Keresés a honlapon:

Szilágyi Rohini: Elfújta a Nap

A magyar társadalomnak három kasztja van, az elsőhöz tartoznak a gazdagok. Nem sokat tudunk róluk; néha felvillannak a képernyőn vagy az újságokban: megtartották az eljegyzést vagy az esküvőt, nagycsaládban gondolkodnak, legalább száz gyerekük lesz, de persze nem most. Majd, ha fagy. Rengeteg dolguk van még addig; a gazdag emberek élete misztikus és nagyon megterhelő. Hihetetlen felelősség elkölteni azt a sok pénzt, irigyek és csodálók pillantásai kereszttüzében, mindig egy lépéssel a divat előtt.

A másik két kaszt tagjai a városi és vidéki szegények. Egyes szociológusok további al-kasztokról beszélnek, meg akarják különböztetni a fővárosi és az egyéb városi szegényeket, a falusiakat, a tanyasiakat, meg azokat, akik hivatalosan nem laknak sehol, de ez felesleges szőrszálhasogatás. Sokkal jobb, ha a szegényeket csak a lakóhelyük alapján azonosítjuk. A városiak nagy betonkoporsókban szoronganak, a vidékieknek néha van kiskertjük, de a szorongás náluk is mindennapos vendég. A hajléktalan is lakik valahol, ha másutt nem, a betonkoporsó pincéjében, romos házban vagy istállóban, mert az is jobb, mint bizonyos szociális létesítmények. Nem akarják folyton a másik punyer képét látni, és mennyire igazuk van.

Az első kaszt zárt közösséget alkot, amelybe csak rendkívüli teljesítménnyel, például egy tehetségkutató verseny megnyerésével vagy bankrablással lehet bejutni. A másik két kaszt között van csekély átjárás, de rossz néven veszik. A betonkoporsó lakói meg vannak győződve arról, hogy részben kulturáltabbak, részben civilizáltabbak, mint a többiek (nem mindig egyértelmű, hogy ez a megkülönböztetés mit jelent). Mások fennen hirdetik, hogy a kiskert és a jó vidéki levegő nélkül élni sem érdemes. A jó vidéki levegő ott van, ahol nem gyártanak cementet vagy vegyi anyagokat, nem röfögnek a malacok, nincs közút vagy depónia, röviden: sehol.

Az emberek nem figyelnek egymásra, és ez olyan abszurd, mintha azt mondanánk: Elfújta a Nap.

A szegények között sosem lesz egyetértés, mert nincs annyi, amin békésen osztozzanak. Kevés az erő és az akarat, a hit és a remény, szeretetre meg végképp nem telik. Kevés a népvezér, ha jelentkezik egy, az is becsap mindenkit, nem lehet rá számítani. Kevés a munka, és ez is baj, mert minél kevesebb a dolog, annál több a szabadidő, felesleges luxus a szegény embernek. Vasárnap reggel kevés a vizes kávé és a vizes zsemlye, délben a húsleves és a rántott hús, este a sör, a gól vagy az orgia. És akárhogy kerülgetjük, mint macska a vuvuzelát, mindig ott lyukadunk ki, hogy kevés a pénz. A szegénynek az a legfontosabb tulajdonsága, és egyben a legnagyobb baja, hogy szegény. Az is marad, akkor is, ha csak mérsékelten becsületes. Minél hangosabban beszél arról, hogy igenis fel fog törni, annál többször szembesül azzal, mennyire piti. Persze még a pitiség lajtorjáján is vannak fokozatok. A legalsón ülnek az örök reménykedők.

Eddig olvasta Bodmer, ami igazán szép teljesítmény akárkitől. Tudta, hogy Marcel hónapok óta dolgozik egy nagy projekten. Csak az nem derült ki, hogy mi légyen az – kisdoktori, esszé vagy világmegváltás. A kisdoktori a leghasznosabb, annak legalább a másolók örülnek. Az esszé sem rossz, főleg ha csak egy oldalra nyomtatják, és a másik oldal mindenféle feljegyzések számára szabadon marad.

Ami a harmadik kategóriát illeti, teljesen nyilvánvaló, hogy a világot nem megváltani kellene, hanem felrobbantani. De hol van ennyi gyúanyag?

