Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Csak a hősök

 

 

- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

- Huszár vótam, káplár, a Barkóczy regementbe. De ezt mán tudod. Azt is, hogy a franciákkal hadakoztunk, Lengyelországba. Körülkerítettek bennünket, oszt minket hátra hagytak, hogy feltartóztassuk űket, amég a sereg zöme elvonul.
- Ezt mán tudom. Meg azt, hogy ippeg százan vótak, a sok ezer franciával szembe.
- No, látod. Hát mit meséjjek akkor?
- Nem féltek?
- Nem. Huszár sose fél. Széjjelnyílottunk hosszú karéjba, oszt reájuk! Üsd-vágd, aki Istene van! Aprítottuk űket, amíg el nem fogytunk. Éngem meglűttek, leestem a lúrul, a lábam odalett.
A kis legény, szemében értetlen csodálattal nézte az öreg, féllábú férfit.
- Hát a többiek? Odavesztek mind?
Az öreg nézett maga elé, aztán csak legyintett.
- Elestek mid egy szálig.
- De nem minden huszár hal meg, igaz-e, András bácsi? Hanem csak a hősök.
A vén hadastyán kemény, érdes tenyere szeretettel simított végig a kisfiú fején.
- Ládd, okos legényke vagy, Imrus. Nem, nem minden huszár hal meg. Csak a hősök.

A köpcös, sima arcú százados vágtatva robogott végig a fehér kövekkel borított úton.
Amikor leért a folyóhoz, hirtelen visszarántotta lovát, s még szinte vágta közben ugrott róla a földre. Vörös mentéjén, kék dolmányán, vastagon állott a por.
- Hogy híják kendet?
- Matuk Imre huszár őrmester vagyok, kapitány úr szolgálattyára, a ceglédi huszár ezredbül.
A százados figyelmesen nézte a vele szemben álló szőke, hegyesre pödrött bajszú férfit.
- Hány embered van, Matuk Imre?
- Hatvanhét közhuszár, három káplár, meg jómagam.
- Tudod-e, mit vállalsz?
- Tudom, kapitány úr.
- Erősítés nincs. Töltényt, port, én többet nem adhatok. Csak azt a kis tábori ágyút hagyhatom itt. Ameddig tudjátok, tartsátok fel a muszkát, ha kifogytok a munícióból, a hidat felrobbantjátok. Idő kell, hogy a sereg maradéka eltávolodhassék, újra rendeződjék.
- Megértettem, kapitány úr. Reggelig egy muszka se gyön által a vízen.
A százados ismét megnézte magának a fiatal, kemény tekintetű huszárt.
- Van-e családod, Matuk Imre?
- Anyám él, Cegléd mellett, a tanyánkon.
- Tiszteltetem az édesanyádat. Derék fia van.
Kezét nyújtotta az őrmesternek, aztán feszesen tisztelegtek egymásnak. A százados a lovához indult, de fele útról visszament az emberéhez.
- Isten segítsen meg benneteket, fiam! - Magához ölelte a hegyes bajszú legényt, aztán ellovagolt.

Délután négy óra tájt látták meg a folyó túloldalán az orosz előőrsöt. Óvatosan, lépésben jöttek a hídig, ketten a hídon lovagoltak át, négyen a vízbe ereszkedtek. Tüzetesen átvizsgálták a híd szerkezetét, aknákat kerestek. Hogy nem találtak, megnyugodva visszakapaszkodtak a partra. A két lovas átügetett a hídon, először jobbra, aztán balra kanyarodva vizsgálták a partot, fél kilométert ügettek mindkét irányba. Nem találtak semmit, ami ellenség jelenlétére utalt volna. Pedig a huszárok végig ott lapultak, alig karnyújtásnyira tőlük. Visszalovagoltak a túloldalra, aztán eltűntek az utat szegélyező dombok mögött. Valamivel öt óra után, a gyalogosok ellepték a hidat. Csillogtak a puskákra tűzött szuronyok. A huszárok bámulták a tinta kék kabátokat, rajtuk a nagy rézgombokkal, a vörös csákókat. Amint az első sor lelépett a hídról, száraz roppanással csapott közéjük a karabélyok gyilkos össztüze. Hanyatt homlok menekültek visszafelé, egymást taposva. Sok holttest maradt a hídon, még többet sodort el a folyó vize.
Később megjelentek a fehér kabátos lovasok, kék köpenyük lobogott vágta közben. Megrohamozták a hidat, hosszú pikájukat maguk elé szegezve. A kartácsra töltött tábori ágyú tüzét közvetlen közelről kapták, őrült kavarodás támadt, dörögtek a fegyverek. Tíz perc sem telt el a roham kezdete óta. A hídon szerteszét hevert halott és sebesült ember és ló. Lassan besötétedett.

