VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Antal Anikó: Szent István utcája négy képben Szent István utcája négy képben Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.
A gimnázium Elrongyolódott családi fényképek alapján itt tettem meg első lépéseimet. A Kossuth gimnázium lépcsői előtt. S a sors komikus, de mégis szívszorító iróniája, hogy ebből az alma materből léptem tovább az életnek nevezett kusza labirintusba. A fényképen anyám fogja a kezem. Apám nem emlékszem hol volt. Talán ő fényképezett. Szeretném hinni, ő örökítette meg első lépteimet. Ahogy sután kapaszkodom a piros babakocsiba es anyám puha, mézillatú, gyógyító kezeibe. Púderszínű ballont viselt anyám. Barna svájcisapkával. Gesztenyebarna haja fürtökben omlott vállára. Melegbarna tekintetével simogatva óvott. Az eséstől. De nem lehetett. Óvni. Örökké. Emlékszem, hogy hosszú séták után, a kórház bejáratához érve jobbra fordulván, egy régi épületbe mentünk, ahol anyám levetette púderszínű kabátját és fehér köpenyt öltött. Angyallá vált. Sokszor kapaszkodtam a fehér köpenybe. Klórszaga volt, és rántott levesek, főzelékek illatával keveredett. Főleg miután anyám vizitelt az osztályon. Néha bevitt magával a rendelőbe. A sarokban meghúzódva játszottam. Orvosost. Őt mindenható javasasszonynak, fentről alászállt tüneménynek láttam, ahogy csitította a rúgkapáló, síró gyermeket. Ahogy rideg fémeszközökkel vizsgálta a riadt beteget. Sinusitis maximilaris acuta. Hallottam nap mint nap. Azt hittem, ő mindent és mindenkit meggyógyít. De tíz évre rá, hogy talán apám, lefényképezte első lépteimet, tíz évre rá befészkelte magát anyám csillaggal szőtt testébe a vérrák. Gyermekként azt hittem, hogy anyám meggyógyítja önmagát. De nem sikerült. Aztán próbáltam paktálni Istennel. Elmagyaráztam neki, hogy nézd Uram, úgy érzem az lenne az igazságos, ha egy varázsütésre eltűnne anyám testéből a vérrák. Mert ő orvos. Annyi embert meggyógyított már. Én, lásd Uram, várok. Neked csak hallanod kéne engem. S láthatatlan ujjaddal anyám gesztenyebarna fürtjeit megsimítván varázsolnod. Látod? Én várok. Te csak varázsolj. Álmatlanul feküdtem az ágyban éjjelente. Hallgattam, amint a szívem zakatol. Anyám pedig a kórházban, elkülönített, steril szobában szendergett a remény puha paplana alatt. A csillagokat nézve én is reménnyel takaróztam. Legalább így. Lélekben együtt. A láthatatlan paplan alatt. De néhány könnyesboldog hosszú év után, mint ázott, sebzett tollú varjúmadár, feltűnt a fekete zászló Szent István utcájában, a kórház főbejáratán.
