Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth János: Szex szeretkezés nélkül

 

 

 

 

Szex szeretkezés nélkül



Már harminc éve éltek együtt, és hat éve nem szeretkeztek. A férfinak nem is hiányzott, abban a korban volt, amikor már nem hiányzik az ilyesmi. Próbálkozott eleinte, többször is. Mindig elhúzódtak tőle, még csak egy ölelésre sem telt a kapcsolatból. Aztán, elmaradt az is. Nem ragaszkodott a nő öleléséhez többé, de nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy mi az oka felesége távoltartásának, de nem az a típus, aki nyomozásba kezd. Értelmetlennek tartotta, úgysem változtat semmin. Ő biztosan nem fog változni. Már nem is érzett vágyat, nem volt igénye kapcsolatokra sem. Élt, vegetált. Megadta magát a sorsnak, és várt a végső visszaszámlálásra. Nem jó ez így. Időnként kitört a keretei közül. Senki nem korlátozta semmiben, az életfilozófia, amit vallott, az jelentette a falakat, az egyre szűkebb teret, amelyet a falak körül határoltak. És egy napon, egy teljesen közönséges hétköznapon, megmozdult a lelkében valami. Talán az illatok, a friss hó, a karácsonyi készülődés tette, de ébredezni kezdett benne az öntudat. Az elsőt le is öblítette egy üveg pálinkával, mert nem hitte, hogy a változás, a felkeltett, szunnyadó érzékek tartósan megmaradnak. Nem tudatos lázadás volt ez, de érezte, történik valami, amitől ennek a pillanatnak jelentősége lesz. Ő írt. Azt írta, barátok vagyunk. Utoljára egy évtizede beszéltek, valóban, személyesen, kilépve a virtualitás zártságából, félreértelmezett szabadságából. Fontos lett valakinek. Barátot pont olyan könnyű találni, mint ahogy elveszíteni, kockázat nélkül. Barátságokra gondolt, és arra, hogy mi töltötte meg tartalommal? Megrémült. Nem is volt barátja. És most? Mi ez a jelzés, vagy segélykiáltás, hogy „mert a barátom vagy.” Régóta vágyott valami különleges kapcsolatra, ahol ő is lehet valakinek fontos, őt is szeretik. Persze, hogy fontos a családnak, ez nem kétséges. De ezekben a kapcsolatokban csereszabatos. Helyettesíthető. Olyan társra vágyott, akinek a személye jelent valamit, nem a státusza. Soha nem gondolt arra, hogy leél egy életet, és hiába kereste, nem talált rá. Kereste? Egy fenét! Beszűkült, megsavanyodott, reményvesztett lett, zombi. De nem várt túl sokat, csak jólesett, hogy ragyogtak a szavak, éltek a gondolatok. Egy novelláját olvasta. Írt hozzá, hogy megkönnyezte. Maga sem gondolta, hogy ezt bárki is észreveszi. Közhelyek, túlzások naponta leírt túlzások. Ő sírt. Sokáig nem tért magához. érezte, változik valami legbelül. Harsonák szólnak, és kapuk nyílnak. Aztán elolvasott még két hosszabb írást, és zokogott. Több volt ez, mint egy irodalmi mű élvezete, katarzis, a megtisztulás élménye. Nem tudta, mi történik vele. Semmi. Csak kinyíltak a bezárt ajtók, és fény öntötte el lelkét, felváltva a kemény, hideg sötétséget. Hatással van rá. Aki ilyen gyönyörűen ír, az gyönyörű. Lelkében, testében, párkapcsolataiban. Megrémült. Mit akar ettől a nőtől. Biztosan kapcsolatban él, boldog, és nincs szüksége senkire. Rá biztosan nincs.



Visszaírt, hogy évek óta olvassa a verseit, és amikor szükség volt rá, mindig megtalálta bennük, ami megnyugtatta. Szépség, és nyugalom. Maga sem tudta, miért, de vágyott a lány közelségére. Izgalomba jött a gondolatra, hogy megváltozhat az élete. Szomjazta a másik ember intellektusát. Felér az orgazmussal egy jó beszélgetés, ha nem maga az orgazmus, a lelki energiák felszabadultsága, a végtelen öröm, amit a másik pusztán jelenlétével szerez. Mert amikor beszélgettek, mindketten jelen voltak. Nem is tudja, mikor érezte ezt, talán, soha. Nem érezte túlzásnak a gondolatot. Mindig úgy élt, hogy úgy tett, mintha, de a jelenlét hiányzott. Nem volt tétje, az elmúlás nem volt veszteség. Most az. Remegett a teste, amikor a lányra gondolt. Félt az elszakadás lehetőségétől, mert most már egész testében azonosult a gondolattal, hogy erre van szüksége. Nem vallotta be magának, de érezte, ilyen lehet a szerelem.



Találkozzunk. Ez motoszkált a fejében sokáig, amíg végre ki tudta mondani. A lány azonnal belement. Nem tudta, ő mit érez? Legutóbb tizenegy órát beszélgettek, csak remélte, hogy érdekli a lányt, nem a virtuális énje, hanem az igazi, a valódi élete. Őt is megfogta a lány nehéz sorsa, és a küzdeni akarása. Legyőzte a betegséget, és tudatosan építette a jövőt. Hihetetlen energiával, és örömmel. Szereti az életet, és nem retten meg a nehézségektől. Ki tudja, miért, segíteni akart neki. Hogy elérje a célját, képes bármit megtenni. A társa lesz, akire számíthat. Aztán egy átzokogott éjszaka után már nem tudta, mit akar? Hogy lehetne ő bárkinek támasza? Hiszen, saját magának sem az. Találkoztak. A lány közelsége hatással volt rá. Az illata, a keze érintése, szemében a tűz levette a lábáról. Valószínűleg összehordott mindent, nem is emlékszik már rá, miről beszéltek. A lány dedikálta egy kötetét. Megérintette a kezét, és ő nem húzta el, hagyta, hogy a férfi kezei közé vegye, és megcsókolja. Aztán ránézett a lányra, és érezte, ez a találkozás az a pillanat, ami nem történik meg, csak egy életben egyszer, legfeljebb. Megérkezett. Mindketten megérkeztek.

 

 

  
  
 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.