Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc Decemberi szalonnák



Az asszony aznap későn ébredt, szájában még érezte a tegnap este elszívott cigaretták izét, amit az emeleti lakótól kapott, akinek szalonnát szerzett, és aki így akarta meghálálni ezt az ilyenkor valóban szokatlan figyelmességet. A bombázások, az elsötétítések napról napra sokasodtak, az élelmiszer meg a tüzelő egyre fogyott, ősszel már jegyre adták a kenyeret, később arra se. Az asszony a sógorától kapta a szalonnát, sok – sok kilométert talpalt érte tegnap, piszkos utcákon, meg – megcsúszva az aszfaltot borító makadám köveken, amiket lökésszerűn borított be az ólmos eső, a kilátástalan szürke ég alatt, a szürke házak között, ahol időnként ijedt tekintetű nők szaladtak át az úttesten nehéz batyukat cipelve. Férfiakat nemigen látott a szürke utcákon, s gyerekeket is alig.
A tél igazából még nem jött el, s noha december volt, havat még nem láttak az idén. Az asszony beleborzongott, amíg végiggondolta az előző napját, a hó nélküli, s mégis csontig hatoló hideget, a lökésszerűen támadó fagyos eső tengerhullámait. „Végül is sikerült” – rántotta meg a vállát, s valami mosolyféle jelent meg az ajkai fölött, ott, ahol pár szál jelentéktelen szőröcske meredezett, melyeket annakidején, amikor a férje még itthon volt, gondosan levágott, leborotvált, egyszóval eltűntetett, most viszont szinte kihívó szemérmetlenséggel viseli, akár valami harci díszt. Tessék, szőrös vagyok! – mondta az ajak, és a férfiak elijedtek a látványtól.
Az asszony szöszmötölt a konyhában – a földszinten laktak, a házmesterlakás mellett, így bátrabban aludt a lakásban. Nem úgy, mint odafönt az emeleti lakó „nem fél az ilyen?”, aki érthetetlen módon soha nem jött le a pincébe a bombázások alatt, igaz: két napja nem volt légiriadó -, nézte a zsírpapírba csomagolt fél szalonnát, aminek a másik felét cserélte be tegnap este; szemezett vele, stírölte, akár macska az áldozatát, rágyújtott, tologatta a két széket, „felmossak?” futott át az agyán egy kósza gondolatfoszlány, aztán kérlelhetetlenül megcsikordult a gyomra.
„Nincs mit tenni” – gondolta, bár megpróbálta már becsapni magát pótteával, volt még egy kis cukor is otthon, amit beletett, de a gyomor, ez a borzasztó kényúr morogva és zakatolva követelte a magáét. Levágott hát egy egészen vékony szeletet a szalonnából, amiben hús nem volt csak zsír és só és leült mellé. Igyekezett lassan enni – „tovább tart” – gondolta, ám szinte észre sem vette és pillanatok alatt befalta az egészet. Kenyere nem volt, hát csak úgy magában. S alig csomagolta vissza a maradékot, már zörögtek is az ajtón.
    Ki az? – kérdezte megrezzenve. Szárazon, köhögésszerűen ugrott ki torkából a hang, attól ijedt meg igazán, mikor meghallotta.
    Én vagyok – szólt valaki odakintről, s némileg megkönnyebbülten ismerte fel a sógorát, aki a város szélén, apró, de pincézetlen kertes házban lakott. Ez nem az a sógora volt, akitől a szalonnát kapta, ezt a másikat nem szerette annyira. Így aztán a megkönnyebbülésbe rossz érzés is vegyült, s az érzés csak fokozódott, mikor beengedte az ajtón a hiányos fogú, ápolatlan férfit, akinek valamikor szebb napokat látott felöltőjéről patakokban csurgott a víz.
– Esik – mondta egy suta kézmozdulat, fölötte fakó vigyor. „Az egyik foga szürke, fémszínű, már régen meg akartam kérdezni, miért” – gondolta miközben lesegítette a kabátját. A sarokból rongyot kapott elő, két kézmozdulattal feltörölte a vizet és kérdőn nézett a férfira. Felülről nézett, fejét picit oldalra fordította, ajkai enyhén szétnyílva. Keze a csípőjén. Arcán csibészes félmosoly. Amaz már leült, szó nélkül rágyújtott, s most apró szemével hunyorgott felfelé. „Kopaszodik” – gondolta ő. „Tíz év múlva lehet, nem lesz egy szál haja sem.”
