Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Lovász Évi: A négy évszak 3. Ősz

 

 

 

 

A négy évszak 3.

Ősz

 

Nagytakarítás.

Hetekbe telt, mire az összes kötött, horgolt és plüss ágytakarót kimosta. Ülőgarnitúra szettjén vastag rozsdabarna mintás huzatra cserélte a vékony, finom nyárit. Könyveket porolt, cseresznyefa bútorait törölte csillogóvá, a padló tisztítása pedig az utolsó teendő volt képzeletbeli, évek óta begyakorlott rutinlistáján.

A takarítás kezdete az utolsó augusztusi hétvégére esett. Reggeli kávéját kevergette, úgy szemlélődött az ablakban. A pillanatot kereste, amikor a nyár búcsút ölelkezik az ősszel. A hirtelen feltámadó szélben érezte a változást, száraz kórók meghajlásában és a nap erőtlenségében látta meg az elmúlást. Akkor gyorsan felhörpintette kávéja maradékát, és az ősz előfutárait ünnepelve nem volt rest elkezdeni a szorgoskodást. Egész évben erre a pillanatra várt.

Mindig a legforróbb hajnal után köszöntött be az ősz; rohamléptekkel, rendszerint a következő nap reggelén. Ha saját izzadtságában fürödve ébresztette a hőség, tudta, sietnie kell. Az utolsó nyári napon még beszerző körútra indult, hogy megvásárolja kedvenc tisztítószereit és a sütés-főzés alapanyagait.

Biciklijére ekkor az oldaltáskákat is rácsatolta, és a szomszédos telekig tolta azt maga mellett. A közös kerthatárt megkerülve addig sétált, míg az öregúr fel nem bukkant a ház verandáján. Nehéz sóhajok között állt meg olyankor, nyögve engedte el járgányát, ahogy a kerítésnek támasztotta azt. Súlyos szánalma szinte megszédítette, fájó szívvel kapaszkodott a tyúkháló réseibe, majd odaszólt magányossá özvegyült szomszédjának.

- Felmosok nálad is! Tedd ide a szőnyegeidet, hogy ki tudjam porolni! Ettél-e a héten főtt ételt? A piacra is benézek… Hozzak a családodra mécsest?

És akárhányszor csak magára vonta az öreg figyelmét, azonnal meg is bánta. Könnyeit törölgetve tápászkodott fel, és ahogy baktatott a kerítéshez, sűrűn jajgatott. Aztán a pillantása is olyan szívszakajtó volt, hogy alig tudta elviselni azt magán, mintha mindenről csak ő tehetne. Pedig neki aztán semmi köze nincsen más életéhez, mindenki cipelje csak a saját keresztjét! Őt sem kényeztette ám el a sors! Más se sírjon.

- Na, jól van, na! - búgott végül nyugtatólag, amikor az öreg az övé mellé simította ujjait. - Megfőzöm a kedvencedet, ha megjártam a falut. Majd átjössz érte kora délután.

- Te hogy vagy? Ugye nem erőlteted meg magad? Tudod, a fájós hátad!

- Fáj az, ha fúj, ha nem. Na, ne tarts fel, igyekeznem kell!

Kissé megrázkódott, ahogy a dolgos valóságra ébresztette a férfi tekintete. Rég nem látott fiát látta tükröződni a vén szomszéd zafír szemeiben. Zavarában halkat mukkant, aztán köszönés nélkül elviharzott.

A fia évente egyszer látogatott haza, bár az asszony sosem kérdezte meg, miért épp szeptember huszonkettedikén, amikor a karácsony télen van, ő tavasszal, a fia pedig nyáron született. Nem firtatta, hálás volt a sorsnak, hogy évente egy hétvégén ilyenkor újra kettesben lehetnek.

Voltak dolgok, amikről egyszerűen nem beszélgethettek. Hátborzongató sejtés tartotta sakkban: valami megmagyarázhatatlan rögeszme szorongatta, hogy amint túl sokat kérdezősködne… Nos, bele sem mert gondolni, hogy mi történne. Valami borzalmas szörnyűség, és azt nem engedhette! Sosem hagyta volna fiát hosszabb időre eltűnni, azt egyszerűen nem bírta volna ép ésszel. És a következő gondolata egyből a szomszéd öregúr volt. De ő hálás lehetett az égnek, amiért az ő fia még élt. Csak máshol.

Ha lelkesedése annyira meggyorsította munkatempóját, hogy még akadt ideje a kertet is rendezni, akkor a nagy sütés-főzést követően fia mindig a kertben lelt rá édesanyjára.

Életük egyetlen ünnepnapja éjjelén aludni sem bírt. Így aztán még hajnal fél négy sem volt, amikor lepattant a rekamiéról. A tegnap előkészített levest befőzte, a húst sütőbe tette, a süteményeket felvágta, a kráflit porcukrozta, aztán mind az asztalra helyezte. A kertészkedés még jót is tett nagy izgalmának, egyébként a díszpárnák igazgatása közben csak fel-alá futkosott volna az ablakhoz.

Az óriássá öregedett diófa alatt húzta össze az avart, amelyet az ősz színesre festett. Amikor dereka megmerevedett a munka terhétől, megállt pihenni. Az ég felé nézett, és ott látta fiát – a fa ágai közé épített bunkerban még gyerekként. Mosolyogva elpityeredett.