Az éjszakai sűrű sötétben Matuk Imre nem vette észre a vízparti bokrok közt ülő legényt, így csaknem átesett rajta.
- Mér nem pihensz, Ábris? Vannak strázsák minden irányban. Aludhatnál.

- Elgondolkodtam.
A közhuszár próbált felállni, de Matuk a vállánál fogva visszatartotta. Leheveredett mellé.
- Oszt min járatod a fejed, te?
- Én azon, hogy mér harcolunk mink itten.
Az őrmester sokáig hallgatott. Végül egészen közel hajolt az emberéhez, úgy válaszolt.
- A szabadságér’, Ábris. Tudod-e mit tesz az? – kérdezte végül.
- Hun szógáltál, mielőtt hazagyüttél?
- Stájerfődön.
- No! Akkor láthatod. Elvittek erővel tizenkét esztendőre. Szógálhattad a kétfejű sast, komám, ha akartad, ha nem. Ha kivívjuk a szabadságot, nem kell tovább szógálnod.
- Katona mindig kelletik, oszt magátul senki nem bolond beállani.
- Te parancsra gyüttél haza?
- Dehogy. Kötéllel se tarthattak vón' vissza.
- Na látod. Megaztán, ha magunk urai lennénk, nem kellene katona. Mer' nem háborúznánk. Ha meg reánk támadna valaki, mennénk önként.
- Hát azt tudod-e, Ábris, ki a mi ősapánk?
- Hogyne tunnám. Árpád vezír. Meg István király.
- Nekünk foglalták el ezt a fődet. Most mégse a mienk. Hát ezér harcolunk, koma! Hogy ne mások mongyák meg, mit lehet a magyarnak, mit nem. Érted-e? Ne másokér follyon a mi verejtékünk, a mi vérünk.
A legény kis ideig emésztette az őrmestere szavait, aztán csak ennyit mondott:
- No, így mán értem, strázsamester uram.
- Hát akkor holnap úgy roncs reájok, mint a szélvész, oszt a kardod úgy vágjon küzibük, mint az istennyila!
- Reájok megyünk?
- Alighanem...
A legény megmarkolta göndör üstökét, és boldogan kiáltott.
- Híjj, te kegyelmes Isten! No vígre! Mer ebbül a talpas huszárságbul mán elég vót, de nagyon!

- No legínyek! Tőtésünk, porunk nincs egy csöpp se. Az álgyut szíjjelrontottuk, csak a kard maradt, meg a lú. A hidat felgyúccsuk, átúsztatunk, oszt belemarunk az ódalukba.
A hetven huszár szeme felcsillant.
- Hanem, mondanék valamit. Ha átal megyünk, vissza mán nem jövünk, ezt jól ércsétek.
Ezért, aki nem akar jönni, mennyen a sereg maradéka után. Kezével Arad irányába mutatott. A huszárok egymást nézték, volt, aki nemet intett a fejével, önkéntelenül. Húsz perc múlva a híd hatalmas lángokkal égett, és a hetven huszár, a ceglédi huszárezred maradéka átúsztatott a folyón. Jobbról megkerülték a kicsinyke dombot, megálltak a tövében, ahonnan már látszottak az orosz csapatok.
Matuk Imre elővette a nyeregtáskából az ezred lobogóját, s átnyújtotta az egyik legénynek:
- Rúdra véle!
Lassan léptettek az oroszok felé, felettük csattogott a szélben a vörös és fehér háromszögekkel szegett sárga zászló.
Valami háromszáz méterre lehettek, amikor az őrmester megállj parancsolt.
- No, legények, Isten nevében, a szabadságért: Szablyát!
Szisszenve röppentek elő a huszárkardok.
A hetven lovas sebesen vágtázva, széles karéjba nyílva rontott az ellenségre.

Fedotov ezredes megkövülten nézte a támadókat. Értetlenül csóválta a fejét, aztán intett a szárnysegédjének. A tömegből egy század kozák vált ki és indult a huszárok elé, aztán még egy, majd még egy.
Csaknem fél óráig tartott, míg sikerült elnyomniuk a maréknyi magyart.

Matuk Imrét a veséjén érte a lövés. Lefordult a nyeregből. Lehunyta a szemét.
Utolsó pillanataiban egy öreg, féllábú csőszt látott, aki szortyogva szívja meggyfaágból faragott szárú pipáját. Hallotta a hangját is. ...csak a hősök.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.