Nagyon érdekes, mondta Bodmer, miközben elgondolkodva kapirgálta az orra tövét. Ezzel ismét visszavetette a szépen sárguló pattanást a fejlődésben. Miért csinálod ezt? – kérdezte szemrehányóan a pattanás, sosem fogsz megszabadulni tőlem, ha nem nyugszol. Bodmer tudta, hogy neki most nyugodnia kellene, ráülni mindkét kezére, föladatni magára a kényszerzubbonyt, de nem volt más választása. Marcel várakozásteljesen nézett rá a nagy őzbarna szemeivel, és neki hazudnia kellett. A hazugsághoz viszont fedőtevékenységre van szükség, különben nem esik jól.

De talán nem is az a lényeg, hogy mennyire jól esik, hanem hogy elhiggye az a másik, a balek. Marcel tudta, hogy Bodmer hazudik, és Bodmernek se voltak illúziói Marcel szellemi képességeiről. Az ősidőktől fogva megkövetelt szertartást adták elő. Padavan kérdez, a mester felülemelkedik.

Mégse mondhatom neki, hogy ezért ugyan kár volt annyi éjszakán át gyilkolni a klaviatúrát, gondolta Bodmer.

Már régen rájött arra, hogy a kutyának se kell a hosszas fejtegetés. Az emberek nem is értik. Teljesen elég nekik, ha annyit mondunk, ez nagyon érdekes. Van benne valami – mellékes, hogy mi az. Az emberiséget úgy kondicionálták, hogy a „van” csak pozitív lehet.

Marcel kapott a habozó dicséreten – azon, amit dicséretnek gondolt. Na ugye, kiáltotta lelkesen, elhatároztam, hogy olyan könyvet írok, amilyet még senki sem. Nem akartam elismételni a régen lejárt bölcsességeket. Új szemléletre van szükség, látószögre, amely még nem kopott el a mindennapos használatban.

Bodmer nem fárasztotta az elméjét azzal, hogy megpróbálja elképzelni, elszánt emberek hada hogyan koptatja a látószöget. Megismételte, hogy milyen érdekes meg újszerű, és Marcel nem is akart többet. A babérkoszorút majd később, ha elkészült a mű – mert még csak az elején tartunk, az a bevezetés, a szociográfia. Aztán a filozófia következik, végül pedig a mitológia. Szociográfia, filozófia és mitológia, ez a hármas halom, ezen áll az apostoli kettős kereszt – ja, senki se mondhatja, hogy nem ezek a mi keresztjeink, a Marcel-féle apostolok.

Némelyikük olyan híres lesz, hogy kap egy cikket a Wikipediában, és ez talán még a babérkoszorúnál is értékesebb.

Szóval, azt mondod, hogy folytassam? – kérdezte Marcel, teljesen feleslegesen.

Bodmer élénken helyeselt. Addig is elvan egyedül, én meg nyugodtan foglalkozhatok a saját dolgaimmal. Sebességmérés a lézeres random interferencia használatával, ez nagyon fontos, mit ne mondjak, korszakalkotó felfedezés. Eddig még sosem sikerült egyszerre mérni a diffúz céltárgy keresztirányú sebességének mindkét komponensét! Ha létezik valami igazán érdekes, akkor ez az – de álljunk meg, ne szórjuk a margarétákat a porcok elé. Bodmer időközben sikeresen elkaparta a pattanást, és most, a közeli elbúcsúzás reményétől izgatottan, sietősen megkérdezte: Különben jól vagytok? A család?

Marcel szemrehányóan tekintett rá. Tudod, hogy számomra csak Ramóna létezik! Egyszerűen nincs időm arra, hogy számon tartsam a kiterjedt családomat. Szlovákiában a nagymamám nemtudomkijét, Burgenlandban azokat, akiknek a nevüket se tudom. Nem, kedves barátom, ostobaságokra nincs energiám. Akkor most mennék is, ha nem haragszol.

Bodmer nem tartóztatta, mert valóban, az alkotás a legfontosabb. Ég leszakadhat, föld megnyílhat, a házat megeheti a kosz vagy a penész, de a tudomány – az áramspektrum autokorrekciói – a célsebesség modulusa – a függvény derivátuma az időbeli késedelemre való tekintettel, és az eredetnél értékelve. A fizika egzakt tudomány, az összes többi meg smafu.