    De szigorúan nézel – mondta a férfi és slukkolt egy mélyet a cigarettából.
    Pedig mosolygok is – évődött az asszony.
    De hogy! – csattant fel a férfi.
    Nem értem – felelte, és gyorsan rendezkedni kezdett. Hirtelen álmos fáradság tört rá, a megevett szalonna mintha eltűnt volna a gyomrából. Száraz ruhát vett ki a fiókból, letörölte vele az asztalt.
    Hogy mosolygok? – kérdezte ezeréves fásultsággal. Mint aki már tudja a választ.
    Szigorúan. – Az asszony ledöccent az apró konyha asztalhoz. Előtte még maga alá hajtotta a szoknyáját. Tudta, hogy kérni fog valamit a férfi, csupán arra volt kíváncsi, mikor rukkol már ki vele. Miért kerülgeti a forró kását? „A szalonnát nem adom!” – határozta el magában. „Ott az öccse, kérjen attól.”
– Egy cigarettával megkínálhatnál. – A férfi szó nélkül tartotta elé a csomagot. – Nem, mégsem kérek. Inkább bökd ki, hogy miért jöttél?
A férfi megvakarta a fejét. Az orrát szívogatta. Szemét dörzsölte. Aztán csak kibökte:
– Nincsen pincénk. Amíg tart a bombázás, ide költözhetnénk hozzád. Az asszony, a gyerek meg én. Persze, ha te is akarod.
A nő felállt, idegesen járkálni kezdett.
    Még mindig azt szeretnéd, hogy azok... hogy ők győzzenek? – rekedten törtek elő torkából a szavak. Megfordult. Megragadta a sógora vállát. – Miért nem válaszolsz?
    Persze, hogy azt szeretném.
    És közben meg idekéredzkedsz. Ha nem lennél a férjem testvére, azt mondanám: van pofád..!?
    De az vagyok.
    Mi vagy?
    A sógorod.
    És azt szeretnéd, hogy ők győzzenek! És közben itt akarsz élni a családoddal, velem! Ez zsarolás!
    Ha nem a németek győznek, hanem az oroszok, akkor engem megölnek. Ha viszont a németek győznek, akkor téged ölnek meg.
A nő visszaült a székre. Vagy inkább zökkent. A szája tátva maradt a csodálkozástól.
    És ezt így... A szemembe?
    Inkább öljenek meg téged, mint engem.
    És fogadjalak be, ezek után.
    Természetesen. És nem csak befogadsz, hanem még meg is kínálsz minket abból a jófajta szalonnából, amit az öcsém adott. És kedves leszel velünk, mert felesége vagy a másik öcsémnek.
    Na, most aztán... – A nő nem talált szavakat.
    Most aztán? – nézett ki foghíja közül a férfi.
    Takarodj! – Csak ennyit bírt kipréselni. Mélyről szakadt fel, tűzhányószerűen. – Takarodj! – ismételte, és belemart a konyhaasztalba. Körme alatt csikorogva sírt fel a fa.
    Még ma este átköltözünk. Ha nem vagy itthon, a kulcsot tedd a lábtörlő alá. A gyereknek meg készíthetnél valami finomat. Sült szalonnát esetleg.
A nő erre már nem tudott mit mondani. Csak nézte a férfit, aki komótosan fölállt, akkurátusan elnyomta a cigarettáját és kisétált az ajtón. Odakint szakadt az eső, feltartóztathatatlanul.

Délután valahogy mégiscsak elállt. Mintha még egy kis kék folt is megjelent volna néhány pillanatra az ég sarkában, hogy aztán ugyanúgy tűnjön el, akárcsak a remény...
A nő magára kapott valamit, a kulcsot a megbeszéltek szerint a lábtörlő alá dugta, gyorsan kisietett a kapun, ügyet sem vetett a szemközti házból kiálló repülőgép roncsra – talán egy hete csapódott be a tetőre, és nem égett ki, viszont ahogy az orra leért, véletlenül meglökött egy elrejtett piros-fehér-zöld zászlót; a padláson dugta el valaki, jobb időkre várva, s a zászló most megközelíthetetlenül és büszkén feszített a félig romba dőlt tetőn, akár a cövek –, szóval nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem egyenesen besurrant a szomszéd házba.
    Megyünk? – kérdezte a fiatalasszonyt, akinek enyhén domborodott a pocakja. A felületes szemlélő azt is hihetné, az éhezéstől puffadt fel. Jobban megnézve viszont...
