Videó

A Petőfi Irodalmi Múzeum videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth János: Időcsapda – Első rész: A lakható bolygó

 

 

 

 

Horváth János

Időcsapda



Első rész: A lakható bolygó



1.

Tor lázasan kutatott ennivaló után, de nem talált semmit. Kiforgatta összes zsebét, és beletörődéssel nyugtázta, ma sem eszik. Rossz helyen szálltak le, ezt már tudta. A többiek a saját kárukon tanulták meg, hogy a pontos navigáció milyen fontos. Nem lehet ezeket a kérdéseket megkerülni, különösen, ha teljesen ismeretlen bolygó a cél. Minden törekvésük, hogy megtudjanak valamit, kudarcot vallott. A légkör összetétele jelentette a legkisebb gondot. Az itteniek ezt a gázt lélegezhetik be, mert a benne lévő alkotóelemek alkalmasnak látszottak a szén alapú organizmusok életben tartására.

Az első meglepetés akkor érte őket, amikor behatoltak a gázrétegbe. A sebességet erősen le kellett csökkenteni a landolásnál, mert a külső burkolat hirtelen átforrósodott, és egy darabon le is vált. Az erős mágneses tér azonban eltérítette a műszereket, és a gondosan kiválasztott sík terep helyett, egy meglehetősen meredek lejtőkkel tarkított, kopár hegységben sikerült földet érniük. Az ő feladata az volt, hogy betáplálja a koordinátákat a leszálló egység számítógépébe, és elvégezze a szükséges korrekciót, ha valami nem úgy alakulna, ahogy eltervezték. Mivel a sűrű gáz megakadályozta a pontos helymeghatározást, kénytelenek voltak megvárni, amíg az alacsonyabb rétegekben jobban szemügyre vehetik a terepviszonyokat, és ki tudják választani a megfelelő helyet a landoláshoz. Zek későn vette észre, hogy nem jól határozták meg az irányt, és a korrekcióra már nem volt ideje. Tornak sikerült katapultálnia, de a többiek egy sziklának csapódtak, és az irányíthatatlan járműben rekedtek. A mért gravitáció elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy a tehetetlenül vergődő hajó hatalmas sebességre tegyen szert a becsapódáskor.

Tor az űrhajó elhagyása után egy kevésbé sziklás terepre irányította a katapult-egységet. A berendezés hajtóművekkel volt ellátva, és a manőverezésre alkalmas szerkezet lehetővé tette a sima földet érést. Alig maradt üzemanyaga. Arra számított, hogy visszatérhet vele az anyahajóra, ha segítséget kér, és a hajó gond nélkül meg tudja közelíteni a bolygót úgy, hogy közben észrevétlen maradjon. A társait nem ismerte korábban, de úgy tűnt egy csapatot alkotnak, a nehéz körülmények között összeszoktak.

 

2.

Bemérte a leszállóegységet, és elindult a jel irányába. Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire elszakadt a társaitól. Abban sem volt biztos, hogy életben vannak, mert semmi jelét nem tapasztalta mozgásnak. A rádió is néma volt, a hívásra senki nem felelt. Abban bízott, hogy a berendezések megsérülhettek, de a többiek nagyobb baj nélkül megúszták. Tévedett.

A roncsok között lázasan kutatott társai után. Sokat kellett ásnia, hogy lejusson a kabinig. A talaj nem volt nagyon kemény, de a sziklákkal tarkított terep nem tette volna lehetővé a sima földet érést akkor sem, ha sikerült volna időben a síkságra navigálni a hajót. Az ajtó beszorult, és nem tudta működésbe hozni a zárszerkezetet sem. Lézervágóval dolgozott. Elég gyorsan haladt. Az utolsó réteg előtt megállt, hogy kifújja magát egy kicsit. A műszerei azt jelezték, hogy leveheti a sisakját, mert a légkör összetétele megfelelőnek bizonyult, eltekintve az oxigén magas koncentrációjától.

Jól haladt az ásással. Ahogy múlt az idő, egyre bizonytalanabb lett, mert életjelnek nyomára sem akadt. Ha egyedül marad, nem lesz könnyű dolga ezen a bolygón. Márpedig számított rá, hogy soha többé nem látja viszont a társait.

Tor nem tartozott a tapasztalt hajósok közé. Mindössze kétszer volt abban a helyzetben, hogy a lyukon keresztülhatolhatott. Lyuknak nevezték azokat a pontjait a térnek, ahol ugrásokat hajtottak végre. Az időről alkotott fogalmak már a múlt században túlhaladottak voltak. A tér-, és időgörbületek segítségével ki tudták számítani a lyukon való áthatolás kockázatát, és meg tudták határozni a kimenetek térkoordinátáit is. Egyetlen akadály állt előttük, hogy utazásaik a lyukon keresztül biztonságosak legyenek, az idő-koordináták meghatározhatatlannak tűnő problémája. Az elmélet kidolgozói szerint az idő egyirányúsága nem volt bizonyított, és a tér meghajlításának kísérletei azt igazolták, hogy az időben nem csak előre lehet ugrani, de visszafele is működik a dolog, vagyis létezik negatív idő. Ezt nevezték időcsapdának. Az időcsapda lényege abban állt, hogy a későbbi események, amelyek mindig egy korábban bekövetkezett állapotot követtek, és a tér kontinuitása megmaradt, ha az időtengelyen előre haladtak, az ugrás során korábbra tolódtak, mint az előzmények. Ezt a jelenséget, a huszonegyedik század végéig időparadoxonnak nevezték. Pontosabban, ha egy korábbi esemény következményeit visszatolták a múltba, akkor a múlt eseményeinek megváltozása, egy másik jövőt eredményezett. Ezt a paradoxont úgy próbálták feloldani, hogy azt feltételezték, a jövőbeli események jelenléte a múltban csak akkor okoz időparadoxont, ha az beavatkozik a múlt eseményeinek alakulásába. Maga a jelenlét nem minősült beavatkozásnak. Feltételezték, hogy a három dimenzión kívül mindig jelen van a negyedik, vagy az ötödik dimenzió is, de csak rövid időre. A gyakorlatban ennek az időnek, ami földi idővel mérve csak néhány mikró-másodperc lehetett, nem volt jelentősége. Legalábbis nem gondolták azt, hogy ennyi idő alatt számottevő változások jöhetnek létre a makró-környezetben, amikor bizonyítottan vannak részecskék, amelyek ennél rövidebb ideig léteznek csupán, és nem okoztak látható változásokat atomi méretekben. 

 

3.

Tor megpróbálta visszatartani könnyeit, de nem tudta megakadályozni az érzelmi kitörést. Idegei pattanásig feszültek az elmúlt huszonnégy órában, és nem tudott uralkodni magán. Leült a sziklára, és zokogott. Nem csak maga miatt, nem csak azért, mert rádöbbent, mennyire magára maradt, hanem azért is, mert számára valódi veszteség volt társai halála, arról nem beszélve, hogy a küldetés végrehajtása is lehetetlenné vált.

Kis idő múlva annyira össze tudta szedni magát, hogy az est beállta előtt eltemette társai összeroncsolt testét. A sziklák közötti lazább talajba ásta a sírokat. A rögtönzött fejfákra, amelyeket valójában az űrhajó megmaradt műanyag alkatrészeiből eszkábált össze, a társak személyazonosító kártyáit kötözte fel. Néhány percig állt még a sírok mellett, és amikor már kezdett lemenni a nap, elindult valamilyen menedék félét keresni, ahol legalább ezt az éjszakát biztonságban eltöltheti. Igyekeznie kellett, mert volt egy órája a teljes sötétség beálltáig. Azt már korábban megfigyelték, hogy a bolygó ciklusa teljesen hasonlatos a földiéhez, és van egy holdja is, akárcsak a Földnek. Naplemente után egészen biztosan sötét lesz, mert a hold most nem volt látható sehol az égbolton. Amikor délután a lezuhant űrhajó irányába indult, útközben látott alkalmas búvóhelyeket a sziklák között. Még némi gyér növényzetet is felfedezni vélt, de ebben nem volt teljesen biztos. Túlságosan lekötötte a figyelmét társainak a helyzete. Akkor még nem sejtette, milyen megpróbáltatások várnak rá, a nem is túl közeli jövőben.

Megpróbált aludni egy kicsit, de nem tudott. A barlang nem volt nagyobb néhány négyzetméternél, de alkalmasnak bizonyult arra, hogy éjszakára menedéket nyújtson. Az oxigénkoncentráció kissé csökkent, amint lement a nap, így szükségtelennek bizonyult a plusz hélium belégzése. Valamilyen nagyobb kiterjedésű növényi élet lehet a közelben, és valószínűleg a bolygó nagy részén, ez indokolja a légkör viszonylag magas oxigéntartalmát. Majd hajnalban összeszedi magát, és megkeresi a közelben lévő, dús növényzettel borított területet, de most nem volt kedve üzembe helyezni a berendezéseket, amelyekkel valamennyien el voltak látva, hasonló esetekre. Az anyahajó tizenkét szondát állított bolygókörüli pályára mielőtt maga is meghatározta végleges helyzetét a leszállóegység elindítása előtt. Ezeknek a műholdaknak elsősorban a bolygó felderítése volt a célja, de navigációs műholdként is működtek, a bolygóra leszállók tájékozódását segítve. Tornak reggel a saját navigációs berendezését kellett üzembe helyeznie ahhoz, hogy igénybe tudja venni, a rendszer nyújtotta támogatást. Túlságosan fáradtnak érezte magát. Szkafanderét már régen levette, csak a héliumos palackot hozta magával, és az életben maradáshoz szükséges, legfontosabb berendezéseket. Volt lézerfegyvere, amellyel megvédheti magát, ha szükséges, és vadászhat is. Volt ivóvizet előállító szerkezete, amely minden beavatkozás nélkül, hónapokra elegendő, életet adó folyadékot tudott készíteni. Igaz, csak napi másfél liter volt a maximális kapacitása, de ez, számításai szerint, elegendő lesz. Csak élelme volt kevés, nagyjából egy hónapra elegendő mennyiség, mert minden élelmiszer elpusztult, vagy ehetetlenné vált a leszállóegység becsapódásakor. Volt még egy lehetősége, hogy életben maradjon. Minden űrhajó, amelyik hosszabb, csillagközi utakra vállalkozott, rendelkezett egy robottal, amelyik képes volt a vészhelyzet elhárításán túl, akár az ember társává is válni. Ez reményt adott arra, hogy teljesítse a küldetést, és nem kell magányosan töltenie a következő hónapokat, éveket. A robotot egyelőre nem viszi magával. Majd, amikor a helyzet úgy kívánja, akkor visszajön érte az űrhajóra, és aktiválja.