Fizikusi felsőbbrendűsége boldog tudatában dőlt hátra a forgószéken, amelyet az ergonómia legújabb felismerései szerint – ugyanakkor elégedett is volt magával, nem kicsit, hiszen elég sokat elolvasott az eszetlen marhaságból. Tartozott ennyivel Marcelnak, mert annak idején együtt jártak a gimnáziumba. Négy éven át egy padban ültek, és minden buliban benne voltak. Azóta Bodmer elismert fizikus lett, Marcel meg, hát Istenem, Marcel még keresi az utat. Melyiket, melyiket, természetesen a királyi utat, amely egyenesen az önmegvalósításhoz vezet. Addig is történelmet tanít egy általános iskolában, és éjszakákon át írja a művet, amely biztosan meghozza a halhatatlanságot, valaki másnak. Mindez azonban mit se számít. Marcel megtalálta a maga Ramónáját, és azóta boldog. Mit számít a könyvkiadók elutasítása és a kritikusok megvetése, a tíz-tizennégy éves kölykök éretlen nyerítése, ha már megint nem vette észre az osztálykönyvbe csempészett pornográf képeket? Ha századszor is előadja, teljes komolysággal, miért is olyan fontos a mai serdülő ifjúság számára Serédi Jusztinián. A nagy mű készül, és Ramóna egyedül alszik a franciaágy közepén.

Ha alszik. Csakhogy Ramóna egy ideje túl sokat van egyedül, mindenféle eszébe jut, és ő is meg akarja találni azt, amit még el sem vesztett.

Nem új dolog, hogy nem találjuk a helyünket a földön. Már a 9. században a mandeusok – majdnem mindegyik könyvük így kezdődik: A nagy, első, idegen Élet nevében, a fény világaiból, a fenségből, amely minden mű felett áll – az Élet a természeténél fogva idegen ettől a világtól, bizonyos körülmények között eltűri, elszenvedi, de lényegében mindig idegen marad. Marcion idegen Istenről beszél, más gnosztikus tanítók az Idegenről, a Másikról, az Ismeretlenről vagy Névtelenről. Az Idegen nem más, mint Isten, az Élet, és ugyanakkor mi magunk, mert mi sem tartozunk ide. Ez a föld egy idegen ország, amelyben a lélek nem érzi jól magát. Hogy is lehetne boldog, ameddig nem mehet haza?

Mély és magas gondolatok jártak Ramóna csinos, szöszke fejében, amint ott feküdt a franciaágyon, a rózsaszín selyemlepedőn. Marcel valószínűleg utálta volna, ha egyáltalán észreveszi, hogy milyen. De Marcel dolgozik, nincs ideje vulgáris semmiségekre. A hálószoba olyan, amilyen, rózsaszín lepedős és porceláncicás. Ramóna szereti, akkor szent az elemes Madonna és a kézzel festett, valódi kínai lampion.

Rémes ez a szoba, gondolta Ramóna, de Marcel azt hiszi, hogy én ezt szeretem. Nincs szívem megmondani neki, hogy a legszívesebben kihajítanám az egész cukiságot. Az emberiség nagy kérdései foglalkoztatnak, élet és halál, magasabb célok, transzcendencia – de mikor is beszélgethetnénk erről, ha mindig dolgozik?

Ramóna véletlenül keveredett el a tudományosnak hirdetett előadásra. Indiai guru volt az előadó, és sírnivalóan szépen beszélt. Miről? Ki tudja! A tolmács nem fordította le a szanszkrit szavakat. A lényeget így is mindenki érti. Vagy nem. A gurut narancssárga lepelbe csomagolták, arcát hosszú fekete haj és göndör szakáll keretezte. Kíváncsian szemlélte a közönséget. Jó lenne tudni, miért jött el ez a sok ember, és miért nem mennek már haza? Még kérdéseik is vannak. Mi a különbség az elme és az ész között? Hol tartózkodik a lélek a születése előtt? Esznek-e halat a vegetáriánusok?