    Most? – kérdezett vissza amaz.
    Elállt az eső.
A várandós bólintott. – Mit vigyek? – kérdezte aztán.
– Ennivalót. Ami nem romlik, olyat. A fiatalasszony fürgén pakolt. Fonott kosárba tettek lekvárt, szalonnát.
    Krumplit? – kérdezte a várandós.
    Nem tudják megfőzni. Inkább egy kis zsírt... Ha van.
Siettek, ahogy tudtak. Ám ilyenkor, decemberben rövidek a nappalok, s mikor visszafelé igyekeztek abból a fogolytáborból, ahová származásuk miatt vitték a rabokat, s ahol a várandós férje, az asszonynak pedig nagybátyja sínylődött, teljesen besötétedett. A tábor a városon kívül volt, elhagyott, öreg téglagyárban, ahol mindent belepett a vörös téglapor. Őrájuk szintén ragadt egy kevés, sietve, ijedten porolták, nehogy belefussanak egy razziába, s kiderüljön róluk, hol jártak, kiknek vitték az eleséget. Félelmük nem volt alaptalan, az országúton hamarosan egyenruhásokba botlottak.
– Ellenőrzés! – toppant elébük az egyik oly keményen, hogy a madártoll megremegett a kalapján. Az asszony gyomrába előbb hideg fájdalom kúszott, aztán meg majdnem elnevette magát, mint mindig, ha a tollakat meglátta. Nem tehetett róla, de ilyenkor azonnal levágott és pirosra sütött tyúkok jutottak az eszébe, még a nyál is összecsordult a szájában egy másodpercre.
    Mulatni voltunk – felelte hetykén, de nem elég gyorsan, mert a várandós megelőzte:
    Ennivalót vittünk a táborba – kotyogott és ijedten meresztgette butuska szemeit.
    Szóval a táborba! – rezgett a toll. – Hogy nem szégyellik magukat! Na, álljanak csak ide, félre!
    Ezt aztán jól elbaltáztad! Hogy lehetsz ennyire... Hülye, ezt akarta mondani, de ahogy végigmérte a remegő másikat, rájött, hogy semmi értelme. Fújt csak néhányat, megpróbálta levezetni a mérgét, és inkább azt kutatta, hol lel valami segítséget, hogy szorult helyzetükből megszabaduljanak. Mert veszélyes helyzet volt, semmi kétség! Hiszen nem tiltotta senki, hogy élelmet vigyenek a táborlakóknak, de mivel azok megbélyegzettnek számítottak, ezért a jel őket is égette...
Szerencsére szinte azonnal katonákat látott meg, menetoszlop trappolt mellettük, aztán lovasok, autók. Az egyik lassított, elegáns tiszt ugrott ki belőle. Az asszony érezte, hogy itt a pillanat. Messze hajította a füles kosarat, s amilyen gyorsan csak tudott, odaszaladt a katonához. Tehette, a darutollasok nem figyeltek rá, az úton éppen egy szekér érkezett, azt vizslatták, honnan való. Csak elépenderült a tisztnek, s vidáman rámosolygott.
    Segítsen nekünk, ezredes úr!
    Főhadnagy vagyok – felelte meglepetten a fiatalember. Az asszony belékarolt. És még jobban mosolygott.
    Merre járt...khm...ilyen későn kisasszony? – kérdezte zavartan köhécselve a főhadnagy.
    Mit gondol, ezredes úr?
    Főhadnagy vagyok, mondtam már.
    Ha igazán kíváncsi rá, hát éppen megmondhatom.
A főhadnagy zavartan elfordult, intett néhány bámészkodó regrutának. „Már csak ez hiányzott nekem... Mikor az ales még ma este fogadni akar a Várban! És, hogy dühöngött, amikor beszéltünk... Az emberek meg fáradtak... Eh! Gyorsan le kell rázni ezt a nőt!”
– Látja, hogy nem érek rá...
– A szeretőmnél voltam. De nem csak én, a barátnőm is az övénél. És belefutottunk egy razziába, és nagyon fáradtak vagyunk és a csendőrök nem akarnak hazaengedni! Segítsen nekünk ezredes úr!