A Luther ház Pisztáciaháznak neveztem kislánykoromban. A színe miatt. És Panka néni parféi miatt. Mindig tett a csokoládéparféba pörkölt pisztáciát. Csillogó kristály kehelybe szolgálta fel nekünk egy-két vasárnap délután. Panka néni nagymamám barátnője volt. Évtizedes. TÁn még a tanítóképzőből. Végzés után Nyíregyházán kapott állást. Nagymamám maradt. Falun. Egy, számomra már csak mesebelinek tűnő iskolában. Aminek az illatát soha nem feledem. Dohos volt picit. És hűvös. Télen kályhafüst és parázsló fa illata keveredett papírok és ládákba halmozott almák édes aromájával. Nagymamám szerette. A falut. Az iskolát. De mégis élt benne az elvágyódás. Éjjelente, mikor kitárta örökzöld ágakkal árnyékolt ablakát, utazott. Képzeletben. Ezért olvasta egymás után a könyveket, regényeket. Az ágya mellett,az éjjeliszekrényen több kötet hevert egyszerre. Elalvás előtt beleolvasott szinte mindegyikbe. Így utazott. Láthatatlan szárnyakon. Valóság és álomország mezsgyéjén pihent. Nagy utazásokról álmodott. Párizsról, Bécsről és Amszterdamról. Mindig megadta a módját. Az utazásnak. Akkor is, ha csak a szomszéd faluba mentünk át rokonlátogatóba vasárnap délután. Szép ruhában, csatos cipőben, illatos frizurával. Mentem én is. Felhőfehér galléros blúzzal tejszínhab illatú cukrászdákba és zserbóédes otthonokba. Így érkeztünk meg egy vasárnap délután a nyíregyházi pisztáciaházba Panka nénihez. Látogatóba. A második szinten lakott. Albérletben. Ma irodaként szolgál a kis lakás. Romantikus hangulata volt. Tele könyvekkel és virágokkal. A nappaliban frissen öntözött föld és parfüm illata kergetőzött szürke füstkarikákkal, míg nagyanyám és Panka néni a tejszínes kávé mellett beszélgetett számomra ismeretlen időkről. Órákig ültek a szobában. Ahogy kell, udvarias szemérmességgel keresztbe tett lábakkal. Kávéval és süteménnyel. Én legtöbbször unatkoztam. Pedig Panka néni kisszobájában rengeteg kincs sorakozott a tölgyfából faragott polcokon. Minden, ami egy kislánynak érdekes lehet. Csipkébe bújtatott csigafürtös babák. Gyöngyházfényű klárisok. Elérhetetlen mosollyal néztek le rám a polcokról. Egyszer, mikor a mosdóba kéredzkedtem, beszöktem a kisszobába. A sarokban állt minden kislány álma. A babaház. Két emelettel. Apró, faragott ágyakkal, székkel. Igazi konyhával. Azt hittem, kistündér vagy angyal lakik benne. És egy elgurult pillanatban, mikor nagymamámék nem figyeltek, leültem a babaház mellé. Játszani. És a játék édes csendjét Panka néni hangja törte meg. Kiparancsolt a szobából. Azt mondta, ez a Nellike babaháza. De én soha nem láttam Nellikét. És nem is játszhattam többet a babaházzal. Mert nagymamám később mondta el, hogy Nellike Panka néni lánya. Hétéves volt, mikor elhunyt. Balesetben.
A patika Apai nagyapám kemény ember hírében állt. Nagyon magas volt. Szinte óriás. A városba keveset járt. A szabadságot szerette. A földet. A végtelen legelőket. A tanyát. Kislánykoromban sokszor vitt a gémeskútig virágot szedni. Gyermekláncfűből fontam koszorút. Pipacsot tettem a közepére ékkőnek. A patakon túlra nagyapám soha nem engedett. Azt mesélte, ott már a manók élnek, mert az Szélkötő Kalamona földje. A pataknál mindig féltem. De nagyapám, az óriás, azt mesélte, ha háromig számolok hangosan, akkor nem jönnek át erre a részre. Mindig elszámoltam háromig. Majd nagyapámra néztem. Szerettem nézni az árnyékát. Ahogy a nyári nap egyre nagyobbá és nagyobbá varázsolja őt a száraz fűben. Volt egy citerája. Ha szomorú volt, citerázott. És énekelt. Szeretném hallani, hogy játszol azon a nyenyerén, te lány. Mondta. Hányszor kérte, hegedüljek neki. Akármit. De a hegedű mindig otthon maradt. Meleg júniusi nap volt, mikor nagyapám egyszer a városban járt. És eltévedt. Akkor meg nem fűztek keresztül-kasul a vezeték nélküli telefonok az életet. Nagyapám óáakig gyalogolt. Szent István utcájában, a kórházhoz közeli patikánál már nem bírta. Egy fülkéből telefonált. Apám ment érte. A lépcsőn alig bírt feljönni. Az én óriás nagyapám. Fáradt volt és hatalmas teste meggörnyedt. Levegőt kapkodva, sápadtan ült a sárga karosszékben. Azon az éjjel újra kérte, hegedüljek neki. Akármit. Ércesen zengő népdalokat, bármit. És játszottam. Azt mondta, ha legközelebb a tanyán járok, vigyem magammal a hegedűt. Ő pedig citerázni fog. Addigra híre-hamva se lesz a szélben csattogva kereplő Szélkötő Kalamonának. Átkelhetek majd a patakon.