Felemelő élmény volt, és Ramóna érezte, hogy máris szabadabban lélegzik, nem nyomasztja annyira a föld pora. Sajnos, a guru nem tartott több előadást, és az érdeklődőknek alaposan körül kellett nézniük az ezotéria piacán. Szétszóródtak, ami mindig nagy szívfájdalom! Ramónát ezúttal egy magyar guru ejtette rabul, narancssárga leplek és göndör fürtök nélkül. Fehér hacukában tartotta az előadásait, és gyakran beszélt a Napról. A napfény, mondta átszellemülten, és ilyenkor mindig kitárta a karjait. Ramóna szeretett volna odafutni, a kitárt karok közé. Ez persze teljesen lehetetlen volt. Legalább harminc aggszűz tartozott a mester legszűkebb, legbizalmasabb környezetéhez, ezek mind darabokra tépték volna, ha megteszi.

Amikor nem a napfény, akkor a csodálatos gnosztikusok. Idegenek vagyunk ebben a világban, ezt már tudjuk. Ez a világ a gonoszságok labirintusa, Nasszénus zsoltár, idézi római Hippolytus. Nemcsak a tér démoni, hanem az idő is. Leláncolja az idetévedt lelket. Csakis a bölcs szabadulhat ki a fogságból, aki ismeri a megfelelő varázsigéket. Ez itt a sötétség, és odaát van a fény, egészen pontosan az igazi napfény, amelynek ebben a pillanatban csak a halvány visszfényét látjuk. Illetve még azt se, mert többnyire alszunk, mély kábulatban. Hogy is mondja a Gyöngyhimnusz, Tamás cselekedeteiben? „Ravaszságukkal italt kevertek nekem, és megízleltették velem a húst. Elfelejtettem, hogy király fia vagyok, szolgálni kezdtem a királyukat. Elfelejtettem a gyöngyöt, amelyért a szüleim küldtek. Ételeik nehézsége mély álomba ejtett.”

Ramóna csak pillanatokra, a reggeli kávé körül találkozott Marcellal, aki aggodalmasan kérdezgette: Jól vagy? Nincs semmi bajod? – Milyen bájos ez a kis szőke asszony, és milyen sok benne a vitalitás! Éli az életét, átlép a súlyos problémákon, mint az izé az angol színben, mi is a neve? „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál, ne hidd, hogy éjed engem elriaszt.” Ezt, vagy valami hasonlót mond a mélységnek, ami természetesen szimbolikus. Utána kellene néznem, de sajnos nincs időm. Nap közben a gyerekek, este egy óra alvás, többet nem engedélyezek magamnak. Aztán dolgozom, egész éjjel. Értékes perceket vesztenék el, ha most megkeresném azt a könyvet.

A reggeli kávézás volt az utolsó közös szertartásuk. Marcel elmondta, hány oldalt sikerült éjjel megírnia, és Ramóna értőn bólogatott. Istenem, milyen gyönyörű ez az asszony, tulajdonképpen örülök annak, hogy fogalma sincs a magasabb tudományokról. Zavarná a képet, amit megalkottam róla. Nem is tudom másként elképzelni, mint harmatos rózsák és édes kiscicák között. – Az asszony kisimította a haját a homlokából, és elöblítette a két kis csészét. Istenem, milyen okos, nem érdemel meg a világ egy ekkora géniuszt. Persze tudom, hogy materialista, siralmasan az, de erről nem vitatkozunk. Zavarná a képet, amit megalkottam róla. Nem is tudom másként elképzelni, mint a klaviatúra fölött görnyedve, poros fóliánsok között.

Mi más tartaná össze az embereket, mint a kölcsönös félreismerés? Túl gyakran változik az, amit valóságnak szoktunk mondani, de az álomképe nem függ a külső körülményektől, azt én magam határozom meg. Hányszor előfordul, hogy megkísérel kiszabadulni a kontroll alól – elszalad, mint afféle makrancos paripa – olyan pályákra téved, ahová követni nem tudom, vagy nem akarom. Szelíd erőszak vagy rábeszélés a pányva, visszahozza százszor is. De minek beszélek erről, amikor te is tudod?

Honnan tudnám? – kérdezte Bodmer elképedve.

Már hogy-hogy honnan? – kérdezte vissza Marcel, ha lehet, még nagyobb elképedéssel. Gondolom, te is álmodsz, neked is ugyanaz a tapasztalatod.