A főhadnagy csak a kezével integetett, hogy rendben. Közben egyre nagyobb lett a zaj, mind több és több teherautó érkezett. A fiatal tiszt egy-két pillanatig kétségbeesetten tekergette a nyakát, nyilván keresett valakit, akit hátraküldhetne a másik nőért. Végre meglelte az illetőt, alacsony növésű őrmester volt, őt küldte a darutollasokhoz. Ő meg ezalatt leintett egy oldalkocsis motorkerékpárt. Idegen katona ült benne, egy azok közül, akiknek a győzelmét kívánta a sógor. Az asszonynak a torkában dobogott a szíve. Annyira begyorsultak a mai nap eseményei, hogy egy banánhéjon is elcsúszhatnak... Egy rossz mondat, félresikerült gesztus az életükbe kerülhet... De nem ért rá sokáig gondolkozni, mert az őrmester már loholt vissza a várandóssal.
– Én ülök be előbb, s te az ölembe. Nehogy megnyomjalak.
Mire a városba értek, az asszony nem érezte a lábát. Hiába, nem volt elég hely az oldalkocsiban, a bal lába enyhén kilógott, az ölében ülő kismama meg ahogy zötykölődött a jármű, úgy nyomta hozzá a fémváz éléhez. Mindenesetre együtt szálltak ki, búcsút intettek az idegen katonának, aki keményen szalutált, gázt adott, és eltűnt a néptelen utcákon. Az egész város kihalt volt és meglepően csöndes. A villamosok nem közlekedtek már, és ma ugyan nem volt kijárási tilalom – az ellenséges gépek nyilván másfele bombáztak –, mégsem jártak az emberek az utcán.
 „Persze nincs ebben semmi meglepő. Jobb meghúzódni otthon” – gondolta az asszony és megpróbálta felemelni elzsibbadt bal lábát. A kiszállás még csak sikerült valahogy, segített neki a várandós, de amíg el nem tűnt a motorkerékpár a szemük elől, addig csupán ácsorgott a járdán, nem mert elindulni. „Egészen jól megy” – állapította meg.
– Hazakísérlek – mondta neki a várandós.
– Tudod jól, hogy nem haza megyek. – A várandós aggódva nézett rá. Felettük csodálkozva pislogott a decemberi hold.
– Csak nem...
    Beszélnem kell vele. Aggódik a bátyjáért!
    Ezzel a lábbal?
    Nincs messze. Átmegyek a hídon, és rögtön ott vagyok. Te csak eridj haza egyedül! A várandós nem szólt semmit. Csupán a szemén látszott, hogy nyugtalan. Aztán az asszony szép lassan elindult. Bizonytalan léptekkel, de mind határozottabban haladt a sötétben a folyó felé. Az anyja lakott a túlparton, nagypolgári lakásban, egy szekrény mögött. Odarejtették a rokonok. Ő várta a hírt a fivéréről.
„Persze az sem rossz, hogy egy nappal később találkozom a sógorommal” – mosolygott magában már-már elégedetten, ám ebben a pillanatban megbotlott egy utcakőben, és mint a zsák úgy zuhant rá a hidegtől dermedt decemberi flaszterra. Aprót sikkantott, másodpercre a világ is elsötétedett, mintha a hold is eltűnt volna az égről. A fájdalom betöltötte az egész testét, úgy érezte minden tagja, szerve égő seb, pedig csak az a lába fájt, amelyik egész úton zsibbadt, mert lógott kifelé az oldalkocsiból, és mert ráült az a másik, aki időközben már befordult a sarkon.
„Semmi baj” – biztatta magát az első ijedtség múltán. „Semmi baj” – ismételgette. „Innen nincs messze a híd és onnan az utca... ahol...” Odanyúlt a fájós taghoz. Be volt dagadva és lüktetett. Vérzett is, de csak kicsit. „Föl kell állnom” – biztatta magát. És lendületet vett. Ám egy-két próbálkozás után belátta, hogy nem megy. Fájós lába élettelen tuskóként hevert a földön, és ez ellentmondásnak tűnt, mert ami fáj, az él... Ezen nevetnie kellett, s akármilyen kínos helyzetben volt, vagy épp azért, egyre jobban kacagott. „Hát igaza lesz a sógornak!” – rázta a nevetést. „Ők fognak győzni, de abban nem lesz igaza, hogy engem megölnek, nem kell engem megölni, itt fagyok meg a város közepén!”