A téglaház Anyám halála után apám évekig nem ment fel bandukolni a városba. Semmivel sem tudtam hatni rá. Azt mondta, minden utcában anyámat látja. A Körút és Szent István útjának kereszteződésében, nem messze a mostani téglaháztól egy kis bodega állt. Meleg nyári estéken oda jártak fagylaltozni. Apám mindig három gömb csokoládét kért. Ez a három volt a bűvös szám. Talán azért, mert három gyermeke volt. Nem tudom. Vagy csak így ízlett neki a legjobban. De arra emlékszem, hogy miután Isten varázslat helyett örök álomra hívta anyámat, apám nem kért többet csokoládét. Csak citromot. Néha. És kétgömböset. Szerelmük itt kezdődött. Szent István utcájában. Egyszer láttam is, amint láthatatlan kíséri lépteik. A téglaház oldalában egy kora őszi délután. Mosolyogva sétáltak egymás mellett a halványarany napfényben. Az ötös busz ablakából láttam őket. Az üveg mögül figyeltem kósza mozdulataikat. Amint ujjaik néha-néha megérintik egymást, majd apám anyám vállára teszi erős kezét és beszélgetve mennek tovább. Talán éppen a múltba tekintettek. Talán éppen azt kérdezték egymástól, emlékszel, mikor megszületett? Emlékszel, hogyan hoztuk haza? Pólyában és takaróban? Éppen ide, nem messze, ebbe a házba? Esetleg újra élték az első randevúkat. Vagy tán éppen a jövőt tervezték. Talán úgy tettek, hogy nem is létezik vérrák. Nem tudom. De a szerelem ott járt lépteik nyomában. Szent István utcájában. Apám egyszer, egy füstös novemberi estén azt mondta nekem, hogy még nem tudom mi az igazi szerelem. Higgyem el neki. Kérte. Fekete szemeivel bölcsen nézett rám. És bevallotta, akárhová megy, mindenhol ott van anyám. Ez a szerelem, lányom. Summázta tömören. És elfújt a felhőkbe egy opálszínű füstkarikát. Öt évvel később ott álltam a téglaház kapujánál. Vártam. Szindbádra. Az örök utazóra. Akkor éppen a Temze partjáról érkezett. És maradt egy évet. Tán kettőt. Legtöbbször a téglaháznál találkoztunk. Hajnalokig beszélgettünk. Szerette a havat és a könyveket. Időtlen pillanatokig álltunk a hóesésben. Sámándob szíve varázséneket vert. A kabáton keresztül is melegített. De Szindbád újra útnak indult egy violaillatú éjszakán. Az ezeregy éjszaka földjére. Keletre. Miután elutazott, hetekig nem mentem a téglaház felé. Később meg minden nap arra jártam. Megálltam a bejáratnál. Néha vártam is. Hogy újra feltűnik Szindbád. Még könyveket is vittem. És fényképezőt. Mert fotóztunk is. Gyémántba fagyott ágakat. Vörösborban áttetsző gyertyalángot. Aranyporral hintett Holdat. Hajnali harmatban mosdó tűzliliomot. A Napot. És mikor egyszer a hóesésben álltam, apám szavai visszhangzottak a város zajában. Igaza volt. Mindenhol őt láttam. Láttam, ahogy Szindbád a hóesésben vár. Szent István utcájában.
(Az íras A város visszavár című antológiaban jelent meg Nyíregyházán 2012 decemberében.)
Megjelent: 2014-08-06 10:13:47
|