Bodmer alátekintett a lézer interferenciák hűvös magasából, és megrázta a fejét.

Nem szoktam álmodni. Sohasem álmodom. Azt hiszem, nincs rá szükségem. Az álom felesleges agyműködés. Pazarlás.

Marcel, aki naponta legföljebb egy órát aludt (azt senki nem tartotta számon, hogy mennyit alszik a képernyő előtt, két leütés között) ragaszkodott ehhez a pazarláshoz. Valamennyi kikapcsolódásra az agynak is szüksége van. Azt persze nem engedhetjük meg, hogy az álmok irányítsanak. Az íjat mindig megfeszítve kell tartani, ezt egy nagy filozófus mondja, csak nem emlékszem, melyik.

Én is hallottam ezt a mondást. Egészen pontosan így hangzik, a megfeszített húr bármikor elpattanhat.

Kérlek, ez egy egészen más filozófia.

Bodmer vállat vont. Meglehet. Nekem teljesen mindegy, húr vagy ideg. Ezek az archaikus fegyverek lassan arra sem jók, hogy hasonlatként szolgáljanak. És most bocs, de el kell mennem, már így is késésben vagyok. Különben jól vagytok? A család?

Tudod, hogy csak Ramóna!

Ramóna jól van?

Nem is tudom, vallotta Marcel, újabban elég furcsán viselkedik. Nem mondja, hogy mi baja van, de azt hiszem, nem boldog.

Bodmer egy kicsit féloldalasan nézett a barátjára, aztán alulról fölfelé, meg vissza keresztbe. Hát persze, senki sem szavatolta, hogy ez a házasság jobb lesz, mint a többi. Az emberek beleszoknak egy életformába, kényelmesen csoszognak benne, olyan nekik, mint a kitaposott papucs. Ilyenkor általában azt mondják, hogy jól sikerült a házasságuk. Ha aztán a feleségük megközelítően olyan jó pörköltet főz, mint az anyjuk, akkor boldogok. Mindig a pörkölt a boldogság fokmérője, pedig ennél nincs egyszerűbb étel. Kockára vágod, só, olaj, paprika, kevés vörösbor, meg is keverheted, ha úgy tartja úri kedved. Hagyma vagy pláne fokhagyma nem kell bele, ez csak egy konyhai mítosz. Zöldbabfőzeléket akarsz? Piríts előbb hagymát. Rántott csirkét? Akkor is. Gesztenyepürét ennél? Nem megy pirított hagyma nélkül. Én aztán soha, mert mindenféle hagymától fáj a gyomrom, még a tavaszi zöldhagymától is, amelynek gyönyörűségeiről ódákat szokás zengeni. Ja, egy ódát én is bevállalok. Itt ülök csillámló konyhakövön… De miről is beszéltünk? Persze, a házasságról. A házasság és a pincepörkölt összetartoznak. Mélypont az egyik is, a másik is. Lefelé a málladozó lépcsőn. Odalent patkányok. Jó esetben csak a pinceászka. Láttál már ilyet? Úgy értem, egészen közelről, mikroszkóp alatt? Mert akkor már lehet valami fogalmad a boldogságról.

Gépiesen az órájára nézett. Kutya életbe, mindenhonnan elkések, nem tudom utolérni magam. Egyet se búsulj – és itt jól hátba verte Marcelt – fő az egészség.

Savanyú képpel nézett utána a padavan. Hát igen, nem sűrűn panaszkodom. Most az egyszer megkockáztattam annyit, hogy Ramóna talán beteg. Erre mit mond az én kiváló barátom? Fő az egészség… És még vigyorog is, mint aki hatost dobott.
Ramóna tényleg… lefogyott. Nem mintha lett volna miből. Sápadt és vékony, mint egy árnyék.

Eszel te eleget? – kérdezte Marcel.

Persze, felelte az asszony.

