos helyen” töltött éjszaka folyamán (a a genfi vasútállomás várótermében ugyanis éjjelente razziát tartottak és az ott szunyókálókat rövid úton visszazsuppolták Franciaországba), újabb élményekkel gazdagodva lapozgattam címesnoteszomat, hátha találok benne egy svájci címet is. Találtam. Major-Zala Lajos címe volt az. A budapesti Központi Antikváriumban korábban felleltem, egyéb könyvek mögé dugva a „Fémember az áramkörben” című verseskötetét (máig is rejtély számomra, hogyan kerülhetett oda abban az időben), igen pozitív kritikát is közöltem róla az újvidéki Új Symposion nevű folyóiratban. A „Nyugaton” kiadott könyvben benne volt a szerző lakáscíme is, ezt átmásoltam annak idején a címesfüzetembe, hogy „majd egyszer” elküldöm neki a kritikát. Nem küldtem el, de most megtaláltam ezt a címet.
       Úgy döntöttem, hogy csekélyke pénzem ellenére (tartva az ellenőrzésektől) ismét vonatjegyet váltok (akárcsak Genf előtt, egy neve után is igen szép, Bellegard nevű helységben, ahonnan már nem mertem stopon utazni a paradicsomi Svájcba) és másnap elutazom Fribourgba (amúgyis útba esett). Elutaztam, felkerestem a címet, csöngettem, nem volt otthon senki. Leültem egy közeli parkban és egy Genovában (Génuában) vett apró jegyzetfüzetbe leírtam az utóbbi napok történéseit (hátha majd öregkoromra okulok belőlük). Fél-egy-két óra múltán visszajárogattam a közeli címre. Amikor éppen ott lebzseltem, megállt a ház előtt egy kék Citroen, melyből egy hölgy és egy úriember szállt ki. Láttam, nyitják a kaput, megkérdeztem tőlük is (előzőleg hiába próbálkoztam a zárt svájciaknál, holott ez egy kis, kétemeletes ház volt a Pérolles-en), ismerik-e Major-Zala Lajost. Ő volt az. És a felesége, Linda. Néhány szó után – gyatra, megviselt külsőm és penetráns szagom ellenére – fölinvitáltak a lakásukba. Itt már többet (vagy negyed órát) beszélgettünk, közben megetettek, megitattak. Akkor Lajos azt mondta, most ismét el kell menniük egy fogadásra, de Linda megágyazott nekem a „vendégszobában” (ami akkor még nem volt nekik, csak átköltöztették onnan Gyöngyike lányukat a saját szobájukba; évekkel később, református létemre én lettem Gyöngyike bérmakeresztapja), kaptam Attila fiúk tiszta ingeiből, gatyáiból és megmutatták, merre van a fürdőszoba. Adtak törölközőt, nyugodtan zuhanyozzam le, a gyerekek nincsenek itthon, egyem, igyam, ők majd visszajönnek valamikor.
      Bevallom: teljesen ledöbbentem, hogy egy számukra ismeretlen csavargót befogadtak a lakásukba, sőt, egyedül hagyták ott, habár nem volt valami bizalomgerjesztő a külseje.
      Végül egy hétig maradtam, elláttak minden jóval, s amikor már indulnom kellett, hogy időben visszaérjek Pestre, ahol közben albérletet kerestem (nem volt könnyű albérletet találni abban az időben), Lajos elvitt az autópályára (onnan már ismét stoppoltam), megnyugtatott, hogy ha igazoltatnának, hivatkozzam csak rá. Búcsúzásként a kezembe nyomott húsz svájci frankot, melyet utóbb – nagy meglepetésére – visszaadtam neki.
      Azután ők is voltak nálam vendégségben Újvidéken, szép emlékeim vannak a látogatásukról.
      Később teljesen véletlenül alakult úgy, hogy ő Hévízen házat építtetett (abban az időben, amikor még nem volt „divat” visszaköltözni Magyarországra), én viszont Budapesten megnősültem, ám a feleségem szülei Hévízen éltek. Itt merült fel a Major-Zala Lajos (akkor még nem Csokonai) Asztaltársaság ötlete. Ezt Lajos (éppen Lajos-nap ürügyén) meg is valósította, nem kevés pénzzel és felesége, az osztrák származású Linda sok türelmével és segítségével. Az akkoriban kukucskáló titkosrendőrség ellenére igen népszerű lett az augusztusban „megtartott” Lajos-napi ünnepség, egyre többen jártak oda. Például Takáts Gyula (átrándulva a közeli Becehegyről), Fodor András, Pomogáts Béla, Tüskés Tibor, Csengey Dénes vagy éppen dr. Horváth Béla, „mindannyiunk fogorvosa”, a lelkes hévízi kultúraszervező és bohém.
      Erről azonban írjanak mások. Például Laczkó András barátom, aki szinte elejétől fogva szervezője és krónikása volt az asztaltársaság „eseményeinek” és talán még arra is emlékszik, amikor kedvenc Péntek Imrénk (ki ne hagyjam, fontos szerepet játszott minden találkozónkon) beugrott egy tulipános szekrénybe, gondolván, hogy ez a Balaton. A találkozóinkon történt sok muris esemény, ezek viszont már egy anekdota-gyűjteménybe valók, érdemes lenne összegyűjteni az ezzel kapcsolatos visszaemlékezéseket is.

  
  
 

Fülöp Gábor (Újvidék, 1950. március 19. - ) költő, műfordító, dramaturg, újságíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.