Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Tepertő

 

 

„Vannak napok, amikor semmi sem…”

Tisztán hallja a víz zuhogását. A paneléjszakák megszokott zaja, valaki lehúzta a vécét, semmi különös. Nyúl a telefon után, három harminckettő. Ideje lenne aludni. A fal felé fordul, kicsit mocorog, derekához igazítja a takarót, egymásra csúsztatja a lábait, vállával feljebb tolja a párnát. Lassan süllyed, tompulnak a zajok, alig hallja az önmagától bekapcsoló autóriasztót. Fejéből kipárolognak a gondolatfoszlányok, langyos hullámok veszik körül. Már öntudatlan, amikor a másik oldalára fordul.

Megrándul, a bevésődött reflexek azonnal működnek: ha felriadsz, keresd az okát. Fülel, de csak a redőny neszezését hallja, odakint fúj a szél. Teljes a sötétség és csaknem teljes a csönd is. Kitapogatja a telefont. Négy húsz. Hanyatt fordul, kattan az olvasólámpa kapcsolója. A könyv után nyúl, fél kézzel ügyetlenkedik, a lapok közül kihull a könyvjelző, az ágy mellé esik. Felmordul, nem is tudja miért. Úgyis ki kell mennie.

Végez, kezet mos, és a konyhába indul. Hiába van nyitva az ablak, a kihűlt cigarettafüst szagával nem bírt az éjszakai szél. Hideg van. Szörcsög a kávéfőző, rágyújt, rákönyököl az asztalra. Meztelen talpát süti a járólap, fázik, de nem moccan. Ernyedt mozdulatlanságba merevedik. Pislogás nélkül mered egy pontra a falon, csak akkor mozdul, amikor a hamu a könyöke mellett az asztal lapjára hullik. Kelletlenül feláll, a hamutartóba söpri a langyos, szürke kis rudat. Nézi a nyomát, a mosogatóhoz megy. Nedves a szivacs, letörli a hamucsíkot, kicsit töpreng, aztán félretolja a laptopot, felemeli a hamutartót, és letakarítja az egész asztalt. Szája sarkában végigég a cigaretta, füst száll a szemébe. Csíp. Elnyomja a csikket, kitörli a könnyet a szeméből, és orrot fúj. Mi legyen? Álmos, de érzi, már nem fog elaludni. Kitölti a kávét, újra rágyújt és leül. Később feltápászkodik nehézkesen, és megy papucsért. Vastag, hosszú ujjú pamutpulóvert rángat magára, a sötétben belebotlik az ágy végéhez tett súlyzóba. Sziszegve káromkodik. Napok óta, ha a súlyzókra néz, mindig eszébe ötlik, hogy rossz helyen vannak, el kell tenni őket az útból. Valahogy mégis ott ragadtak. Ahogy ott ragadtak az ajánlott levelek a postán, a kifizetetlen csekkek az asztalon, a beváltatlan ígéretek az életében. Halogat mindent.

Újabb kávé és két cigaretta után az ajtó felett lógó órára néz. Öt tíz. Kibotorkál, kabátba bújik és kilép a lakásból, a lift felnyög, zörögve közeledik. Bántja a szemét a fehér falú kabinban az éles, hideg neonfény. Lassan süllyed a földszint felé, a térde kicsit megrogy, amikor a lift megáll. A közlekedő folyosó sötét, de nem keresi a kapcsolót, az utcáról elég világosság szűrődik be. Kilép a kapun, megkerüli a pocsolyát, a járda megsüllyedt, a mélyedésben megáll az esővíz. Megy a bolt felé. Benyit, köszön és beáll a sorba a hajnali alkoholbetegek mögé. Friss kenyérillat van, langyos, sárga derengés, a neon nem serceg és nem villog, mint otthon a konyhapult felett.