Akkor már több, mint két hete nem evett, a reggeli kávén kívül semmit sem engedélyezett magának. A guru – nem a narancssárga leples, mert ő már régen elpályázott innen, ki tudja, honnan jönnek és hová mennek a színes leplek és göndör szakállak, hol van a kaptár, ahonnan időről-időre kirajzanak – szóval, a fehérruhás guru magyarázta el a titkos tanításokat. Nem helyes, ha ugyanazt a közönséges táplálékot fogyasztjuk, mint a többi ember, akikből soha nem lesznek adeptusok. A földi táplálék túl nehéz. Itt Ramóna hirtelen megvilágosodott, pedig benne volt már a Gyöngyhimnuszban is – hányszor elolvastam – „óva intettek, merthogy az a nép tisztátalan. Én mégis fölvettem a ruháikat; nehogy gyanakodni kezdjenek, talán a gyöngyért jöttem, és ellenem uszítsák a kígyót” – minden ott van a Gyöngyhimnuszban, amit én süketen és vakon olvastam, a jóra süketen és vakon. Most már értem, hogy mit rontottam el. A földi táplálék nehéz. Tegyük le! De honnan vesszük az energiát?

Ostobaság, nem több, mint babona, hogy ételt csak az elfogyasztott ételből nyerhetünk. Gondoljátok csak meg, kedves híveim, még a materialista tudomány is elismeri, hogy az energia nem vész el, az egyik energiafajtát át lehet alakítani egy másik fajtává. És van-e energiaforrás közelebb hozzánk, mint a Nap? Évezredek, évmilliók óta ontja magából a fény- és a hőenergiát. Nem gondoljátok-e, hogy számunkra ez a jel?

A harminc szüzek hevesen bólogattak, és most már Ramóna is, mert végre befogadták, ott lehetett köztük, a legtitkosabb összejöveteleken. Utálták, mint a nyüvet, mert szőke volt, és náluk sokkal fiatalabb; rettegtek attól, hogy az ágyába fogja csábítani a nagy gurut – még mindig nem a narancsszín leplest, mert hozzá a gyanú árnyéka se férhet, Gudzserátban született, és ez jelent valamit. De egy közönséges magyar gurut esetleg be lehet csalni a kelepcébe. Volt már ilyen, hajjaj, hú-hú, jajongtak a harminc szüzek, rémülettől reszketve, hogy valaki azt a keveset is elveszi tőlük, ami a magyar guruból nekik jutott. Csak akkor nyugodtak meg, amikor Ramóna bejelentette, hogy elege van a tisztátalan földi táplálékból, és ezentúl semmi mást nem vesz magához, mint a fényt.

Nemes elhatározás, fuvolázták a harminc szüzek, akik már évek óta ették a fényt. Néha megkóstoltak egy kis ezt-azt, csokoládét vagy libacombot, de az nem számít, az csak kóstolás volt, ellenőrző kísérlet, a bizalom próbája. A magyar guru is elfogadta, ha megkínálták a tanítványai – na persze, csak tiszta szeretetből, nem akart fájdalmat okozni nekik azzal, hogy elutasítja a felajánlásaikat. A felajánlás egészen más dolog, és volna itt még egy csomó szempont, de ezekről egyelőre nem beszélhetünk – majd, ha a fényenergia még jobban megtisztított titeket – az energia és a szinergia, ezt a kettőt ne felejtsétek el, kedves tanítványaim.

Bodmer megint sietett valahová, de micsoda világ az, amelyben még egy fröccsre sem jut idő? Külön kérte a bort és a szódát, hozzá egy nagy poharat, maga keverte össze szertartásosan – mert tudod, hogy milyenek ezek, kispórolják belőle a bort, a vizet, a buborékot – én csak tudom, régi fröccsöző vagyok.

Marcel padavani áhítatta figyelte, és közben folyamatosan panaszkodott: Tudod, én sose hittem az alkotói válságokban, úgy voltam vele, hogy ez csak a lusta emberek kifogása. Én most én is beleestem, mit ne mondjak, nyakig benne vagyok. Eljutottam a harmadik részhez, a mitológiához. Az volt az egyik premisszám, hogy a mitológia a primitív ember tudománya, ezen a módon magyarázza a természeti jelenségeket, a háborúkat és az egyéb sorscsapásokat. Bármi történjen az életében, azt nem történelem, hanem mítosz formájában raktározza el. Ezt nem egészen én találtam ki, igaz, hogy nem emlékszem, ki mondta, és minek. De mindegy, ettől függetlenül igaza van.