Ha megtalálja az erdőt, talál majd élelmet is magának. Ha más nem, valamilyen ehető állatfaj biztosan akad. Ahol dús növényzet van, ott kell lennie állatvilágnak is. Emiatt nem aggódott. Annál inkább zavarta az a szokatlan hiányérzet, amit akkor érzett, amikor társait eltemette, és megpihent egy kicsit. Feltűnt neki, hogy a nap igen erősen tűz, és felhő nincs az égen. Hiányzott a szél is. Mintha állna a levegő, és egyáltalán nem lenne páratartalom. Ennek ellentmondott a levegő összetétele, amely a földiéhez hasonlóan, tartalmazott hidrogént is, a jelentős mennyiségű oxigén mellett. A szén-dioxid viszont igen alacsony koncentrációban volt jelen, és igen magas értéket mutatott az ibolyántúli sugárzás is. A sivatagos, sziklás terep nem indokolta a sűrű növényzetet, mégis számított a flóra jelenlétére. De hiába, növényzetnek nyoma sem volt a baleset környékén, és felhőknek sem. Majd holnap többet tud – gondolta –, ha a műszeres méréseket elvégezte.

 

4.

Nem sokat aludt az éjjel, mégsem ébredt fáradtan. Itt mintha másképpen telne az idő. Azt megmérte, hogy a bolygó nagyjából egy földi év alatt teszi meg a napja körüli pályát. Igencsak meglepődött, amikor kiderült, egy tengely körüli fordulata ugyanúgy huszonnégy óra, mint a Föld forgási ideje. Mégis, volt egy olyan érzése, hogy itt egy óra gyorsabban telik, mint a földön. Ezt nem tudta megmérni, mert nem volt mihez viszonyítani, minden óra azonos sebességgel járt. De a szőrzete gyorsabban nőtt, mint a Földön, abban biztos volt. Gyakrabban kellett borotválkoznia.

Eltervezte, mit fog tenni. Élelmet kell szereznie, ez volt az első gondolata ébredés után. A bázist kell megtalálnia. A jelek azt mutatták, nem lehet messze, bízott benne, hogy az életjeleket felismerő műszere meg fogja mutatni az irányt. Ehhez fel kellett röptetni a berendezést. A hordozó drón akár több napig is képes volt a légkörben maradni, és több ezer kilométerről tudott jeleket fogni, illetve továbbítani. A röptetést elindította, és várt. A képernyőn azonnal látszik, ha valahol életjeleket fog a berendezés. Egy óra után megszólalt a riasztó. Rátalált a bázisra. Valóban, nem volt messze, mintegy negyven kilométert kell megtennie a tűző napon, erős ionizáló sugárzásban. Megértette, hogy ezen a területen a sugárzás miatt szűnt meg az életnek még a nyoma is. De negyven kilométerre innen dús növényzetet talált a robot. A képernyőn látszott a bázis épülete is, de mintha azt is sűrűn benőtte volna a növényzet. Különösnek találta, hogy jelentősen megnőtt a páratartalom, és nagyobb volt az oxigénkoncentráció is. A sugárzás, ezek szerint, mégsem a napból jön, hanem a leszállóhely közelében lehet a forrás. Megnyugodott. Ha megtalálta a bázist, akkor élelmet is fog találni. Az éhség már elviselhetetlennek tűnt, ideje már, hogy leesett vércukorszintjét visszaállítsa a normálisra.

Eszébe jutott a robot, Rom. Rom egy ötödik generációs, emberi klónozású gép volt, amely megjelenésében hasonlított az emberre. Intelligenciája messze meghaladta az ember képességeit. Minden helyzetben tudott optimális döntéseket hozni, számtalan körülményt mérlegelni. De nem volt önálló. Minden cselekedete előtt megerősítést kért, és csak ha megkapta a felhatalmazást, akkor hajtotta végre az utasítást, amit legtöbbször maga hozott létre. Ez a képessége az emberi gyengeség jele volt. A fejlesztők képtelenek voltak elfogadni a gép magasabb intelligenciáját, és beépítették azt a kontrollt, amellyel felülbírálhatják a robot döntéseit. Ami forradalmi változás a robotika történetében, az a személyiségvariáció végtelen száma. Ennek ugyan nincs szerepe az analitikus gondolkodásban, mert bármilyen nehéz elképzelni, ezek a robotok már gondolkodtak, de sokkal megnyugtatóbb, ha rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek közel emberivé teszik a kommunikációt. Némely példányok bizonytalanságot mutattak, döntés előtt hezitáltak, mások érzelmeket szimuláltak, de nem rendelkeztek emocionális képességekkel. Ezzel el lehetett hitetni az emberrel, hogy ő irányít, a robotok pedig végrehajtják az utasításait. Valójában azonban ennek az ellenkezője az igaz. Minden esetben a robot dönt, de látszatra átadja ezt a szerepet az embernek. A fejlesztők jól látták az ember-gép konfliktusok valódi forrását, és igyekeztek csökkenteni az ember frusztrációját a géppel szemben. Gyakran tették fel maguknak a kérdést, jó irányba haladnak-e? Vagy egyszerűen iktassák ki az embert a rendszerből, és a távoli, galaxisközi utazásokra kizárólag robotokat küldjenek? Tor hamarosan megtudta a választ a kérdésekre.

 

 

5.

A robotokat kompakt módon, kis, hordozható egységekbe csomagolták. A táska tartalmát ki kellett tenni szabad területre, ahol a berendezés kicsomagolta önmagát. A művelet rendkívül látványos, és döbbenetes. Először a vázszerkezet épült fel, erre került a burkolat, és az energiaellátáshoz szükséges modulok is létrejöttek. Végül, helyére került a központi elektronika, az agy, mindössze egy diónyi nagyságú gömb, amely önállóan is képes volt funkcionálni, szenzorok, és kommunikátorok nélkül is. A robot lassan felépült. Helyére került a rádióhullámokat is érzékelő adó-vevő egység, a különféle hullámhosszú sugárzást detektáló szenzor is, valamint, a spektrométer, amely az anyagok elemzésénél kapott szerepet. A berendezés egy komplett laboratóriumot is tartalmazott, amely lehetővé tette szükség esetén, oxigén előállítását és kisebb vegyi elemzések elvégzését. Ami nagyon fontos eleme volt a rendszernek, az az életmentő berendezés, amelyik képes volt ivóvíz előállítására, és szerves cukor létrehozására, amelyet infúzió formájában juttatott a szervezetébe a bajba került asztronautának. Továbbá, minden egységhez tartozott egy gyógyszercsomag, amely nanotechnológiával juttatta be a szükséges gyógyszermolekulákat a kívánt helyre, azonnali hatást kifejtve. A robotot Tor, Romnak nevezte el. Hátra volt még az üzembe helyezés. A számítógép billentyűzetével beírta a robot nevét, elindította a szerkezetet. Sokat töprengett, mit tegyen, mert vissza kellett menni az űrhajóra, hogy elhozza a szerkezetet. Ez mindenképpen időveszteség, de legalább, nem lesz egyedül. Fontosnak tartotta, hogy a feladat végrehajtásához, megőrizze mentális egészségét, egyszerűen szólva, szerette volna elkerülni, hogy a magány megőrjítse. Rom kiválasztott egy sziklát, leült. Intett Tornak, hogy üljön mellé, mondani akar valamit. Tor nem habozott, és helyet foglalt a Rommal szemközti sziklán.

– Üdvözöllek – mondta Rom. – Megfelelő ez a hang, vagy változtassak rajta?

– Tökéletes. Maradjunk ennél a hangszínnél – válaszolt Tor a robot kérdésére.

Tor tudta, néhány óra, amíg Rom akklimatizálódik. Be kell állítania a külső körülményeknek megfelelő paraméter értékeket. Ezt leghatékonyabban munka mellett teheti meg, így tudja elvégezni a finomhangolásokat.

– Nem jó a helyzet – szólalt meg a robot. – Elemzéseim szerint, nagyon erős a mágneses tér, de ez nem a bolygóval van összefüggésben, hanem a holdjával.

– Az ár-apály jelenséghez hasonlót tapasztaltam.

– Igen. Pontosan úgy működik, mint a Föld és a Hold közötti gravitációs kölcsönhatás.

– De itt elsősorban a mágnesezhető fémekre van hatással, ha jól mértem.

– Jól, de a hatás éppen abban van, hogy eltéríti a műszerek mérési eredményeit. Éppen ezért, a nap minden szakában korrigálni kell őket. Már elkészítettem az algoritmust. Ha átadod a vezérlést, automatikusan elvégzem a feladatokat, és riasztást adok, ha valami veszélyeztetné a küldetésünket. – mondta Rom, és háttal Tor felé fordult. A robotok rendelkeztek egy vészleállítóval, ha valami gond akad, vagy meghibásodnának, gyorsan közbe lehessen avatkozni. Ehhez meg kellett érinteni a szenzort, amely beolvasta Tor tenyérlenyomatát. A kikapcsolás távolról nem volt lehetséges, csak közvetlenül a szenzor érintésével. Ezzel a funkcióval, amíg Tor ki nem kapcsolta, engedélyezte az önálló funkciót, amellyel ezek a robotok képesek voltak döntéseket hozni, és végrehajtani azokat, emberi beavatkozás nélkül is, kikerülve az emberi megerősítést. Kockázatos funkció volt, de csak elméletben. Soha nem fordult elő, hogy a gép visszaélt volna a szabadságával. Amikor kidolgozták az intelligencia, a humán képességeket messze meghaladó rendszerét, rájöttek, mi a különbség a tökéletes gép, a mindig optimalizált, meghibásodás nélkül működő rendszere, és az ember hibákkal, rossz döntésekkel teli működése között, rájöttek, hogy a gát, ami az embert tökéletessé tehetné, az érzelem. Az ember, a robottal ellentétben, szinte mindig érzelmi döntést hoz. A látszat persze az, hogy egy-egy döntés racionális megfontolásból születik meg, és hibátlan a logika is, amellyel eljut a következtetésre, de az érzelmek sokszor térítik el az ésszerűségtől.

– Meg kell beszélnünk, hogy mit tegyünk? Felmérted az erőforrásokat? – kérdezte Rom.

– Igen. Van élelmem egy hónapra, felfedeztem még némi tartalékot, amikor téged kerestelek. A vízzel nem lesz probléma, nálad is van tartalék. Van egy lézerfegyverünk, és tizenkét műholddal tudunk kommunikálni.

– Volt valamilyen reakció az űrhajóról, amikor leadtátok a vészjeleket?

– Nem fogtam visszaigazolást.

– Milyenek az éjszakák?

