Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Hát ilyet még...

 

 

Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.)

Rácz, Siklósi meg a Kövér. Három, általános iskolát alig végzett dolgos legény, akik – egyéb lehetőség híján – beálltak a bányába. Először egyszerűbb, könnyű munkákra sorolták őket, majd ahogy az idő telt, jöttek az embert próbáló, nehéz feladatok. Elérve a nagykorúság törvényben meghatározott idejét, három műszakban lapátoltak, takarítottak, cipeltek és izzadtak. Leginkább izzadtak, mert valahogy mindig a kisemberrel végeztetik a munka piszkosabb részét. Mindez rendben is lett volna, ha a bánya képes a gazdaságos termelésre. De miután szenet gazdaságosan ezen a területen, utoljára a boszniai okkupáció idején hoztak felszínre, az üzem halálra volt ítélve. Ennek megfelelően Rácz, Siklósi meg Kövér egy reggelen arra ébredtek, hogy kiszorultak a munkaerőpiacról. Lévén pedig erős, elszánt és fiatal emberek, azonnal a tettek mezejére léptek. Beültek a Lépcsősbe, fröccsöt rendeltek, majd nekiláttak, hogy tervet kovácsoljanak.

Tekintettel arra, hogy addigi otthonuk, a munkásszállás, már egy hete privatizáció tárgyát képezte, először is fedelet kellett keresniük a fejük fölé. Bár a matematika magas tudományát alapszinten sem művelték, azzal azért tisztában voltak, hogy három több mint egy. Meg azzal is, hogy havi bérleti díj törve hárommal, lényegesen kevesebb, mint havi bérleti díj törve eggyel. Bölcs megfontolással úgy döntöttek tehát, hogy hármasban bérelnek új otthont maguknak, a költségeken pedig egyenlő arányban osztoznak. A bányát pedig ott egye meg a fene, majd találnak munkát maguknak.

A kitartó, szorgos tevékenység minden esetben megtermi a maga gyümölcsét. Akadt munka, hol itt, hol ott. Nem is ezzel volt baj, hanem azzal, hogy hőseim nem olvasták a szocializmus klasszikusait. (Igaz, mást sem.) Így nem voltak tisztában Marx és Engels uraknak azon alapvetésével, amely szerint a munkás a munkaerejét adja el, tehát a munkaerő értékkel bír, ezért alku tárgyát képezi, és minél jobb áron sikerül a munkásnak az ő munkaerejét eladni, annál jobban él. Bárhol kaptak is munkát, alkuról aztán szó sem lehetett. Azért nem panaszkodtak. Annyi pénzük mindig volt, hogy lakásuk bérleti díját kiegyenlítsék. Ennivalóra is futotta, néha egy jobb ruhadarabra is. Egyébre már nem. Ha valamelyiküknek gáláns kalandja akadt, a másik kettő levonult a Lépcsősbe, és az épp szívügyét bonyolító kolléga kontójára eltöltött ott kis időt. Lebegtek hát a lét határán még innen, az emberhez méltó lét határán meg jócskán túl. Ezen azonban nem töprengtek sokat. Ez jutott, tudomásul vették.

Eltelt egy év, nehezebb idők járták. Egy reggel elindultak, hogy szokásukhoz híven áruba bocsássák munkaerejüket. A helyi pékség vezetője, amikor meghallgatta őket, könnyesre nevette magát.

– Fiúk, sajnállak benneteket és Isten látja lelkemet, ha tudnék, segítenék. Egy hónap múlva bezárunk, a kenyeret Komáromból kapja majd a város - ennyit mondott és elköszönt.

A posta telepére már be sem jutottak. – Leépítés - legyintett a telepvezető. Az építőipari szövetkezet felszámolás alatt állt, a még folyó építkezésekhez már nem kellett segédmunkás. Megcsappant harci kedvvel még ellátogattak a helyi építőanyag kereskedéshez, de az ott lévő, hasonszőrű munkaerővigécektől megtudták, hogy feltörte a tenyerüket a lapátnyél, annyit támaszkodtak rá.

Rácz, Siklósi meg Kövér ültek hát a Lépcsősben és erősen vakarták még ott is, ahol nem viszketett. Szomorú kilátástalanság mardosta őket. Rossz előjelek ezek, így késő ősszel. Nyakukon a tél, fűteni sem lesz mivel. Bár aki éhen hal, nem érzi már a hideget. Egy ideig némán bámultak maguk elé, de Kövér hirtelen a homlokára csapott:

– Fűrészpor! - rikkantotta és úgy nézett a két cimborára, mint aki megvilágosodott. Azok előbb egymásra pillantottak, majd kérték Kövért, hogy az Istenért, avassa már be őket, mi is a nagy ötlet?

– Nem értitek? Fűrészporos kályha!

Kétszáz literes, pántolt vashordót privatizálni, talpraesett hőseinknek csupán ujjgyakorlatot jelentett. Este felkeresték Halmost, a lakatost, akit még a bányából ismertek. Halmos, munkahelye megszűntekor profilt váltott, és tavasszal, nyáron meg ősszel kerítések építéséből élt, amíg volt megrendelése. Nem ritkán igénybe vette három volt kollégája segítségét is.  A hordó kályhává alakítása mindössze két órát vett igénybe. Másnap a fiúk kályhacsövet is kerítettek, aztán elballagtak a közeli fafeldolgozó üzem hátsó kerítéséhez, és megtöltöttek egy zsákot fűrészporral. A próbaüzem kiválóan sikerült. Optimistán tekintettek a jövőbe.