A polcokat nézi, a konzerveket, dobozokat, hántolatlan rizst meg száraztésztát. Üvegeket és műanyag palackokat. A pult átlátszó lapja mögött a felvágottakat, a hűtőben a tejet. Rákerül a sor, dohányt és papírhüvelyt kér. Balra tőle nagy műanyagdoboz, benne tepertő. Hirtelen megkívánja. Évekkel ezelőtt, amikor minden decemberben disznót öltek, állt a dobkályhára tett üst mellett, és kevergette a kiolvadó zsírban piruló szalonnát. Jó meleg volt és nehéz, vastag, izmos húsillat. Amikor leszűrték a friss zsírt, kivett egy marékkal a forró tepertőből, megsózta. Milyen jó volt a hideg, késő délutáni félsötétben, kenyérrel, házi ecetes paprikával. Megkapja a dohányt meg a hüvelyt, fizet, köszön, és kifordul a sötét utcára. Harminc forintja maradt. Sietve lépked, mert kabátja alá beszivárog a nyirkos, éjszakáról itt maradt hideg. Mielőtt belép a zöldre mázolt, kopott lemezkapun, mély lélegzetet vesz. Felviszi magával a tiszta, hajnali levegő ízét a sötét lakásba. Felérve vizet forral, teát készít magának. Kávét kíván, de nem lehet, a szíve sokat rendetlenkedik így is. Ül az asztalnál, aprókat kortyol, élvezi a tea illatát. A kiürült bögrét a mosogatóba teszi. Pár pillanat múlva megnyitja a csapot a fürdőszobában, hátára, fejére erős sugárban zuhog a forró víz. Végez a zuhanyozással, habot nyom a tenyerébe, felkeni az arcára. Borotválkozik. Szembenéz magával a tükörben. Hajat kellene vágatni − ez motoszkál a fejében, és oszt, szoroz, összead meg kivon. Megy a szekrényhez, öltözködik. Táskába pakolja a cuccát, zsebbe a telefont. Bezárja maga után az ajtót, a kulcsot a táska oldalzsebébe ejti, liftet hív. Odakint világosodik.

Új nap, új csalódások. Tompa fájdalommal nyilall bele a hiány. Magda mondogatta ezt sokszor. Két hónapja nem találkoztak…

Négy megálló villamossal. Már sokan vannak, egymáshoz szorulnak a pállott szagú kabátok, egy idős nő alig bír felkapaszkodni az imbolygó, magas lépcsőkön, kerekes bevásárlókocsiját úgy emeli utána egy fiatal férfi. Üres tekintetek kapcsolódnak egymásba pillanatokra, aztán mindenki mered maga elé, vagy bámulja a szutykos üvegen keresztül a park vedlett, kedvetlen fáit, a kirakatokat és házakat, vagy valamit a házakon túl. Az ajtóhoz nyomakszik, nehéz és nagy a táskája, hol itt, hol ott akad bele valakibe. Elnézést kér, azért persze morognak, nem érdekli. Megkönnyebbül, amikor leszáll. A táskát a vállára veszi és igyekszik, ki a tömegből, át a zebrán. Kétsaroknyi távolságot kell megtennie, a táska kényelmetlenül lóg rajta, húzza a vállát. Nézi, ahogy egy oszlopnyi ember elindul a megállóból a piac felé, távolabb egy másik oszlop szatyrokkal felszerelkezve a megállóba tart. Magában számol. Három hónapja nem járt a piacon. Akkor mondták fel az irodatakarítást. Azóta egy lakást takarít, heti hatezer forintért. Kenyér és cigaretta, krumpli, hagyma, só. Ezért nem érdemes villamosra szállni. Decemberben talán közmunka. Az havi negyven, meg a takarításból bejövő pénz, mert azt nem hagyhatja abba. Akkor már lesz értelme egy héten egyszer piacra menni. Hatvannégy ezer forint. Ez a remény. Vagy a biztonság?

Áll a ház előtt, hallgatja a kaputelefont. Für Elise. Vajon van olyan kaputelefon, ami nem ezt húzza a belépni akarók fülébe? Tapasztalata szerint nincs. Talán egy más városban, más országban, más földrészen.

− Maga az? − szakítja meg a kérdés a géphangot. Válaszol, kerreg a mágneszár, belép, a kaput becsukja maga után. Erre itt figyelni kell, külön kérték rá. Lift, első emelet, barna ajtó, réz névtábla, Gosztonyi. A néni már az ajtóban áll, mosolyog.

− Kávét inna-e?

Inna. De nem fog, mindegy, azért bemegy kis időre, mert tudja, hogy nem a kávé a lényeg, hanem a beszélgetés. Pár perc megtört magány. A néninek fontos, ő pedig nyer egy kis haladékot, mielőtt felmegy a negyedikre és nekiáll a porszívózásnak. A nagy, tágas konyhában meleg van és almaillat. Két kosárban áll a gyümölcs a sarokban. Jonatán és birs. A birs szép sárga, erős illatú.

− Szabad? − az asszony bólint, ő pedig a kosár fölé hajol.