Aztán abbahagyta a nevetést. Inkább körülnézett, hátha lát valakit, elkésett járókelőt, szerelmespárt. Sehol senki. „Tényleg itt fagyok meg.” És beleremegett. Valóban nem volt kellemes ücsörögni, annak ellenére, hogy enyhe volt a decemberi éj, fagypont körül lehetett a hőmérséklet. Az asszony mind jobban és jobban fázott, s bár a helyzetét még mindig abszurdnak látta, egyre kevésbé volt kedve nevetni. „Csak jön valaki, biztatta magát.” De nem jött senki. Megint megpróbált felállni, de ez a próbálkozása még nevetségesebbre sikerült, mint az előzőek. Oldalt fordult, két tenyerére támaszkodott, mintha fekvőtámaszt csinálna: semmi. Könyökét nyomta le botként, jobb lábát maga alá húzta: semmi.
    Legalább egy kicsit kimelegedett – hallott egy hangot hirtelen. Kócosan, piszkosan, lihegve nézett föl. Fiatal férfi viseltes felöltőben. Mellette ugyancsak fiatal nő. „Van Isten!” – gondolta.
    Szeretnék már inkább otthon melegedni! – ezt viszont hangosan mondta a vigyorgó fiatalembernek, aki úgy nézte őt, akár egy cirkuszi produkciót. Hangtalanul nevetett és nem mozdult. Az asszony elveszítette a türelmét:
– Mit áll ott? Tetszik az előadás?
– Segíts már! – biztatta párját a fiatal nő. – Nem látod, hogy elesett?
    Azt hittem, részeg! – vonogatta a vállát a felöltős férfi. – Na, jöjjön, segítek! – És megragadta az asszony kezét.
    Vigyázzon, a lábam! – sikkantott amaz.
    Vigyázok, ne féljen – mondta most már megszelídült hangon a férfi. – Tényleg elesett – tette hozzá, mintegy magának. – Hát hol mászkál maga éjnek idején?! Ebben a megszállt városban?! Még jó, hogy nem bombáznak!
– Dolgom volt – sziszegte barátságtalanul. Közben jóleső melegség lepte el, először maga is csodálkozott rajta. Mert nem egyszerű öröm volt, hogy jött valaki és megmentette attól, hogy megfagyjon, vagy elvigye egy újabb razzia, ez most valami más volt, valami több. „A hangja!” – villant belé a felismerés. „A hangja nagyon hasonlít valakire!” De kire is? És először a szalonnás sógora jutott az eszébe, aki soha nem látogatta meg őt üres kézzel. „Nem, nem az ő hangja... Hát akkor kié?”
– Tud járni? – kérdezte most a hang.
– Már harminc éve tudok – morgott. – De maguk nélkül itt ültem volna hajnalig – fűzte hozzá enyhültebb hangon. – Mindenesetre köszönöm.
– Hová tart...ilyenkor? – ezt némileg zavartabban kérdezték, féltek, hogy erre is kurta-furcsa válasz érkezik, akárcsak az előbb. Nem kellett csalódniuk.
– Az ellenkező irányba! – mordult az asszony.
 A felöltős még adta az értetlent.
 – Hogyhogy az ellenkező irányba? Minek az ellenkező irányába?
– A magukéval, fiatalember! – És elindult. Nehezen ment a járás a fájós lábbal, minden lépésnél nyílalt a bokája. Összeszorította a fogát. „Nehogy utánam eredjenek, segíteni... Még rájönnek, hol bujkál az anyám... Rájönnek és elviszik.. .Mert ők győznek... a németek.. Nem győzhetnek...! Mi van?!” – megállt. Előtte hullámzott, örvénylett a folyó. „Félrebeszélek”- állapította meg. „Lázam is lehet... Nem, nem lehet!” - megrázta a fejét. Hátrapillantott. A fiatalok még ott álltak, azon a helyen, ahol elesett. Szemmel láthatólag tanakodtak, utána eredjenek-e, segíteni. Az asszony úgy érezte némileg kitisztult a feje a folyóparti friss levegőtől és megragadta a híd kőkarfáját. Így jóval könnyebb a járás, támaszkodni a korlátra és pihentetni a bal lábat. Így halad araszolva, meg-megállva. Néha lepillant a kavargó mélységbe. „Egy mozdulat volna csupán. Egyetlen apró mozdulat. Hogy örülne a sógora...! Az idősebbik. De a fiatalabbik nem... És a férje? Őrá eddig nem is gondolt!” Az asszony elpirul. Szorosabbra húzza a fején a kendőt. „Nem kell ilyenekre gondolni. Hamarosan ott leszek a meleg lakásban! Erre kell gondolni.” De azért, amikor átnéz a szomszédos híd fölrobbantott pillérjeire, melyek szárnyaszegett madár módjára lógnak a folyóba, megint előveszik a komor gondolatok. Azért csak átér valahogy. De az igazi nehézségek itt kezdődnek. Pihentetett bal lába időközben még jobban megdagadt, még nehezebb vele a járás. Minden lépésnél csillagokat lát, és minden lépés órákig tart. A hold pedig mind alacsonyabban suhan a feje fölött...
