VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Bolondok, mint rég
BOLONDOK, MINT RÉG A sárszag reggelre sem illant el a férfi ruhájából, ugyanolyan intenzitással érezte a szék körül, ahová este levetette. Aznap az esőcseppek szinte vízszintesen vertek rá. Több irányból rontó szél cudarul ropogtatta a fákat, az északkeleti, mintha királyuk lenne, bőgve fiatal törzseket hajlítgatott. A hangot taszigálta az erdő, visszhangját lerántotta a lapály tujái közé. Ahogy felidézte az emléket, többé nem fülelt a fürdőszoba irányába. A harisnyanadrágot térdnél megcsípte, és rásimította a combjára. Miközben a könyves vitrin üvegén szemlélte magát, abbamaradt a zubogás. Nem eszmélt időben, bal lábáról rángatta le a harisnyaszárat, amikor belépett Aisa. – Te felvetted a harisnyámat?! – Csak egy pillanat volt. – Egy pillanat? Akármennyi is volt. – Nem az, aminek látszik. – Mondd meg te, minek látszik. – Nem szoktam ilyet, hidd el. – Én se szoktam szíre-szóra idegenek ágyába ugrani. – Ez rám is áll. – A férfi lehúzta a harisnyát, és belebújt a bokszeralsójába. – Csak szerettem volna megnézni benne a lábam, ennyi az egész. Tiéd szuper. Az enyém meg… – Milyen? – Pocsék. – Mutasd a fehérneműs fiókod. – Mi? – Hadd lám. Lehet, hogy kölcsönkérek tőled egy bugyit. – Most ki a furcsább kettőnk közül? Ártatlan dolog volt. Nem fordult még elő. Aisa öltözni kezdett, táskájába tömte a levetett harisnyát. A férfi mogorván figyelte mozdulatait. – Nem veszed fel? – Minek, ha már rajtad volt. – Nem vagyok… – A férfi ingerülten megrázta a fejét. – Nem tudom mi vagy. De biztos jó ember. – Aisa felkapta a táskáját, és kiviharzott a szobából. A férfi fülelt, hallja-e a csapódást, azonban a zsanér nyikordulását nem dörej vágta el. Nyilván nyitva maradt a bejárati ajtó, a gombkilincs miatt rántani lehetett volna. Valószínűleg Aisa is lakótelepen él, utálja, ha bevágják az ajtót. Hiába futna utána, hogy erről faggassa. Megérezte a nő parfümjének mentaillatát. Felötlött benne a januári bírósági jelenet, melynek végén a váláskommandó ebbe a szutykos betontömlöcbe taszította. Érezte, ahogy pumpálódik benne a harag. Még jól is járt, dohogott, sokaknak ennél is rémesebb hajlék jut. De mi lehet ennél rémisztőbb? Ráköpött a megszürkült tapétára. Egy újabb folt, senkinek sem akadna meg rajta a tekintete. Itt komorlik a falak között a legnagyobb paca, ő maga, lélegző organizmus, de megbélyegzett, ezért láthatatlan, s amikor eszébe villant, hogy a cégnél, pária léte miatt, előmenetelről is le kell mondania, felvinnyogott kétségbeesésében. Egykettőre kiszimatolják, akinek megbicsaklik élete, menekülnek előle, vagy még inkább taszítanának rajta. Vissza akart révedni iménti érzetekbe, ablakot tárt, hogy kiszellőztessen. A szomszéd tömbből fiatal nő bámult rá. A férfi cibált a függönyön, pedig tudta, most sem lesz képes összezárni, végül inkább szétlebbentette. Hátrébblépett, és csípőjét riszálva léggitározott. Aisa a liget hajótorzójánál leült és bekapcsolta a mobilját. – Anya, visszatért az étvágyad? – Csend. – Jól bánnak veled? Reszelős hang hallatszott, mint aki torokbántalommal bajlódik. – Tudnod kell, Aisa, olyasmit gondolunk rólad apáddal, hogy ki sem merem mondani. Mert… – Nem akarom hallani, anya. Majd hívlak még. – Blézerébe tette a mobilt, aztán előrántotta. – Mondd, anya, hogy tudod tölteni a telefont? – Nem vagyok bolond. – Konnektorba dugod a töltőjét – és ilyenkor mire gondolsz? Miért csinálod ezt? Nem bántottalak. Gondodat viselem. – Sípolt az orra, ahogy belélegzett. – Na jó, most mennem kell. Jövő héten meglátogatlak.