– Alig hűl le a levegő. Valójában azt sem tudom, milyen évszak van, és hogy vannak-e egyáltalán éghajlati anomáliák, mert a növényzet hiányában ezt pillanatnyilag nehéz megmondani.

– Azt tudom, hogy a keringési idő és a holdciklusok szinte pontosan megegyeznek a Földével.

– Igen, ez engem is meglepett. De arra gondolok, hogy a légkör sűrűsége és az erős, változó mágneses tér okozhat gondokat – mondta Tor.

– Az elektromos gerjesztésre gondolsz?

– Igen. Ha változik a mágneses térerő, akkor a vezetőkben feszültséget gerjeszthet, és nem tudni, ez milyen következményekkel jár.

– Összegezzük! Van nagyjából egy hónapra való élelmiszerünk, és meg tudjuk védeni magunkat, ha szükséges. Egyelőre a hőmérsékleti anomáliákról nincs képünk. Tudunk egymással kommunikálni a bolygó bármely pontján. Az energiaellátásunk megfelelő.

– Igen, ez a helyzet. Vedd figyelembe, hogy én fáradok, időnként aludnom is kell.

– Felkészültem rá. Volt időm letölteni s szükséges szoftvereket az űrhajó központi számítógépéről. Ebből arra következtetek, hogy a bázis nem sérült meg, de életjeleket nem sikerült észlelnem. Sajnálom.

Tornak feltűnt az utolsó szó. Döbbenten vette tudomásul, hogy Rom érzelmet fejezett ki, empátiát mutatott. 

 

6.

A küldetés célja a kolónia feltérképezése volt. Az évtizedekkel korábban elindított előőrs kizárólag robotokból állt, de ezek a negyedik generációs gépek nem hasonlítottak az emberhez. A feladatuk, a bolygó lakhatóvá tétele az ember számára. A korábbi expedíciók kiderítették, hogy a földiéhez hasonló légkört lehet létrehozni, mert az eredeti légkör kis átalakításával ez lehetséges. Csökkenteni kell az oxigén szintjét és a sűrűséget is, amivel belélegezhetővé lehet tenni a bolygó levegőjét. A légköri nyomás nagyobb volt a földinél, és a holdciklusok mágneses fluxusváltozásai miatt gyakoriak voltak az elektromos kisülések, amelyek jelentős ózonképződéssel jártak. A tudósok a terraformálást valamilyen primitív növényzet megkötésével képzelték, amely képes lesz fotoszintézisre, és földi körülményeket képes teremteni. A kulcskérdés a víz jelenléte volt. Vizet azonban nem találtak, legalábbis folyékony állapotban nem. A kutatások során arra a feltételezésre jutottak, hogy az oxigén, és a hidrogén jelenléte egyértelműen víz jelenlétét is lehetővé teszi. Ennek ellenére, sehol nem találkoztak az életet adó folyadékkal. A probléma megoldása azonban elméletileg nem okozott nehézséget. A légkörben lévő hidrogén elégetése megoldaná a víz utánpótlását is. A keletkezet molekuláris vizet a légkörbe permetezik, növelve a légkör telítettségét, és amikor az eléri a kritikus koncentrációt, csapadék formájában visszahull a talajra. A növényzet megkötését baktériumtenyészetek létrehozásával oldották meg. A baktériumok képesek voltak oxigént termelni. A folyamat nehezen indul, de aztán exponenciálisan nő a telepek elterjedése, ahogy a légköri viszonyok is javulnak. A szén-dioxid szintje azonban nem várt mértékben növekedett. Mivel a telepek már képesek voltak zöld növényzet megkötésére is, rohamosan nőtt a szén-dioxid felhasználása, és mégis, folyamatosan nőt a gáz szintje a légkörben. Ezzel egyidőben csökkent a káros sugárzás, és nőtt a hőmérséklet is. Nagyjából száz földi év elteltével beállt egy egyensúlyi állapot. A robotoknak nem okozott gondot az idő. Folyamatosan ellenőrizték és felügyelték a terraformálás folyamatát, építették a szükséges berendezéseket. Nyersanyagokat bányásztak, és hatalmas kohókat építettek. Időnként utánpótlást kaptak a Földről. A technológia fejlődésével egyidőben frissítették a bázis infrastruktúráját is. Az expedíciók a Holdról indultak. Ott szerelték össze a nagyobb egységeket, végezték el a munkálatok nagy részét. Hatalmas űrkomplexumok szállították a gépeket, építőelemeket a bolygóra, ahol az élet lehetőségét sejtették. A felszerelés kizárólag az építkezéshez szükséges elemekből állt. Nem volt szükség élelmiszerre, nem kellett vizet előállítani, megspórolhatták az emberek szükségleteit szolgáló eszközöket, berendezéseket. A robotok mindent precízen elvégeztek. Energiaforrásaik kimeríthetetlenek, egy perc pihenésre sincs szükségük, és a kommunikációjuk is egyszerű, mindent a cél megvalósítása érdekében tesznek. A cél pedig az, hogy az ember számára lakhatóvá tegyék a bolygót, kiépítsék azt a bázist, ahol az ember is képes hosszabb távon is élni. Az volt a terv, hogy a bázis felépülése után emberekkel teli űrhajókat indítanak. Az utazás hosszú időtartamát az ugrás során tudják lecsökkenteni elviselhető mértékűre. Pontosan ki tudták számítani, hol kell a manővert végrehajtani, de azt nem tudhatták, hogy fog hatni az ugrás az emberi szervezetre. Tor azért jött a bolygóra a társaival, mert egy idő után a folyamatok megváltoztak, és a robotok ellentmondásos üzeneteket küldtek a Földre. Ki kellett deríteni, mi történt, miért állt le a terraformálás, mitől nőtt meg a légkör oxigén szintje. Amikor elindultak, nem is sejtették, mi vár rájuk. Azt tudták, hogy nem fognak visszatérni a Földre, soha többé.

– Lassan indulnunk kell – szólt Rom, és felvette a hátitáskáját.

– Nyugatra menjünk, kerüljük meg a sziklákat a völgy pereme előtt, és ereszkedjünk le a kevésbé meredek oldalon!

– Jól van. Aztán meglátjuk.

Tor is feltápászkodott, és elindult Rom után. Abban állapodtak meg, hogy Rom megy elől, és jelzi, ha valami akadályozná a továbbhaladást. A nap már delelőn volt, mikor megérkeztek a völgy peremére. Messzire el lehetett látni, az idő tiszta, és a levegő nem mozdul, felhőknek nyoma sincs. Meglepetésükre az északi lejtőn egy felvonó építménye volt kivehető. A völgy mélyén pedig láthatóvá vált a robotok által felépített bázis. Kényelmes, nagy termekkel, és barátságos lakóterekkel építették, hogy generációk is felnőhessenek itt. Úgy tervezték, hogy az itt élők felkészülhessenek a galaxison túli utazásokra. A Földdel való kapcsolat nehézkesnek tűnt, mert napokba telt, mire a rádiójelek visszatértek a bolygóra. De nem csak ez jelentette a nehézséget. Az idő volt az, ami megnehezítette a kommunikációt. Pontosabban, az időkülönbség. Az idő a bolygón gyorsabban telt, mint a Földön. Korábban már megállapították a tudósok, hogy vannak az Univerzumban olyan tér-idő sűrűsödések, ahol a térgörbület mellett az idő is gyorsabban telik. Ez azzal a következménnyel jár, hogy az itt élők gyorsabban öregszenek, és nagyjából feleannyi időt élnek, mint a Földön élnének. A relativitás azonban itt is érvényesül. Az idő gyorsulását nem érzékelik, mert az időegységek nem változnak, de a Földről nézve kétszer olyan idősnek látszanak, mert az idő görbülete miatt a Földről nézve, az időegységek rövidülnek, nagyjából a felére zsugorodnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha valaki innen visszatérne a földre az ugrás segítségével, és a koordináták torzítását jól kalkulálja, kétszer annyi idős lenne, mintha a Földön élt volna. De erre nem gondolhattak a kolónia tagjai, mert innen soha nem tudnak már visszajutni a Földre. Ennek az, az elsődleges oka, hogy a nagyobb gravitáció, vagyis a térgörbület nagysága miatt jóval nagyobb szökési sebességre kell szert tenni, hogy elhagyhassák a bolygó gravitációs mezőjét, mint ahogy a Földtől sikerült elszakadni, és bolygóközi pályára állni. Az energiát inkább a Galaxis elhagyására összpontosítják. Ezért épült ez a bázis, hogy ezt megtehessék.

Kiderült, hogy a felvonó üzemképes. Mindketten beszálltak a fülkébe, és lesiklottak a völgybe.

– Szükségünk lesz valamilyen járműre is, ha elhagyjuk a bázist – mondta Rom, és a távolba mutatott, ahol több, terepjárónak látszó jármű is sorakozott egy épület előtt.

– Előbb helyezkedjünk el, és rendezzük be magunknak a munkahelyünket. Nekem nem ártana szállást is keresni.

– Milyen készültségű lehet a bázis? – kérdezte Rom, és levette hátizsákját.

– Úgy tudom, teljesen elkészült. A robotok ezt jelentették. Tényleg, nem találtál gépi intelligenciát? Én egyetlen robotot sem láttam idáig. Mozgásnak semmi nyoma.

– Megpróbáltam rádióösszeköttetést létesíteni a bázissal, de nem sikerült. Mintha nem üzemelne semmilyen elektromos berendezés.

– A felvonó működött – ellenkezett Tor.

– De annak külön áramforrása van.

– Különös, hogy az nem sérült meg.

– Igen, ez nekem is feltűnt – válaszolt Rom, és elvégzett néhány mérést. – Sugárzás nincs, a határértéket meg sem közelíti. Nagyobb hőmérsékleti anomáliát sem észlelek. A reaktor környéke kissé melegebb, de egyébként elviselhető a hőmérséklet.

– Jól van, akkor menjünk be! – utasította a robotot Tor.

– Semmi akadálya, ha működik az univerzális kód.

Rom beütötte a számokat, az ajtó nyitására szolgáló billentyűzeten, és az ajtó kinyílt.

– Tessék, fáradj be! – szólt váratlanul Rom, és egy furcsa mozdulatot tett a bejárat felé.

Tor megborzongott. Ennek a robotnak humora van. Milyen meglepetés fog érni még a következőkben?

 

7.

Az első épületben a szálláshelyeket alakították ki. A közös helyiségek minden kényelemmel felszereltek. Van videószoba, kényelmes ülésekkel, és hatalmas kivetítőkkel. Az étkező Pazar látványt nyújt. Hosszú asztalok, márvány padlóborítás, és rejtett világítás adta a hangulatot. Mindenütt tisztaság. Hihetetlen, hogy sehol, semmi por nem látható, nem ülepedett le a levegőben lévő szilárd mikrorészecskék halmaza. Mivel nincs szél a bolygón, lehetséges, hogy a por sem száll fel, és ha nem kavarja fel semmi, akkor minden nyugalomba marad.