Végül csak megérkezik. Ott áll a ház előtt, a megdermedt sötétben. A hold nemrég tűnt el a hegyek mögött, kicsit felhősödik, s a „valódi” csillagok gyengén foszforeszkáltak. A kapun veretes kopogtató díszeleg, véletlenül maradhatott itt, jobb időkre várva. Az asszony bezörget.
– Kit keres? – A hang belülről érkezett. Aprót nyikordul a vas, odabent még sűrűbb a sötét.
    Kissékhez jöttem. Elestem és nagyon megütöttem a lábam! Tudna segíteni?!
    Ez csak természetes! – udvariaskodik a hang, mely ezúttal furcsán, rekedten hangzott. Mintha elváltoztatta volna a gazdája… Az asszony agyába valamiért most ugrik be a felismerés, hogy kire hasonlított a felöltős fiatalember hangja. „Mégiscsak a fiatalabbik sógorom” – bólint magában. „Az beszél ilyen orrhangon” – és majdnem elneveti magát. – Mit mond? – kérdi a hang. – Legjobb, ha belém karol. A három emelet az mégiscsak három emelet!
„Aha. Egy filozófus segítő” – gondolja az asszony és belékarol az ismeretlenbe. A ruhán keresztül is érzi az izmos karokat, és kicsit elengedi magát. „Mindjárt bent leszek a jó melegben. És elmesélem ezt a hihetetlen napot Kiss néninek és Kiss bácsinak és természetesen az én szegény édesanyámnak a szekrény mögött! Milyen szerencse, hogy ma nem volt bombázás!”
– Szerencséje, hogy ma nem bombáztak – krákog a hang. Túl vannak az első lépcsőfordulón és megállnak egy percre, pihenni. – Hogyhogy ilyen késő éjjel...?
– Elestem. Napszálltakor indultam, de elestem.
– Hajnali kettő van. Mit csinált mostanáig?
 „Haj, de számonkérő... Mi köze hozzá?”
– Nem bírtam felállni. Órákig ültem az utcán, mígnem jött valaki és fölsegített.
– Így már értem. No, meg is érkeztünk. Itt laknak Kissék. És becsönget az ajtón.
Az asszony fél mosollyal az arcán támaszkodik az ajtófélfának, már-már szinte elalszik a kiállt izgalmaktól, a fájdalomtól és a fáradtságtól. Talán álmodik egy pillanatra valamit, a férje hangját is hallja az álombeli ködökön keresztül, aztán sikkantásra riad. A fény üstökösként robban ki az ajtón, megvilágítja a körzetvezető fekete ruháját, fegyvereit, karján a szalagot, rajta az ismert és rettegett jellel. Kiss néni sikkantott az előbb, majd szájára tapasztja kezét, s kidülledt szemekkel bámul, lehet, hogy baj lesz… A körzetvezető felfigyel, apró és alattomos disznó szemeivel nemcsak Kiss nénit vizslatja, hanem a háta mögé is bekukucskál, a nappaliba, hátha észrevesz valami gyanúsat, szabálytalant, ám Kiss bácsi villámgyorsan felméri a helyzetet, akcióba lép, nem vártunk ilyen későn, magyarázkodik, és köszönjük a segítséget, teszi még hozzá, szavait ezúttal a disznószeműhöz intézve. Erőteljes mozdulattal berántja az asszonyt, az ajtót pedig bevágja a körzetvezető orra előtt.
Az asszony jó néhány héttel később már csak halványan emlékezett arra, kinek, milyen volt a hangja azon az estén. Hogy kire hasonlított a körzetvezetőé, és kire a felöltős fiatalemberé… Most  csak sír. Könnyei függönyén át látja, hogyan mászik elő a szekrény mögül az édesanyja, és arra gondol, hogy a sógora, meg a sógora családja időközben biztosan megérkezett őhozzá, a másik lakásba, és nélküle senki nem fogja megtalálni a szalonnát.

2006

  
  

Megjelent: 2014-07-29 13:20:01

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.