– Anyu! Anyu! – Gyermekhang helyett azonban mély férfihang szólt hozzá a távolból.

Gereblyéjét azon nyomban elhajította, úgy perdült a hang felé. Fia sietett felé a háztól. Magas volt, jóképű, fekete haját és vonásait tőle örökölte.

– Édes, drága kisfiam! – zokogta el magát, és rohant úgy, mintha lába nem is érné a talajt.

– Jaj, anyu, ne fuss már ennyire, még bajod esik! – nevetett a fiú, az ő szeme is meghatódottság könnyétől csillogott, amikor karjába zárta apró, törékeny, idősödő édesanyját.

Hosszú percekig álltak egymás szorításában, belebújva a múlt menedékébe.

– Drága fiam! – Végül az anya húzódott el, hogy szemügyre vegye a fiát. – Fáradtnak tűnsz, és biztos éhes is vagy, gyere, mindent készítettem, amit szeretsz! – nevetett, és sietve magával rángatta fiát, közben minden erejével szorította karját.

Mikor beértek a házba, a fiú hosszú percekig, egészen átszellemült mosollyal lézengett szobáról szobára. Az asszony csak figyelte. Komótosan készítette elő az ebédet, nem akarta megzavarni fia múltba-révedését. Amikor aztán asztalhoz ült végre, úgy tett, mint aki nem is leskelődött elérzékenyülve fia minden mozzanatát követve.

– Hogy vagy, anyu? – kérdezte a fiú. Az asszony rápillantott, és majdnem ki is löttyintette a levest, annyira beleveszett fia aggódó tekintetébe. Lerogyott a székre.

– Hiányzol, édesem! Úgy hiányzol! Minden évben csupán ez az egy nap van, amikor hazajössz.

– Tudom, anyu. Olyan magányosnak tűnsz, de nem tudok többet jönni. Nélkülem is van életed! Taníthatnál még néhány órában!

– Ilyenkor van iskolakezdés – sóhajtotta az asszony –, de nekem ilyenkor van a legtöbb dolgom itthon. Na! Egyél, fiam, aztán teszek fel kávét a kráfli mellé, és összebújunk egy vastag pléd alatt a tiszta szobában. Elmesélsz mindent, ami történt veled egy év alatt!

Az asszony felszisszent. Égni kezdett nyelve a kimondott szavak súlyától. Remegett a karja, ahogy fia válla után nyúlt, de az olyan elérhetetlennek bizonyult. A bocsánatáért esdekelt volna legszívesebben, de hála Istennek fia megértően mosolyodott el, nem úgy, mint akkor… Azon a bizonyos szeptember végi napon.

A fiú kérte, hogy gyújtsanak gyertyákat, aztán felolvasott édesanyjának a kedvenc kötetéből. Majd ahelyett, hogy a fiú mesélt volna, az asszonyt kérte, hogy mondjon el mindent a gyermekkoráról újra és újra. És így aludtak el: az őszi szél alatt száradt, alma-édes takaró alatt.

Amikor a gyertyák csonkig égtek, ajtózörgés rázta fel a házat, és az asszonyt a fia álom-karjából. Ahogy sietett az ajtó felé, az ablakon át látta, hogy közel már a reggel. Jó is, hogy valaki alkalmatlankodik, még a végén elkésik a reggelivel – gondolta, miközben halkan kinyitotta az ajtót. A szomszéd öregúr volt.

– Csss! – pisszegte le azonnal az asszony. – Itthon van a fiam, még fekszik! Ne dörömbölj! Mit akarsz?

– Tudom, hogy itt a fiad, nem is akarok zavarni, csak eltakarítanám az avart a kertben.

– Minek?

– Ha a napokban nincs rendbe téve, utána már nem bírja a hátad! Észre sem veszed, hogy itt vagyok! – válaszolta a férfi, és azzal hátrament az öreg diófáig.

– Rendben! Később viszek ki neked kráflit! – szólt a férfi után. – Szegény, megbolondult vénember – pusmogta maga elé –, elvesztette a családját, nincs kiről gondoskodjon… – mondta, aztán indult is reggelit készíteni.

A tiszta szobába még bekukucskált, hogy elnézze egy-pár percig fia nyugodt szendergését, és ebben az évben is hálát adott a sorsnak, hogy neki itt van ő – még akkor is, ha csak egy-két őszi napon.

~ * ~

– Jaj, édes istenem – nyögte az öregúr gereblyézés közben –, ennyi levelet! Ez évről évre több munka! Na, itt is vagy, fiam – szusszant térdre rogyva a sírhant előtt.

Öreg, göcsörtös ujjaival még lesimította a maradék levelet, port, apró bogarakat, aztán kabátjából virágcsokrot emelt elő, majd óvatosan a sírra helyezte.

– Napra pontosan tizenöt éve hagytál itt minket, kisfiam – morzsolta könnyeit kézfejére.

– Apu! Miért nem mondod el neki? – kérdezte mögötte a férfihang. Anélkül, hogy hátrafordult volna, elmosolyodott.

– Biztosan elkészült a reggelid, fiam! Siess vissza anyádhoz!

Behunyva szemét pontosan érezte, mikor marad újra egyedül. Akkor felállt, és a kerti avart a sír fölé púpozta.

 

  
  
 

Lovász Évi

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.