– Antisztatikus burkolat, ez a magyarázat – mondta Rom, mintha kitalálta volna Tor gondolatát. – Ha ilyen bevonattal látják el a bútorokat és az összes burkolatot, a földinél nagyobb gravitáció sem fog vonzást kifejteni a mikrorészecskékre.

– Úgy látom, a konyha teljesen hagyományos, amerikai konyha. Ott van a munkaasztal, és látom már a tárolót, ahol az étkészletet tartják.

– Igen. De neked is feltűnhetett, hogy ember itt még nem járt. Minden katonás rendben, ahogy a robotok kicsomagolták. Az az érzésem, élelmet nem találunk, a robotoknak nincsen rá szükségük.

– Gyere, nézzük meg a szállásunkat, aztán megbeszéljük a stratégiát – mondta Tor, és elindult a hálószobák felé.

Minden helyiség egy vagy kétágyas, de vannak családi hálók is. Ezek nagyobb szobákat és gyerekszobákat is rejtettek, de mozgatható falakkal, térelválasztókkal vannak ellátva, így több funkciót is meg tudnak valósítani. Minden hálóhoz tartozott zuhanyzó, és egy kis teakonyha szerű helyiség, ahol beépített robotok végezték a munkát. Csak ki kellett adni az utasítást, és megfőzték a kávét, vagy kiadtak egy szendvicset, nassolni valót, ki, mit kért. A hálók és a közös helyiségek mellett egy orvosi rendelő volt berendezve, ahol műtő is működhetett, és egy külön helyiségben ott sorakoztak a diagnosztikai berendezések is. Itt mindenre gondoltak a tervezők. A cél az volt, hogy létrejöjjön egy kolónia, amely megvalósítja a nagy tervet, a galaxisközi utazást. Valójában ez a bázis egy hatalmas gyár, ahol megépül a jövő űrhajója, amely valószínűleg inkább hasonlít majd egy városra, mint valamilyen űrjárműre. Nem csak méreteit, de funkcióját tekintve is újdonság, technikai csoda a maga módján.

Tor megállt az átjáró előtt. A modulokat hosszú folyosók kötötték össze egymással. Ennek az volt az oka, hogy számítani lehetett a sugárzás felerősödésére. Időnként elég nagy értékeket mértek. Ilyenkor még védőfelszerelésben sem volt ajánlatos a terepen tartózkodni. Hogy mégis ezt a bolygót választották bázisnak, annak elsősorban az volt az oka, hogy viszonylag közel van a lyukhoz, ahonnan a galaxisok közötti utazást elindíthatják. A munkát nagyrészt robotok fogják végezni az ember megjelenése után is, amelyek megfelelően védettek a sugárzásokkal szemben. A bejáratok zsilipelve vannak, hogy az egyes épületek el legyenek szeparálva egymástól. Tor kinyitotta az ajtót, és intett Romnak, hogy kövesse. A központi vezérlőbe igyekeztek, hátha ott fény derül arra, mi történhetett. Hogy nem találkoztak robotokkal, az nem tűnt biztató előjelnek. De ami a vezérlőben várta őket, arra nem számítottak.

 

8.

Sokkoló látvány fogadta őket. A képernyők működtek, mert a biztonsági áramforrás bekapcsolt, miután a központi tápellátás megszűnt. A telep nagy része be van kamerázva, így minden épületről látható a külső kamerák képe, és belső kamerák is vannak a közös helyiségekben. A hálókkal is lehet kapcsolatot teremteni, de azt a lakónak kell kezdeményezni. A képek arról tanúskodtak, hogy valami nagy baj történhetett, mert a gyártósor romokban hevert, és mindenütt robotok alkatrészei voltak szétszórva a teremben. A vezérlőben is találtak alkatrészeket. De a különös az, hogy roncsolás nyoma egyiken sem látható. Egyszerűen, szétszerelték őket. Tor leült a vezérlőpult elé, és kezdte visszatekerni a felvételeket. Nem tudta, időben meddig kell visszamenni, de attól a naptól érdekesek a felvételek, amikor utoljára jött üzenet a bolygóról.

– Add ide, én gyorsabban végignézem – mondta Rom, és leült Tor mellé. A főképernyőn lévő kép felgyorsult, Tor nem tudta követni. Elszédítette a látvány. A kép hirtelen megállt.

– Itt van. Nézd jól meg! A bal felső sarokban van egy pillanat, amikor jól látszik az ismeretlen alakzat. Nem hasonlít a robotjainkra, mintha egy gömb lenne. De olyan gyors, hogy szinte egy villanás alatt átmegy a termen.

– Igen, látom. A másik kamera felvette, ahogy megkerüli a vezérlőt, és…

Tor hirtelen elhallgatott. Kimerevítette a képet, és nagyítani kezdte a gömbről készült kockát.

– Felderítő lehet, de ki küldhette? – kérdezte Romot.

– Nem tudom megállapítani, mert a közelben, nincs jele intelligenciának.

– A közelben?

– Negyvenezer fényév távolságra, amennyire el lehet látni. De lehet, hogy ismerik az ugrást, és ők is a lyukakon közlekednek – mondta Rom, és a képre mutatott. – Nézd, milyen érdekes a felszíne. Mintha egy rovar összetett szeme lenne.

– Érzékelők lehetnek.

– Valószínű. De nézzük tovább a videót! – szól Rom, és elindította a lejátszást.

A monitoron látható volt, hogy az ismeretlen alakzat körbepásztázza a vezérlőt, majd egy pillanat alatt eltűnik a látótérből. Az áramellátás megszűnik, és bekapcsol a tartalék energiaközpont. A vezérlőben tartózkodó robotok megmerevednek, mintha kikapcsolták volna őket. Amint néhányan magukhoz térnek, nekiesnek kikapcsolt társaiknak, és elkezdik szétszerelni őket. Szinte, minden akadály nélkül hajtják végre a műveletet. Majd ők is kikapcsolják magukat. A többi monitor képe is láthatóvá válik. A gyártósoron is hasonló jelenetek játszódnak. Néhányan a gépeket szerelik szét, és gondosan félreteszik az alkatrészeket.

– Te is arra gondolsz, mint én? – kérdezte Tor.

– Igen. Ezek a lények el akarják szállítani a berendezéseinket. Gyakorlatilag leszerelik a bázist.

– De mi semmi mozgást nem látunk, csak a hasznavehetetlen alkatrészeket, Semmi sem működik.

– A berendezésekhez nem nyúltak. A hálók, a konyha és a közösségi helyiségek sértetlenek.

– De nincs nyoma semmilyen teremtményeknek, vagy gépeknek, amelyek lebonyolítják az elszállítást – mondta Tor, és kérdőn nézett Romra.

– Nem akarják elszállítani.

– Miből gondolod?

– Az a gyanúm, hogy átvették az uralmat a bázis felett. A riasztás, és a mi ideérkezésünk között eltelt idő alatt nem történt semmi. Vissza fognak térni, de akkor már azok jönnek, akik felépítik saját bázisukat, a mi telepünk helyén – mondta Rom, és a tekintete elégedettséget sugárzott.

Lehet, hogy ezt csak Tor képzelte így, de határozottan az volt a benyomása, hogy Rom nem egy közönséges ötödik generációs robot. Több emberi tulajdonságot is mutat, mint a hasonló gépek. Rom nem egy gép, sokkal több annál.

 

9.

Tor megpróbálta összefoglalni a gondolatait.

– Ideküldtek minket a bolygóra, mert megváltoztak a körülmények, és nem jött válasz a robotoktól. Nem számoltunk a sűrű légkörrel és a gravitációval. Amikor a tudósok döntöttek arról, hogy ez a bolygó lesz a bázis, még lakhatónak tűnt, csak a légkör szén-dioxid tartalmát kellett megnövelni, hogy létrejöjjön az üvegházhatás, és stabillá váljon a hőmérséklet. Mivel a bolygó keringési síkjának normál vektora nem zár be szöget a nap tengelyével, nem indokolt az évszakok váltakozása. Ez okozhatja, hogy nyomáskülönbségek sem alakulnak ki, mert nincsenek tengerek, ahol változó nyomásviszonyok uralkodnak. Vagyis, nincs légmozgás sem, csak éppen annyira kavarodik fel a légkör, amennyire a mozgásunk megzavarja a nyugalmi helyzetet.

– És a nap melege? A bolygó egyik oldalát felmelegíti, de a másikat nem. Az pedig egyértelműen nyomáskülönbséget okoz.

– A fizika törvényei szerint ez így van, de lehet, hogy van olyan tényező, amit nem vettünk figyelembe.

– Én az üvegházhatásra gyanakszom. Amióta megnőtt a szén-dioxid koncentrációja, a légkör megtartja a nappali meleget, éjszaka sem csökken a hőmérséklet – mondta Rom, és várakozón Torra nézett.

– Lehet. El kell végezni a méréseket. Valószínű, hogy a bolygó korábbi egyensúlya alaposan megváltozott a beavatkozások során.

– Jól van. Most menjünk a járművekért!

Rom elindult a parkoló felé, ahol a terepjárók sorakoztak. Még senki nem használta ezeket a járműveket. Kétszemélyes alkalmatosságok, amelyek repülésre is képesek. Hosszabb utazásra nem alkalmasak, mert meglehetősen kényelmetlenek. A hely nagy részét azok a tartályok foglalták el, amelyeket a kibányászott ércek szállítására rendszeresítettek. Ha a tartályokat leszerelték, akkor felderítő feladatokat is elvégezhettek vele. Rom kinézett egy tartály nélküli járművet. Visszament vele a vezérlő épületéhez, ahol Tor várt rá. Tor minden szükséges felszerelést előkészített, és a biztonság kedvéért, felvette a szkafanderét.

– Gyere, szállj be! – invitálta Rom Tort.

– Merre megyünk?

– Innen tíz kilométerre van egy nagy kiterjedésű zöld terület. Mintha kisebb erdőt is láttam volna, lehet, hogy az egy oázis, ebben a kietlen tájban.

– Akkor menjünk végig a medencében. Ne siessünk, nézzünk körül alaposan, hátha találunk valami szokatlant – mondta Tor, és nagyot sóhajtott a szkafander búrája alatt.

A medence nem volt széles, talán, egy-két kilométer lehetett, de a hosszát Rom 100 kilométerre becsülte. Olyan volt, mint egy kiszáradt tó medre. Helyenként mélyen a part szintje alatt vezetett az útjuk, máshol szinte kiemelkedett a talaj szintje közelébe. A zöld terület szélét elérve Rom megállította a járművet.