Aisa a bükkerdő nyiladékában hajtott, majd letért a kukoricás traktorkerekekkel taposott útjára. A tartálykocsi mögé parkolt, amelyről X-állványokon elvezetett csövön helikoptert tankolták permetezőszerrel. Szidor kiszállt a pilótafülkéből. Arcon csókolta Aisát, és félrevonta. – Mutatnom kell valamit. Szálljunk a kocsidba. – Nem kell repülnöd? – Muszáj látnod. Várj. – Szidor az utasülésről tábori ásót vett el, és beült az Astrába. Aisa visszatolatott a műútig. Szidor abba az irányba terelte, amerről Aisa érkezett. A lombok közül tábortűz füstje bodrozódott, beleütközött az alacsony nyomású légrétegbe, ahol kezdett szétterülni. Háromszáz méter után földúton haladtak. Az ereszkedő nap aranyló fénnyel átsütött a rőzsefüstön, mintha dzsinn szállt volna az égre. Gödrös emelkedőn zötykölődtek, a végén a derékban kifacsarodott fűz alatt megálltak. Fehér medvelepke-hernyók tarrá csupaszított bükkerdőből fenyéren át a gyertyánosba araszoltak. – Vigyázz, nehogy a bőrödet érjék – intette a férfi. Szidor megkerült egy magyalbokrot, s két kökénycserje között kékesszürke csecsemőhullára bökött. Még nem lepték el a legyek, félig zárt szemhéja alól kékesfehéren világlott a szeme. Köldökzsinór tekeredett a nyakára, a méhlepény száraz volt, szivacsos és barna, hasonlított a kilapított darázsfészekhez. – Tegnap felülről fedeztem fel – mondta Szidor. – Amíg lejjebb ereszkedtem, reménykedtem, hogy játékbaba. Szerencse, hogy még nem kezdte ki a róka, vagy a borz. – Ásásba fogott; hátára a fénydárdák foltokat pettyegettek. – A környéken a második világháború idején komoly harcok dúltak. A szerteszét heverő bomló testek megtermékenyítették a földet, és a következő tavaszon mindenhol pipacs virított. – Kiegyenesedett. – Mit mondott a magánszimat? – Kiderült, hogy apám laptopjának háttérképe Velence melletti Muranót ábrázolja. Kis halászfalú, fehér világítótoronnyal, színes házakkal – talán ott rejtőzött el. – Számláját megszűntette. Ez azért elég beszédes. – Nem biztos, hogy ő tette. – Ki más? Számítógépén minden hivatkozást eltávolított, böngészési előzményt, levelezést törölt. Nem lehet, hogy ezzel azt jelezte, ne kutass utána? – Fél év telt el. – Még nem jött el az ideje, hogy jelentkezzen. Valamit el kell rendeznie magában. Türelmesnek kell lenned. Szidor végzett az ásással. Aisa lapulevekbe bugyolálta az újszülöttet, a gödörbe fektette, és befedte kéregdarabokkal. Szidor porhanyította a földet, azután a testre kotorta. – Nem szeretnék többé tanítani – mondta Aisa. – Ezért akartad, hogy egy ideig ne találkozzunk? – Ne fogd rám. – Ki másra fogjam? Ki vagy borulva. – Körülnézek Muranóban. – Egyedül? – Aisa bólintott. Némán tették meg a visszautat. A tartálykocsi vezetője és kísérője időközben lekapcsolták a csövet a helikopterről, a szállítójármű fülkéjében ültek. Szidor biccentést váltott a sofőrrel, s Aisával elhelyezkedett a kabinban. Becsatolták az öveket; Szidor felvette a