És akinek Isten kályhát adott, szerencsét is ad hozzá. A kályhának híre ment, és a Vasút sor szegényei egyre-másra keresték fel Halmost, hogy készítene nekik is hasonlót. Halmosnak tehát jól ment sora. Ez látszólag nagy igazságtalanság, hisz ha úgy vesszük, lenyúlta a Kövér által kiötlött projektet. Ám a három krakéler nem elégedetlenkedett. Részben, mert Halmos nem volt hálátlan, és hálájának minden este tanújelét adta a Lépcsősben. Részben pedig azért, mert hőseink a fűtőanyagpiac területén monopóliumra tettek szert. Jól ismerték Kozári papát, a fafeldolgozó üzem éjjeliőrét. Napközben felvették a megrendeléseket, sötétedés után pedig egy helybéli fuvarost is bevonva az üzletbe, leszállították a szükséges mennyiségeket, a fűrészpor árát köbméter per forintban határozva meg. Szerencsecsillaguk magasra ívelt. Bruttó élősúlyuk mintegy harmadával megnövekedett és kezdtek úgy járni-kelni a városkában, mint lottónyertes az ingyenkonyhán.

A fellendülést minden esetben zuhanás követi. Ezzel a törvényszerűséggel Kulcsártól Soros Györgyig mindenki tisztában van, aki a tőzsdék világában forog. A mi hőseink azonban a fűrészportároló meg a szívlapát világában forogtak, így a bekövetkező krach nagyon váratlanul és érzékenyen érintette őket. Kozári tata megbetegedett. Az új éjjelőr valami három falunyi távolságról érkezett, nem ismerték. Ráadásul a fűrészpor eme cerberusa készpénzt nem fogadott el, ivási szokásairól pedig elég annyi, hogy munkakezdés előtt, minden este betért a Lépcsősbe, ahol egy literes termoszt megtöltetett kávéval. Ebből már sejthető, hogy szolgálati idejét éberen töltötte.

A három fűrészporkirály tett még pár elvetélt kísérletet. Harmadik alkalommal aztán a helyzet tarthatatlanná vált. Épp végeztek a rakodással, amikor a helyszínre érkezett a városi rendőrkapitányság járőrautója. A rend mindkét őrét ismerték a fiúk, természetesen azok is őket, csakúgy mint mindenki mást, aki gyakran mozog éjszaka. Sarudi főtörzsőrmester, a rangban, korban és testsúlyban egyaránt feljebbvaló aztán elmagyarázta, hogy a fafeldolgozó szerződést kötött a közeli biobrikettgyártó vállalkozással, tehát a fűrészpor elszállítása mostantól lopásnak minősül. A fiúk lógó orral túrták le a teherautó platójáról az árut, kifizették a sofőrt, és hazakullogtak.

Pár nap múlva, egy este a Lépcsősbe tartottak, amikor meglátták a fűrészporőrzés felkent bajnokát. Kerékpárját a magas, szürke villanyoszlopnak támasztotta és oldaltáskájából elővéve termoszát, bement az ivóba. Ezzel egyidejűleg érkezett a helyszínre a térségi áramszolgáltató vállalat egy karbantartó autója. A kocsi platóján emelőszerkezet magasodott, ennek kosarában foglalt helyet a karbantartó szakközeg, aki - ha annak szükségességét látta - égőt cserélt a lámpatestben, és egy nyeles kefe és egy vödör tisztítófolyadék segítségével biztosította, hogy a teljesen lepusztult, bezárt iparterületektől övezett út, újra régi fényében tündököljön. Ismét Kövér világosodott meg először.

– Gyertek! - kiáltotta oda társainak és ráköszönt a daru kosarában tartózkodó fiatalemberre. Rövid tárgyalás után gazdát cserélt némi készpénz, a három jó barát pedig benyitott a Lépcsős ajtaján. Köszöntek, megrendelték fröccseiket és egy csendes sarokasztaltól figyelték, amint az áramszolgáltató - immáron hőseink alkalmazásában is álló - képviselője a magasba emelkedik. Ezenközben a fatelep cerberusának termoszát megtöltötték kávéval. Elköszönt és kiment.

A férfisikoly mindig megdöbbentő hatást vált ki, különösen egy kocsma unatkozó vendégeiből. A helyiségből az utcára tódultak a népek, és amit láttak, örökre bevésődött emlékezetükbe. Az éjjeliőr bamba arccal bámulta a járda szélén heverő kerékpárját. Aztán megpróbálta felállítani, ami nem ment könnyen, tekintettel arra, hogy a váznak abból a részéből, ahol a fémcsövek háromszöget alkotnak, kinőtt egy villanyoszlop.

A kosaras autóban ügyködő kolléga a kerékpárt felemelte magával, aztán ráigazította az ostornyeles oszlopra és visszaengedte talajszintig. Óvatos féltéssel lefektette az út szélére és mint aki jól végezte dolgát, tovább gurult.

A látvány kiváltotta hatás leírhatatlan volt. A Lépcsős törzsközönsége egymás hasát fogta. Bárdi úr, az asztalos, barna svájcisapkáját tömte a szájába kínjában. Zerbák, a nyugdíjas díjbeszedő csuklott, és okuláréját levéve törölgette a szemét. Zengett a környék a röhögéstől.

Végül, ahogy ez lenni szokott, a hangulat csúcspontján megérkezett a járőrautó. A két rendőr szájtátva nézte a biciklijével bajmolódó éjjeliőrt, aztán üveges szemekkel bámulták a nyolc méteres lámpaoszlopot.

Sarudi főtörzsből pedig kiszakadt az áhítatos suttogás:

– Hát, ilyet még nem ba...tam!

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.