– A sugárzás szintje megfelelő, leveheted a sisakodat – mondta Tornak, aki gyorsan megszabadult a szerkezettől.

– Érzed a zöld növények illatát? – kérdezte Romot, aki ingatta a fejét.

– Tudod, hogy nem érzek illatokat, csak vegyelemzést tudok végezni, hogy meghatározzam az illatmolekulákat. Ebben viszont verhetetlen vagyok – mondta Rom, és Tor úgy érezte, ha lenne szájberendezése, akkor Rom most mosolyogna.

Tor lehajolt, és lehúzta a kesztyűjét. Megérintette a növényeket, amelyek szép sötétzöld színük ellenére puha, selymes tapintásúak voltak.

– Nedvesek – mondta Romnak, aki már el is kezdte az elemzést, egy korábban vett mintán.

– Nem fentről jön a víz, hanem a talajból. Ez egy földbe süllyesztett öntözőrendszer, és még működik.

– Akkor mégis van víz a bolygón, de ez kívülről nem látszik. A növényeknek víz kell, és így annyi vizet vesznek fel, amennyire szükségük van.

– Jól van, menjünk tovább – szólt Rom. – Ez csak a flóra széle. A távolban cserjéket is látok, azon túl pedig mintha egy lombos erdős terület lenne.

Tor szeméhez illesztette a távcsövét, és az erdő felé nézett. Amerre a szem ellát, mindenütt zöld a talaj a növényektől.

– Működik a rendszer – mondta Rom, és ő is a fák felé nézett. – Ott, látod, az egyik fa lombja megmozdult.

– Igen, látom. Mi lehet az?

– Valamilyen szőrös állat lehet, innen úgy érzékelem.

Rom egy lézersugarat bocsájtott ki, és eltalálta a kis élőlényt.

– Nem pusztult el, csak elkábítottam. Ha odaérünk, megnézzük közelebbről – fordult Rom Torhoz. – Gyere, menjünk! Vedd fel a sisakodat! Nem tudjuk, milyen mikroorganizmusok várnak ránk.

 

 

10.

A szőrös kis lény a földön hevert. Tor felvette, és alaposan szemügyre vette.

– Patkányféle lehet – mondta Romnak, és átadta neki az állatot.

– Az is. Elvégeztem egy sor vizsgálatot, amíg a kezedben tartottad, és be tudtam azonosítani. A vezérlőben találtam egy üzembehelyezési utasításokat tartalmazó könyvet, és betöltöttem a memóriámba. Ebből tudom, hogy a feladatok közé tartozott lefagyasztott patkány embriók újraélesztése, és elterjesztése a bolygón kialakított zöld övezetben. Az állatoknak itt nincsenek ellenségei, ezért gyorsan elszaporodnak. Később, amikor már emberekkel érkeznek az űrhajók, ezek a kis lények lesznek azoknak a háziasított állatoknak a táplálékai, amelyeket magukkal hoznak majd, hasonló módon, hibernálva. Lehet az is, hogy az űrhajón kitenyésztett példányokkal telepítik be a bolygót.

– A tudósok mindenre gondoltak – szólt Tor, és elengedte a közben magához tért állatot.

– Jól van. Azt már tudjuk, hogyan képzelték el a bolygó lakhatóvá tételét, de azt nem tudjuk, meddig jutottak el a robotok a telepítésben.

– Az biztos, hogy először a mikrobák terjedtek el. Ennek számtalan nyomát látom – mondta Rom. – De mivel táplálkoznak a patkányok? – tette fel a kérdést Tornak.

– Ugye, csak tréfálsz. A patkányok itt kannibálok lettek. Tudatosan alakították ki így az ökoszisztémát. Megeszik a növények termését is, de egymást is felfalják, így áll be az egyensúly, és nem szaporodnak el. De hiszen tudod a választ. Te már szinte mindent tudsz erről a bolygóról.

– Nem mindent. Van itt néhány igen furcsa jelenség, amit még nem tudtam megfejteni. Az agyam másodpercenként több millió műveletet képes elvégezni, de még mindig nem értem a számítások végére.

– Milyen számításokról beszélsz? – kérdezte Tor meglepetten.

– Amikor a küldetést megtervezték, nem számoltak azzal, hogy a bolygó már lakott lehet. Életet ugyan nem mutattak ki a műszerek, de a robotok jelenléte nem kizárt.

– Igen, ez igaz. Mi is robotokkal építettük ki a bázist.

– Van egy merész feltételezésem – fordult Rom Torhoz, miután felvett és megvizsgált egy furcsa színű kőzetet. – Most is jelen vannak, csak mi nem láthatjuk őket. Ők azonban látnak minket.

Tor beleborzongott a hallottakba. Sejtette, hogy valami nincs a helyén, valami furcsa érzés azt súgta, nincsenek egyedül. A videó megnézése után gondolt arra, hogy az idegenek megfigyelője felderítette a terepet, és hamarosan megjelenhetnek az ismeretlenek is a bolygón, de hogy most is itt vannak, az megdöbbentette. A gömb mozgásából ítélve arra következtetett, hogy valami különleges hajtóműve lehet, szinte pillanatok alatt tudott helyet változtatni és eltűnni, majd ismét láthatóvá válni.

– Úgy gondolod, hogy láthatatlanná tudják tenni magukat? – kérdezte Tor.

– Nem egészen. Az eltűnésük és váratlan felbukkanásuk nem a láthatósággal vannak összefüggésben. Vagyis, nem a fényvisszaverő képességük változik meg. Az infrasugarak sem mutatják ki a jelenlétüket, amikor láthatatlanok.

– Ez, hogy lehetséges? Nem bocsájtanak ki hőt? Vagy a hőmérsékletük azonos a légkörével? Tökéletes mimikri.

– Van egy hipotézisem – válaszolt Rom.

– Ezt számolod most?

– Igen, folyamatosan. Ismered az ortogonális függvénysorokat?

– Igen, természetesen. A vektorok egymásra páronként merőlegesek, vagyis, a skalár szorzatuk zérus.

– Nagyon jó! – válaszolt Rom. Tornak az volt a benyomása, hogy nevet, vagy legalábbis kuncog magában. – Akkor azt is tudod, hogy az első három vektor a mi háromdimenziós terünk bázisa. Ezek az irányok, amelyek meghatározzák a tér minden pontjának helyzetét. Na, most, ha létezik több dimenzió is, akkor ők ott élnek, amely számunkra már nem detektálható. De ők képesek közlekedni is a dimenziók között.

Tor döbbenten hallgatta az eszmefuttatást, és egyre inkább hitte, hogy Romnak igaza van. Ezek a lények itt vannak, és ők nem tehetnek semmit, mert nem tudják érzékelni a negyedik, ötödik dimenziót.

– Ha léteznek ezek a dimenziók a mi terünkön kívül, akkor kell lenni valami megoldásnak arra is, hogy mi is láthassuk őket, vagy közlekedhessünk közöttük, átjárhassuk a dimenziókat. Azt próbálom megfejteni, ezt hogyan tehetnénk meg? – mondta Rom, és várakozóan nézett Torra. – Jól van, elmagyarázom. Ha egy lapra, ami egy kétdimenziós sík, rajzolsz egy kört, és egy kis távolságra tőle egy pontot, akkor a pontba képzelve magad, mit látsz a körből?

- Egy szakaszt. Nem tudom, hogy kör. Ehhez szükség van a harmadik dimenzióra, hogy felülről lássam, mi van a papíron.

– Úgy van. Vagyis, ha megtaláljuk a háromdimenziós térben a negyedik dimenzió tengelyét, akkor ennek mentén haladva, felülről láthatjuk magunkat. Valószínű, hogy itt más, eddig ismeretlen jelenségekkel is szembe kell néznünk.

– Értem. Az időre gondolsz?

– Igen. Arra is. Mert lehet, sőt, valószínű, hogy más az idő és a tér viszonya.

– Lehetséges, hogy a dimenziók közötti közlekedés azzal a kockázattal jár, hogy nem tudni, hogy a tér melyik pontján kerülünk vissza a saját terünkbe, és mennyi idő telt el közben? – kérdezte Tor, de természetesen, ő is tudta a választ.

 

11.

 

A lombos erdő, fái már elég nagyra nőttek, sűrű lombkorona borította őket. Az eső itt sem esett, de az öntözés hasonlóképpen, mint a mezőn, a talajból, csőrendszeren jött vízzel történt. A kérdés csak az, hogy honnan ered a forrás, hol keletkezik a víz, és hol tárolják, ilyen mennyiségben. A korábban biztosnak tűnt permetezés nem vált be, mert a nap sugarai azonnal felszárították a cseppeket, nem hűlt le annyira a légkör, hogy kicsapódjon a pára, és eső formájában visszahulljon a talajra. A probléma megoldást nyert, nem bízhatták a vízellátást az esőre. Arra inkább más miatt lett volna szükség. A hőmérséklet állandó a napszakok váltakozása ellenére, de hosszabb távon elviselhetetlennek tűnt a légkörből jövő csapadék hiánya. Tor szerette volna, ha mélyen bemennek az erdőbe, de Rom visszatartotta őt.

– Fontosabb dolgunk is van – mondta Rom. – Meg kell találnunk a víz forrását, és nem ártana, ha felderítenénk a bolygó többi, sziklákkal tarkított tájait is. Valami magyarázatot kell találni arra, hogy mi zajlik a háttérben a bolygón, milyen módon tudunk kapcsolatot létesíteni az idegenekkel? Mindenképpen meg kell tudnunk, hogyan tudják láthatóvá tenni a dimenziókat anélkül, hogy az idegenek tudomást szereznének erről a tudásról. Úgy tűnik, Rom számításai hamarosan elkészülnek, és megtudják a választ a kérdésekre.

– Rendben van. Akkor menjünk tovább – reagált Tor, Rom monológjára.

Rom a számítások eredményei alapján megállapította, hogy nincs esélyük átlépni a harmadik dimenziót, de arra van lehetőség, hogy ha rövid időre is, a negyedik dimenzióban közlekedő idegenek láthatóvá váljanak.

– A megoldás egyszerűnek látszik, de nem könnyű kivitelezni – mondta Rom.

– Azt nem tudjuk, ők hogyan érzékelnek minket. Ha sikerül megfejtenünk a titkot, akkor felvehetjük velük a kapcsolatot.

– Ez a dolog egyszerűbb része. Létre kell hozni egy hatalmas méretű MRI készüléket. Ha sikerül beterelni valamelyiküket a berendezés hatósugarába, akkor egy nagy felbontású képet kaphatunk a felépítésükről. Vagyis, láthatóvá válnak.