sisakot, s beindította a hajtóművet. Lassan felpörögtek a rotorok, utána a forgószárny lapátok elemelték a gépet a földről. Száz méter magasságban ráfordultak a tölgyes irányába. – Hatvanmilliót költenek, hogy mérgezzék az erdőt – mondta Aisa. – E nélkül jövőre még több hernyó kelne ki. – Tartós fagy tizedelné meg a petéket és a bábokat. Meg se próbálják érteni Isten bölcsességét. Ehelyett mindent feldúlnak. – Szóval Isten elárasztja a vidéket falánk, félarasznyi pusztítókkal, utána pedig… – Aisa arcára pillantva torkára forrt a folytatás. Az égfolyamban hátán ringott a hold, mint egy halvány patkónyom. Egyik siklóernyőst a Csobánc lejtőszele a hegy fölé térített, termikbe kerülve felvette társai körözési irányát. Aisa távcsövön követte lassú ereszkedését. – Nincs rajta cipő, vagyis… ott lóg a nyakán. Tegyél le, hallod, tegyél le! – Mi? Megvesztél?! – Tegyél le, vagy kiugrom. – Kirúghatnak! Nem repkedhetek kényem-kedvem szerint. – Ezt még tedd meg. Semmi bajod nem lesz, ha leteszel. Oda, ahová száll, a Kornyi-tó mellé. A helikopter félkört írt le, és a vascsövekből és mészkőből összerakott alakok mögé landolt. Kőhajításnyira a dolomitvállak, mint szélfútta papírgalacsinok, megültek a száraz gyepűben. – Felhívlak – búcsúzott a nő. A földről intett, és Szidor, az ellenkező irányba nézve, a levegőbe emelkedett. A pilóta meghúzta a fékzsinórokat, s a tó náddal legsűrűbben benőtt részén ért talajt. Aisa akkor bukkant fel, amikor a vitorlák levegőhurkáktól dagadozva elfeküdtek. – Miért nincs magán cipő? – kérdezte. – Még sosem szálltam le itt. Nem akartam tiszteletlen lenni. – Ez elég furcsa. – A föld Istenről mesél, az életet értelmezi. – Mi az értelme? Az életnek. – Nem elme vagyunk, nem is test, hanem lélek. A létezés értelme, hogy eredetünket megtapasztaljuk. – Ezt a föld mondja? – Talán ő, talán nem. Valahányszor nagy magasságból közeledek felé, mindig mintha a méhébe szállnék. És a hang néha megsúgja létezésünk célját, hogy még életünkben térjünk vissza örök otthonunkba, ahol tiszta tudatosságban fürödhetünk, és ahonnét velünk született jogunknál fogva elérhetjük Istent. – Próbálja fel a harisnyámat. Ma vettem fel tisztán, de… – Nálam van a zoknim. – A férfi megvált a beülőtől. – Felvehetem az ernyőt? – Nem tudna felszállni. – Megengedi? A férfi átkötött pár karabinert, és Aisára erősítette a hevedereket. Aisa elővette a harisnyáját. – Húzza fel, kérem. – Kiszakítom. – Kérem… A férfi a harisnyanadrágba lépett, térdéig cibálta. Eldülöngélt a ponyvához, rázta, amíg belekapott a szél. Aisa ábrázatát fájdalom facsarta. – Nekem már sosem lehet gyerekem ebben a piszok világban. A kupola kidagadt, rántott Aisán: megpördülve elhasalt. A férfi csaknem orra bukott, de még fél lábon táncikálva kiegyenesedhetett. Aisa a tárzsákot markolva feltérdelt, imbolygó lépést tett, s amikor egy széllökés leterítette, eleredtek a könnyei.
(2016)
Megjelent: 2017-09-02 18:00:32
|