Vegyük például a halált, mert a primitív ember életében ez volt a legnagyobb szenzáció. Elég nehéz tudomásul venni, hogy valaki az egyik pillanatban még élt és mozgott, a következőben mozdulatlan és halott. Körülállják a gyászolók, és nem értik. Itt van, itt fekszik előttük, nem hiányzik semmije, majdnem olyan, mintha élne, és mégis elment. Elvesztette a csatát.

Nézzük, mit mondtak erről Ugaritban. Jamm megharagszik Baalra. Követeli az istenektől, hogy adják ki neki. Az istenek nem értik. Mit akarsz tőle, már most is a te szolgád, neked fizet adót. Jamm azt mondja, neki nem az adóra van szüksége, hanem az eleven Baalra. Nem sejti, hogy Baalnak csodálatos fegyverei vannak. Párviadalt ajánlott. Baal vette a csodafegyvert, ami sasként szállt ki a kezéből, és széttörte Jamm koponyáját. Aztán elfoglalta az istenek trónját. Mindenféle kalandja akad, például feleségül veszi a húgát, aki a legvadabb kicsapongások után is szűz marad; ez is nagyon szimbolikus, de nekünk elég lesz a mítosz első része.

Azt hiszem, világos, hogy Jamm és Baal ugyanaz a személy, meghal és ugyanakkor tovább él, lemegy az alvilágba, ugyanakkor fenn trónol a felhők fölött. A primitív ember ezen a módon próbálta legyőzni a halálfélelmét, és erről csak annyit mondhatok, hogy egyáltalán nem gondolkodott primitív módon.

Nagyon érdekes, mondta Bodmer, a régi szokásához híven – a kutyának se kell a hosszas fejtegetés. Az emberek nem is értik. Van benne valami – és az embereket úgy kondicionálták, hogy a „van” csak pozitív lehet. Csak azt nem tudom, hogy mi a problémád. Kaptál egy nagyszerű premisszát, ez kincset ér még a fizikában is. Elég művelt vagy ahhoz, hogy megtaláld a megfelelő hasonlatokat vagy illusztrációkat, amit éppen meg akarsz találni. Nekem például sose jutott volna az eszembe ez az izé, Ugarit. Miért csinálsz magadnak problémákat?

Nem csinálok, felelte komoran Marcel. Egyszerűen nem tudom, hogyan tovább. Felsorolom ezeket a példákat, és látom, hogy benne vagyok a zsákutcában.

Bodmer szerette volna azt mondani, hogy az egész bölcsészdoktori tudomány, történelem, filozófia, esztétika, kutyafüle – csak a fizika, és azon belül is a sebességmérés, a szórógeometria alkalmazása, a (k exp/hz/) per 2 pi.szer iz, illetve a szórt terület komplex amplitúdója a célsíkon – de hagyjuk ezt, mert Marcel feje ebben a pillanatban tele van az ugariti mítoszokkal.

Na és? – sürgette Bodmer.

Nem tudom befejezni! Most kellene levonnom a következtetéseket, és egyszerűen nem tudom, hogyan lépjek tovább.

Fizikusnak nem lehet ezt megmagyarázni, egy fizikus számára a bizonyítás maga a következtetés. Posztuláltam, levezettem, bebizonyítottam, esetleg igazoltam egy kísérlettel, ha olyan – és a lézersugárral kifejezetten élvezetes a kísérletezés. Ezért Bodmer csak habogott valamit, hogy ez nem alkotói válság, csak átmeneti izé, ami el fog múlni – öregem, kapcsolj ki néhány napra, menj ki a zöldbe, és egyáltalán, iszol te eleget? – Erről eszébe jutott, hogy őt most is várják valahol, a guta üt meg valakit, valakiket, amiért megint átverte őket. Bocs, de nagyon elment az idő, rohannom kell. Különben jól vagytok? A család?

Fanyar mosoly volt a válasz.

Tudom, csak Ramóna!

Ramóna meghalt. Éhen halt, ha tényleg érdekel. Egy komplett őrült elhitette vele, hogy az evés felesleges, káros, az a tiszta dolog, ha a napfényből vesszük fel az energiát. Rohanj nyugodtan, kifizetem a fröccsödet.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 07:28:22

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.