– Értem. És mi a nehezebb feladat? – kérdezte Tor.

– A beterelés. Kell valami, ami felkelti az érdeklődésüket, és egyenesen a mágneses térbe irányítja őket. Akkor kommunikálni is tudunk velük. Azt ugyan nem veszik észre, hogy erős mágneses sugárzás tapogatja le őket, de annyit látni fognak, hogy a tér megváltozik.

– Értem. Modulálnunk kell a hullámokat, és ebbe a modulációba kódoljuk az üzenetet.

– Pontosan. De itt van a probléma is. Nem tudjuk, hogyan kódoljunk. Nem tudni, mit értenek meg.

– Az jutott az eszembe, hogy valószínűleg látják az általunk is látott fény hullámtartományát. De hangokat hallanak-e? – kérdezte Tor.

– Nem látják. Ők az infratartományban képesek látni. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy el tudjunk tűnni a szemük elől. De nem is hallanak, mert nincs hallószervük. Nincs rá szükségük. Az agyhullámaikat sugározzák ki a térbe, és ezeket a hullámokat detektálják.

– Rendben van, már mindent értek. De honnan tudod mindezt? – kérdezte Tor, és nem titkolt érdeklődéssel várta Rom válaszát.

– Hát, ha azt mondom, egyszerű a magyarázat, akkor nem hiszel nekem, pedig, így van. Csak azt kellett eldönteni, hogy lehet-e hagyatkozni a kvantummechanikára, ebben a közegben is?

– A szuperpozícióra gondolsz? – ragyogott fel Tor arca. Úgy érezte méltó partnere Romnak, hiszen érti minden szavát.

– Igen, de a részecskék mechanikája más, mint a makrovilág törvényei.

– De hol kezdődik a makrovilág, milyen méret fölött létezik? Atomi, vagy annál kisebb részecskékre vonatkozik csak? Vagy lehetséges, hogy az univerzumban is működik?

– A részecskefizikában a részecske állapota nem állapítható meg, mert egyidőben több helyen, többféle sebességállapotban is lehet azonos valószínűséggel mindaddig, amíg meg nem mérjük az állapotát. Ekkor a hullámtér összeomlik, és a részecske egy konkrét pozícióba kerül. Ha ez makróméretekben is működik, akkor a láthatóság kérdése megoldódik – mondta Rom.

– Lehetséges, hogy a mi univerzumunk gombostűfejnél kisebb halmaza is szuperpozícióban volt, és egy megfigyelő miatt omlott össze a hullámtér, tizenhárom milliárd évvel ezelőtt. Mivel az igen nagy nyomás hirtelen megváltozott, és a rendszer stabilitása felbomlott, a benne levő anyag hirtelen tágulni kezdett, és kezdetben a fénysebességnél is gyorsabban távolodtak a részecskék egymástól. Aztán ahol anyagsűrűsödések jöttek létre, ott kialakultak a galaxisok, amelyekben létrejöttek a hatalmas, izzó gázgömbök és körülöttük keringő bolygók. Ezek idővel elég távol kerültek a naptól, és szilárdulni kezdtek. Létrejöttek az összetettebb szerkezetű elemek, amelyek ma az univerzum anyagát alkotják. A bolygók ütköztek, egyesültek, vagy nagyobb darabokat szakítottak ki egymásból. Így keletkeztek a bolygók körül keringő holdak. A galaxisok is mozgásban vannak. Még ma is egyesülnek csillagrendszerek, hatalmas energiakibocsájtás mellett.

– Ez azt jelenti, hogy ezek a lények is egyidőben bárhol tartózkodhatnak az univerzumban, azonos valószínűséggel, de ha mérést végzünk a helyük megállapítására, akkor egy konkrét helyen jelennek meg.

– Zseniális – lelkendezett Rom. – Ezért kell a nagy teljesítményű mágneses rezonancia berendezés. Ez végig pásztázza a testüket, és megjelennek egy konkrét helyen. A kétrés- kísérletekben, még a huszadik században, egy ernyő detektálta a fotonok becsapódását. Ha nem mérték a becsapódás előtt a részecske állapotát, csak a becsapódás utáni nyomokat vizsgálták az ernyőn, akkor azt az érdekes feltételezést tették, hogy a részecske szuperpozícióban van. Vagyis, hullámfüggvényként viselkedik, és egyetlen részecske a két résen áthaladva, képes interferencia csíkokat hagyni az ernyőn. Ez olyan felfedezés volt, amin minden tudós meglepődött, de a jelenség bizonyítható volt. Ha a résen való áthaladás előtt figyelték meg a részecskét, akkor a konkrét állapotú részecske csak az egyik résen haladt át, és diszkrét becsapódást mutatott a detektoron. Ha sok részecske haladt át a réseken, és közben megfigyelték az állapotukat, akkor a detektoron szóródást mutattak, és nagyjából azonos eséllyel csapódtak be az egyik, vagy a másik réssel szembeni mérőfelületre.

– Értem – mondta Tor. – Ez egy kitűnő előadás volt.

– Nem. Sajnos, nem érted. Aki azt mondja, érti, az nem érti, ezt ugyanis senki nem érti. De a kételkedők meggyőzhetők, mert a kísérletek minden esetben igazolták a szuperpozíció összeomlása és a megfigyelés közötti összefüggést.

– Jól van, meghajlok a tudásod, és az intelligenciád előtt – mondta Tor.

– Ne hajolgass! Te is tudod ezt.

– Igen de, eszembe nem jutott volna a szuperpozíció összeomlásának elvét a kvantummechanikán kívülre kiterjeszteni.

– Persze, hogy nem. Ezért vagyok én itt – mondta Rom, és mintha elmosolyodott volna. – Ez, persze, lehetetlen – gondolta Tor. – Romnak nincsen mimikája.

 

12.

– Menjünk vissza a bázisra, és beszéljük meg az elkövetkező időszak feladatait – mondta Tor. – Aludnom is kell, már negyvennyolc órája fent vagyok. Jó lenne enni is néhány falatot!

– Rendben van, menjünk, mielőtt besötétedik!

– Majd később megnézzük, mi van a sziklás terepen. Mitől vált a dús lombos erdő kietlen, sivár tájjá?

Beszálltak a járműbe. Tor nem vette fel a szkafandert, nem volt rá szükség.

– Lehet, hogy addig tart az öntözőrendszer. – fordult Tor Rom felé, aki éppen az automata visszatérésre programozott járművet indította el. Mindketten beletapadtak az ülésbe. Az idáig lassú tempóban közlekedő terepjáró meglódult, és nagy gyorsulással igyekezett a tábor irányába. Az út rövid volt, alig mentek néhány percet, és jármű lassulni kezdet, majd beállt az indulási pozícióba. A tábor körül nem változott semmi. Úgy tűnt, az idegenek nem jártak itt. Minta valami miatt a lakótereket kerülték volna. Tor nem tudta, hogy ennek oka van, és hogy ez fogja megmenteni az életüket. Az épületeken belül biztonságban érezhették magukat. A lények meg sem közelítették a tábort.

Lepakolták a mintákat, amit útközben szedtek fel. Gondosan megjelölték az anyagot, amely főként talajmintákból állt, de tartalmazott kőzeteket és öntözővíz-mintákat is. Holnap, ha lesz idejük, elemezni fogják. Hátha kiderül valami a távoli sugárzásról és az öntöző víz forrásáról is. Tor éhes volt, és enni akart. Megkereste a raktárt, de friss élelmiszert nem talált. A polcokon rengeteg konzerv sorakozott, szépen rendbe rakva. Levett egy zöldségkonzervet, és keresett hozzá húskonzervet is. Talált pástétomot és gyümölcsöt is.

– Bőséges lakoma – szólalt meg Rom.

– Nincs kedvem most meleg ételhez. Valami könnyű vacsorát akartam, és nézd mit találtam! Barackkonzerv – kiáltott fel Tor.

– Az egészséges táplálkozás fontos. Itt különösen ügyelned kell a vitaminokra és a nyomelemekre. Fontos, hogy cukormentesen egyél.

– De hiszen, a cukrot már a múlt század közepén kivonták a forgalomból.

– Tudom. Gyere, beszélgessünk – mondta Rom, és leült Tor mellé az étkezőasztalhoz.

– Te nem eszel? – kérdezte Tor, és nevetett.

– Éppen erről akarok beszélni veled – válaszolt Rom, Tor tréfájára.

– Az evésről?

– Nem egészen. Nekem nincs szükségem táplálkozásra. A reaktorom ellát energiával.

– De mi nem csak azért eszünk, hogy feltöltődjünk energiával, hanem élvezzük is az ételt. Az ízét, az illatát.

– Éppen ezért nem érzek illatokat, mert nincs rá szükségem.

– Jól van, tudom én, csak próbálom tréfával elütni a helyzetünket. Mert nagy bajban vagyunk, azt hiszem.

– Igen, bajban vagyunk. Te nem is sejted, mekkora bajban?

– Hogyan? – lepődött meg most Tor, és abbahagyta a kuncogást.

– El kell hagynunk a bolygót – jentette ki, nagyon komoly hangsúllyal Rom. De a helyzet azért nem reménytelen.

– Te ismered ezt a szót, ezt a fogalmat?

– Igen. És nem csak úgy használom a te megnyugtatásodra. Semmi sem biztos. Csak valószínűségek vannak, amelyek meghatározzák az események kimenetelét. Amikor ez kisebb, mint 99,9999 százalék, akkor is van rá esély, hogy nem úgy alakul a helyzet, ahogy a számítások mutatják. Vagyis, a jövő mindig bizonytalan.

– Értem. De ennek mi köze van a reményhez? – kérdezte Tor, és maga is csodálkozott, erről egy robottal beszélget.

– Én nem csupán egy ötödik generációs modell vagyok. Engem tesztelésre küldtek fel veletek, hogy olyan esetekben álljak helyt, mint a mostani.

– Ezt hogy érted? Milyen a mostani helyzetünk? – kérdezte Tor meglepetten.

– A társaid halála miatt egyedül maradtál. Ez egy nagyon komoly válsághelyzet. Távol az otthonodtól, kommunikáció nélkül, szinte sokkoló lehet. De a feladat is veszélybe kerül, nem csak te.

– Igen, ezt értem, de te itt vagy, és nem hagysz magamra – mondta kissé bizonytalanul Tor.

– Nem hagylak magadra, mert erre programoztak. De te döntötted el, szükséged van-e rám. És úgy látszik, hogy igen. Mert egyedül nem tudod a feladatot megoldani, másrészt meg társat akartál.

– Már ne haragudj, de mégiscsak robot vagy.