− Ha nem talál itthon amikor végzett, a kulcsot csak ejtse be a levélbedobón − mondja Gosztonyi néni, aki nyugdíjas tanácsi dolgozó és egyben kulcsár. Minden alkalommal nála kell átvenni a doktornő lakásának kulcsait, majd leadni, amikor végzett a dolgával. Megköszöni az almát, és csörgeti a kulcsokat. Felliftezik a negyedikre, biztonsági zár fölül és alul, odabenn fülledt a levegő, ruhák, bútorok és valami parfüm illata keveredik a szőnyegek és függönyök házipor-szagával. A szobában, a dohányzóasztalon, vázának támasztva boríték. Kinyitja, kiveszi a hatezer forintot és a kis cédulát. Betűzi az alig olvasható, szálkás írást: ’Kérem, hogy az íróasztalon lévő dolgokhoz most ne nyúljon, egy cikken dolgozom, és az ahhoz szükséges anyagokat dobáltam egymásra. Bekészítettem a szennyest a gépbe, indítsa el legyen szíves, mire végez, a program is lejár. Hagyja bent a ruhát, de az ajtót nyissa majd ki. A konyhában maradt egy tányér és egy csésze. Ne haragudjon, késésben voltam. A függönyök szépek lettek, mindent köszönök.’ Utána pedig zárójelben: ’Szellőztessen.’

Leng a függöny, szárad a járólap, a konyhában elmosogatva az asztalon, meg a tűzhelyen hagyott pár edény. Megáll a polc előtt, és böngészi a könyvek gerincén a címeket. Megtalálja Mann Varázshegyét, óvatosan kiemeli. Leül a fotelba, kényelmesen hátradől, rágyújt és olvas. Pár oldal után térdére engedi a könyvet. Éhes. Hazafelé beugrik a piacra, és vesz tepertőt. Kenyere van otthon, hagymája is.

Zúg a porszívó, elkészül a szőnyegekkel. Felcsavarja, az előszobába viszi őket, a falnak támasztja sorban. Az egyik megbillen, puffanva eldől. Hagyja, nem állítja fel újra. Nedves moppal feltörli a parkettát, vizet cserél, a friss, langyos vízbe kétkupaknyi fényezőszert önt. Megáztatja benne a moppot, és alaposan kicsavarja. Újabb törlés, a nagyobbik szoba kész. Visszahordja a szőnyegeket, leteríti egyiket a másik után. Helyükre kerülnek a fotelok, a dohányzóasztal. A hálószoba nem ennyire macerás, egy keskeny, bordó futószőnyeg húzódik végig a kis helyiségen, az ágytól az ajtóig. Porszívóz, felcsavar, töröl és újratöröl. Vissza a szőnyeget a helyére. Ez is megvan. Végigjárja a lakás összes helyiségét, tüzetesen szemügyre vesz mindent. Alapos munkát végez. Jól jönne, ha a doktornő beajánlaná valamelyik ismerőséhez, ezért nem szeretne hibázni. Mindent rendben talál, még megigazítja az asztalon a kerámiavázát, aztán veszi a táskáját és elindul. Az ajtót gondosan zárja, biztonsági zár fölül és alul, a falnak támasztott lábtörlő a helyére kerül. Irány Gosztonyi néni…

Öt perccel később, táskájában két nagy zacskó almával megy a piac felé. Közben számol. Összead és kivon, oszt és szoroz. Hagyma, krumpli, dohány és szalonna. Nem figyel, lába megcsúszik, tócsába lép. Káromkodik halkan, megáll, cigaretta után kotor, rágyújt, tenyerével árnyékolja az öngyújtó lángját. Elindul és számolgat tovább. Öt kiló krumpli, két kiló hagyma. Ezerkettőszáz. Dohány, meg szalonna. Háromezer-kettőszáz. Négyezer-négy és marad ezerhat. Ebben a hónapban a villanyszámla a soros, az pedig hatezer-hatszáz. Négy és félezer forint megvan belőle. Ha most a megmaradt pénzt hozzáadja, és a jövő héten összehúzza magát, be tudja fizetni. Ennyit a tepertőről.

Ül a konyhaasztalnál, és eszik. A szalonna avas, sótlan, gumiszerű, nyúlós, elrághatatlan. Abbahagyja az evést, kibámul az ablakon. Ki kellene váltani a gyógyszerét, a hó végén lejár a recept. Nem lesz rá pénze. Hat éve van hátra nyugdíjig. Hat év, hol havi hatvanezerből, hol huszonnégyből.

Újabb darab szalonnát vág, kenyérkockára teszi. A paprikát maróan erősnek érzi, a hagyma meg keserű, mint az epe.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.