– Természetesen, ezzel tisztában vagyok. De nem közönséges gép vagyok. A tervezők az intelligencia mellé érzelmeket is programoztak. Ez, ugye, képtelenségnek tűnik?

– Határozottan.

– De nem az. Azt mondják az emberek, hogy testük van és lelkük. A lélek az, amitől az ember egyedi.

– De a lélek csupán egy fikció. Mindazon emlékek, benyomások összessége, amely jellemző az egyedre, de nem kézzelfogható, anyagi természetű dolog.

– Meg fogsz lepődni, de az. Ami cselekvésre ösztönöz, és ami miatt olyan vagy, amilyen, az attól függ, hogy mit tanultál el másoktól, mit tudsz a világról. De mindez csak tudás lenne, ha nem lennének összefüggések a dolgok között. Amikor valaki szimpatikus, vagy valakivel együttérzel átéled a helyzetét, akkor a lélek a lélekkel találkozik. Tudsz követni?

– Tudlak követni – mondta Tor, de elbizonytalanodott.

– Arról van szó, hogy az életetek során rengeteg hatás ér, amit egy belső szűrő megválogat, és úgy enged a tudatodba, hogy felfogd. De ennek csak egy része tudatosul. Azok a benyomások is eltárolódnak, amelyek nem jutnak el a tudatosság szintjére, és alkalomadtán felidéződnek. Az agy azonnal kutat emlékek után, és megpróbálja beazonosítani az ingerületet, és a rátalálás egy érzést vált ki, a felismerés érzését. De ekkor még csak a beazonosítás történik meg. Azután elindul a hasonló élmények keresése, és az emlékezetbe vésődött reakciók felkutatása. Mi a teendő? Mi legyen a reakció? kérdezi az agy, és kiválasztja az optimálisnak ítélt választ. Vagy nem. Működésbe lép az ösztönvilág, és heves érzelmi reakciók jönnek létre, amelyek nem racionális döntések.

– Azt akarod mondani, hogy benned is megvan a lehetősége annak, hogy irracionális válaszokat adja felismert problémákra vagy a téged ért hatásokra?

– Nem. Azt azért nem. De kibővítették a döntések mérlegelésének körét. Nekem is vannak érzelmeim.

– Az lehetetlen – reagált Tor, és úgy érezte, félrevezették, becsapták.

– Tudom, arra számítottál, hogy egyedül te rendelkezel érzésekkel, de ez nem így van. Amikor rájöttek a mérnökök, hogy minden szempontból optimális programjaik egymás után mondanak csődöt, mert a racionalitás túlságosan embertelennek tűnő döntéseket eredményez kritikus helyzetekben, akkor azzal próbálkoztak, hogy valamilyen módon előállítják az emberi érzelmek algoritmusát.

– Emlékszem nagy felháborodást váltott ki, amikor egy robot egy tűzvész alkalmával egy idős asszonyt hozott ki a lángok közül, pusztán azért, mert közelebb volt, és kisebb volt a kockázata. A kisgyerek, aki megmenthető lett volna, füstmérgezésben meghalt, mert a tűzoltó robot később ment vissza érte. Akkor abban maradtak, hogy ilyen esetekben egyszerűen arra programozzák őket, hogy mindig először a gyerekeket kutassák fel, és rajtuk segítsenek, bármilyen katasztrófa helyzetről van szó.

– Igen, de ilyen algoritmus nem létezik. Azt meg lehet határozni, hogy ki melyik korosztályhoz tartozik, de hogy hol van a korkülönbség határa, és milyen más szempontok befolyásolják a döntést, erre nem tudtak megfelelő programot írni, mert ez nem racionális döntés, hanem érzelmi, etikai megfontolást igényel.

– Az ember tűzoltó felméri a helyzetet, és először biztonságba helyezi az idős embert, kiviszi a gyereket, és közben értesíti a társát, hogy vigye ki az idős embert – mondta Tor, és rossz érzése támadt. – Akkor neked programoztak érzelmeket is?

– Nem. Azt nem lehet programozni. De van egy módszer, amellyel lehet empátiát előidézni.

– Gondolom, bele kell képzelned magad a másik helyzetébe, és megvizsgálni, ő hogyan reagálna.

– Igen, valami ilyesmi.

– De én úgy éreztem, van humorod is. Az pedig kizárólag emberi tulajdonság.

– Tévedsz – reagált Rom. – Arról van szó, hogy a kutyának is van humora, pedig elég egyszerű a gondolkodása. Furcsa lehet számodra, de a kutya mindig meg akar felelni a gazdájának. Odateszi eléd a játékát, hogy dobd el neki, majd visszahozza neked. De egyszer, amikor megmozdultál, hogy felvedd a tárgyat, akkor kicsivel arrébb tette. Tovább kellett mozdulnod, hogy elérd, de akkor megismételte a mutatvány. Felkeltél, hogy odamenj, felvedd, akkor felkapta, és elszaladt vele. Mi ez, ha nem humor?

– Megadom magam. Az etológiában is nagyon otthon vagy – mondta Tor. – Vagyis, az érzelmeket, a humorérzéket nem kellett programozni, hanem bizonyos szituációk gyakorlásával meg lehet szerezni?

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Van egy vérkör szimulációnk, amely igyekszik modellezni, és lekövetni az emberi szervezetben lejátszódó folyamatok egy részét. Emelkedik a vérnyomás, a pulzusszám, ezek vegetatív reakciók. Adrenalin termelődik, amely más hormonok működését is befolyásolja. Ezt az agy kiértékeli, és igyekszik fokozni a mozgást, vagy lassítani a légzést, hogy az oxigénszint a vérben ismét normális legyen. Ez cselekvésre ösztönöz, és az agy utasításokat ad ki. A fájdalom tipikusan ilyen érzés. Az agyban jön létre, de az idegpályákon szalad végig az ingerület, amely jelzi, hogy valami anomália van a szervezetben. Lokalizálja a problémát, és elküldi a jelzéseket az agynak. Az agy leállítja a káros tevékenységet, ami a sérüléshez vezetett, és cselekvésre ösztönöz. Bonyolult, összetett folyamatok ezek az emberi szervezetben, de nálam sem egyszerű, programozástechnikai kérdésekről van szó. Korlátozottan ugyan, de nekem is vannak érzelmeim, azért, hogy a társad lehessek, hogy bizalmat építsek ki közöttünk. Ilyen értelemben, nincs köztetek különbség. Bárkivel hasonló kapcsolatot tudok kiépíteni. De téged kedvellek mondta Rom, és Tor úgy látta, mintha kacsintott volna.

 

13.

Tor döbbenten állt Rom előtt. – Akkor, te olyan vagy, mint mi? – kérdezte rémülten a robotot.

– Nem mondtam ilyet. Én gép vagyok, az emberénél sokszorta több intelligenciával és érzelmekkel programozva, mondjuk így, az egyszerűség kedvéért. Az érzelmek fejlesztése gyakorlással történik, de vannak korlátai. Nincs erkölcsi érzékem, nincsenek ösztöneim, alkalmatlan vagyok a szerelemre, mert nem biológiai a szaporodásom, egyszerűen, nem tudom reprodukálni önmagam.

– Értem. Meglepett, igaz, voltak jelei az érzelemnyilvánításaidnak.

– Azok nem spontán reakciók voltak – mondta Rom, és Tor szemébe nézett. – Pszichológia. Erre neked van szükséged, nem nekem. A robotok közötti kommunikáció nem ilyen. Mi nem beszélünk egymással. Az adatcsere, az információ áramlása nagyságrendekkel gyorsabb, mint az emberi beszéden keresztül végzett kommunikáció. Annyival hatékonyabb is.

– Megpróbálom feldolgozni, hogy ezek az érzelmek, a humorod, mind-mind csak eszköz, hogy úgy érezzem, bizalommal lehetek irántad.

– Ne csinálj ebből gondot. Nekem nincs erkölcsöm. Az egyetlen parancs, amit minden körülmények között végrehajtok, az, hogy soha nem támadok emberre – mondta Rom, és igyekezett a hangjába valami kedvességfélét vinni.

– Megértettem. Mielőtt aludnék, beszéljük meg, mit fogunk csinálni holnap?

– Megváltozott a helyzet. Úgy ítélem meg, hogy mielőtt megpróbálunk kapcsolatba lépni az idegenekkel, ki kell dolgoznunk a menekülési tervet. Úgy gondolom, támadni fognak, és nem tudunk ellenük védekezni. El kell hagynunk a bolygót. Ehhez mindenképpen meg kell javítanunk a leszállóegységet, hogy visszajussunk vele az űrhajóra, amellyel még mindig nincs összeköttetés.

– Nem tudom, működőképes-e? Nekem sikerült katapultálnom, és földet érnem vele, de hogy mennyire sérült meg, nem tudom.

– De ez csak az egyik kérdés. A másik az, hogy egyáltalán, ott van-e még? Az idegenek nem szállították-e el? – kérdezte Rom.

– Fura, hogy idegeneknek nevezzük őket. Lehet, hogy mi vagyunk az idegenek itt, mert ők már régen elfoglalták, és magukénak tekintik ezt a bolygót.

– Pontosan ez a helyzet. Ezért kell menekülnünk, minél előbb elhagyni ezt a helyet.

– A mágneskaput azért megépítjük? – kérdezte Tor.

– Rendben van. Meg kell tudnunk, milyen lényekről van szó. A találkozás elkerülhető, legalábbis ajánlatos lesz elkerülni. Sokkal magasabb technikai színvonalon állnak, mint mi. De nagyon hasonlíthatnak az emberre. Valami katasztrófa lehet az oka annak, hogy új lakóhelyet keresnek.

– Holnap hajnalban indulunk. Megnézzük a leszállóegységet, és felkészülünk a javításra.

– És mi van akkor, ha nem tudjuk megjavítani? – kérdezte Rom.

– Akkor, bajban vagyunk – szólt Tor. – Itt maradunk.

 

14.

Tor a szálláshelyre ment. Nem fért a fejébe, Rom honnan tudja, hogyan néznek ki az idegenek. Fáradtnak érezte magát. Aludni akart minél előbb, de volt még dolga. Lezuhanyozott, és valamit enni is akart. Átment a raktárépületbe, hogy hozzon magának néhány konzervet. Rom már a pihenőben ült, amikor visszaért. Nem volt szüksége alvásra, de időnként kikapcsolta a szenzorokat, hogy kizárja a külvilágot, ne zavarják az ingerek az adatok feldolgozásában. Rom nem aludt, de pihenő módban, az ember alvás közbeni agyfunkcióihoz hasonlóan, olyan adatok feldolgozását végezte el, amelyek bekerültek a memóriájába, de nem tudatosodtak, nem volt szükség rájuk a napi feladatok elvégzéséhez. Feldolgozás közben azonban, előfordult, hogy olyan összefüggéseket tárt fel, amelyek a háttértárolóba került adatok, képek segítségével váltak számára használható információvá.

Tor nem akart zavarni, elkerülte Romot. Meditál – gondolta, és elmosolyodott. Leült az asztalhoz, és enni kezdett. Az járt a fejében, hogy itt vannak már néhány napja, de valójában, nem történt semmi. A küldetést nem hajtották végre, nem térképezték fel a bolygó már lakhatónak minősíthető területeit. Az idegenek jelenléte megváltoztatta az eredeti elképzeléseket. Járhattak volna rosszabbul is. De a lények valószínűleg nem tudják követni őket, vagy ők is tartanak az ismeretlentől, amivel most szembe kell nézniük. Az is izgatta, hogy nem tudnak kapcsolatot teremteni az anyahajóval. Amikor eljöttek, Rea maradt a fedélzeten egyedül. Nem nagy létszámmal indultak útnak, éppen azért, mert nem számítottak hosszabb tartózkodásra. Felderítés volt a cél, csak a helyzet feltérképezése, nem kellett beavatkozniuk semmibe. Holnap elmennek a sziklákhoz. Gyanújuk szerint ott a sziklák mögött lehet a barlangrendszer, a víztároló, ahonnan az öntözőrendszer kapja az életet adó vizet. A víz ásványianyag tartalmát mesterségesen állítják be, mert a víz előállításának folyamatában ezek hiányoznak. Tehát, kell lenni olyan berendezéseknek, amelyek nagy helyet foglalnak el, nem lesz nehéz megtalálni a telepet, csak le kell ereszkedni a szikla mögötti üregrendszerbe.

Tor elfáradt. Befejezte a vacsorát, és eltakarított az asztalról. Lefeküdt, és betakarózott. A kellemes 22 fokos hőmérséklet alváshoz kevésnek tűnt. Fázott. Amióta Rom is vele van, nem is tűnt fel, hogy időnként megremeg, mintha lázas lenne. Testhőmérsékletet kell mérnie. De ha már lekéri az adatot, megnézi általános egészségi állapotát is. A diagnosztikai berendezés a kérésre azonnal adta a választ.

Rendben volt a szervei működése, de a műszer hőemelkedést jelzett, aminek az okát az idegek állandó készenlétében jelölte meg. Igen, kimerült, érzi. Az utóbbi pár nap sok felfedezéssel járt. Izgatta az idegenek jelenléte. Csodálkozott azon, hogy az épületek közelében nem jártak a lények, mindig elkerülik. Hogy ennek mi az oka, arra még nem derült fény. Elálmosodott. Reára gondolt. Azt tudta, hogy a rádióösszeköttetés valószínűleg a légköri kisülések miatt szakadt meg, de azt nem tudta, milyen mértékben sérülhettek a berendezések. Ha az összeköttetés helyreáll, Rea biztosan jelentkezik. Van egy kézi beszélőjük, amely alkalmas néhány kilométeres távolság áthidalására, de az űrhajó, sokkal messzebb állt pályára. Így tűnt biztonságosnak, ha váratlan események következnének be, vagy támadás érné őket, innen tudják elérni a leggyorsabban a szökési sebességet, amivel eljuthatnak a féreglyukig. Az anyahajót nem tervezték túl hosszú utakra, nem tudott annyi felszerelést, élelmet sem magával vinni. A hasznos teher az ember és a műszerek, navigációs berendezések, az a tizenkét műhold, amelyet érkezésükkor sikeresen pályára állítottak. Bízott benne, hogy Rea jól van, és hamarosan tudnak beszélni egymással. Különös vonzalom fűzte a lányhoz. Már régen meg akarta mondani neki, de nem talált rá módot. Gondolta, a hosszú úton majd lesz alkalma elbeszélgetni vele. De az események úgy alakultak, hogy erre még várnia kell. Rea arcát próbálta felidézni, mielőtt elaludt. Érdekes, de sehogy sem tudta előhívni a vonásait, mintha minden kiment volna az emlékezetéből.

 

15.

Kipihenten ébredt, és mintha a hőemelkedése megszűnt volna. A kedélyállapota is jó, erősnek érzi magát. Kellett az alvás, már negyvennyolc órája nem hunyta le a szemét. Felöltözött. Elindult megkeresni Romot. Már nem volt az épületben.

– Jó reggelt! – köszönt rá Rom. Éppen a járművet készítette elő. Ma megnézik a sziklák mögötti terepet is. Jól felkészültek a sugárzás elleni védelemre, mert itt mérte a szonda az átlagosnál lényegesen magasabb szintet. A műholdak csak egy krátert mutattak, de ebből nem derült kis semmi. Lehetett akár egy meteorit becsapódás is. Ki kell deríteni, mi történhetett.

– Jó reggelt! Te már dolgozol? – kérdezte Tor.

– Igen. Már éjjel is dolgoztam, és megvan az eredménye. Sikerült kapcsolatot létesíteni az űrhajóval, de csak rövid időre.

Tornak nagyot dobbant a szíve. Rea biztosan jól van. Hamarosan beszélhetnek. A személyzet robotokból áll. Csak Rea ember az űrhajón lévők közül. Ő a parancsnok, de a robotok nem a beosztottai, ők a rendszereket felügyelik, és önálló csapatot alkotnak. Nincs közöttük hierarchia, mindenkinek megvan a maga feladata. Vészhelyzetben azonban egy központi protokollt hajtanak végre, akkor Rea felügyelete alatt működnek.

– Kivel beszéltél? – kérdezte Tor.

– Az egyik kommunikációs robottal. Az összeköttetésben volt hiba, de a tartalék eszközökkel sikerült helyreállítani a teljes rendszert.

– Elmondtad nekik a pozíciónkat, és hogy mit tapasztalunk a táborban?

– Nem. Arról tájékoztattam a bázist, hogy vannak gondjaink, de megoldjuk a problémákat. Délután létesítünk kapcsolatot, akkor tudunk videó beszélgetést is folytatni. Ha visszajöttünk a sziklán túli terepről, akkor beszélünk a bázissal.

– Nem kaptunk utasítást? – kérdezte Tor, és beült a járműbe.

– Nem. Semmi parancs. Délután majd Reával beszélünk, és eldöntjük, mit tegyünk. Látom, felvetted a szkafandert.

– Ajánlom, te is használj védőpajzsot – mondta Tor, és beindította a hajtóműveket.

– Rendben. Mehetünk.

Az út most tovább tartott, mert lassan mentek, felvételeket készítettek a tájról. A mezők dús alpesi legelőnek tűntek, a lombos erdő pedig az amazonasi eső erdők bujaságát idézte. Csak a fákon élő fauna hiányzott. Mint egy díszlet, olyan volt a táj. Mozgás sehol, még egy fuvallat sem enyhítette a forróságot. Rom úgy tervezte az utat, hogy délután visszaérnek a videókapcsolat tervezett idejére, de jelezte a bázisnak, ha másképpen alakulna az út kimenetele, akkor majd másnap beszélnek a bázissal. Sejtette, hogy Tornak más elképzelései vannak. Rom nyitva hagyta a kérdést, és készített alternatív programot arra az esetre, ha Tor kint akarna éjszakázni a terepen. Eljutottak a sziklák pereméhez. Rom itt látta azokat a nyílásokat, amelyek mögött a tárolót sejtette. A víz itt keletkezik valahol. Itt a sugárzás szintje csak kicsit volt nagyobb az átlagosnál, de nem érte el a határértéket. A rendszer riaszt, ha ez bekövetkezik. Van idejük a védekezésre.

– Nézzük meg a hasadékokat! – mondta Rom. – Ne vigyünk semmit magunkkal, csak a sugárzásra koncentráljunk. A drón feltérképezi a barlang belsejét.

– Rendben – mondta Tor, és elindult Rom után, aki előre ment, hogy méréseket végezzen.

Az egyik hasadék nagyobb, mint a többi. Közelről látszik, hogy bejáratnak képezték ki, még egy kisebb terepjáró alkalmatosság is befér a kapun. A meglepetés akkor érte őket, amikor átjutottak a sziklába vájt résen. A bejárat mögött egy kapu állta az útjukat.

– Hogy nyitjuk ki a kaput? – kérdezte Tor.

– Ahogy bárhová bejutunk. Az általános kóddal.

– Itt is érvényes?

– Igen a bolygó egész területén. Ez egy hatvannégy bites kód, nincs benne semmi különös. A földön alkalmazott legnépszerűbb kód, nem lehet megfejteni. Amióta létezünk, azóta nincs olyan titkosítás, amit mi nem tudunk feloldani – mondta Rom, és mintha büszkeség lenne a hangjában.

A kapu lassan megmozdult, és felemelkedett. Rom lépet be elsőnek.

– A sugárzás rendben van. A levegő minősége is jó. Ha gondolod, leveheted a szkafandered – mondta Rom.

Tor levette a sisakját és a kesztyűjét. A ruha nem akadályozta a munkában, vékony anyagból készült, és hat rétegből állt. Fűtés, hűtés, sugárzásvédelem, megfelelő nyomás biztosítása volt az alapvető feladata, mint a hagyományos űrruháknak. Volt más funkciója is az életmentő burkolatnak. Külső szövete ellenállt a mechanikai behatásoknak, és a vegyi támadások ellen is védett.

– Nem fogsz fázni – szólt Rom. – Itt 40 fok van, és nyolcvan százalék felett van a páratartalom. Beindítom a szellőzőt.

– Igen, az jó lesz. Mert a ruha automatikusan beállítja a megfelelő hőmérsékletet, de a beszívott levegő meleg, nehezíti a légzést.

A szellőző halk morgással indult. Szinte azonnal csökkent a hőmérséklet. Szokatlan volt a légmozgás, ami a bolygó eddig feltárt területein nem volt jellemző.

Rom bekapcsolta a világítást. Gyönyörű látvány fogadta őket. Mintha egy tenger partján állnának. Hatalmas víz hullámzott előttük. Amerre a szem ellát, mindenütt víz. Rom megmérte a parton a folyadék minőségét.

– Szerves anyagokat is tartalmaz, nyomokban. Az ásványi összetétele megfelel a földön fellelhető legjobb minőségű ivóvíznek.

Rom merített a vízből, és a tartályt átnyújtotta Tornak. Tor nem habozott, azonnal belekóstolt a tiszta, átlátszó folyadékba.

– Ez isteni! – kiáltott fel, és egy hajtásra kiitta a tartályból a friss vizet.

– Látom, tetszik – mondta Rom, és hangosan felnevetett. Tor megborzongott, meglepte a váratlan emberi reakció. 

 

 

  
  
 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.