Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Lator László Lakhatatlan című verséről

 

 

 

 

Lator László

Lakhatatlan

 

Hasadozott, gazdátlan égen

egy elmosódott arc világol.

Tépett növények sűrűjében

botladozás az ingoványon.

 

Szeszélyesen futó tenyészet

bizonytalan határú parton,

valami rejtett késztetésre

próbálja formáit kitartón.

 

Számkivetett, hiányos élet,

ki tudja, milyen súly alatt van.

Beváltatlan maradt ígéret.

Eleveneknek lakhatatlan.

 

(1947–2016)

 

 

A költészet egy keskeny, nagyon ritkán tárgyalt szeletét úgy hívják: félbehagyott vers. Műfajnak bajosan nevezhetjük, hiszen nem tudatosan keletkezik – a költő nem azzal a szándékkal ül le, hogy „Na, most belekezdek egy versbe, de a tizedik soránál majd direkte elakadok, és sohasem folytatom.” A félbehagyott vers afféle melléktermék, mint egy szobrász műhelyében a földre hullott forgács. Az irodalomtörténészek nem szoktak tanulmányokban értekezni róla, és egyetlen monográfiában sincs külön fejezet az adott szerző befejezetlen szövegeiről. Pedig a forgácsra is feltétlenül szükség van ahhoz, hogy élesen kirajzolódhasson a nagy, a reflektorfénybe állítható mű. Félbehagyott versei minden költőnek vannak, vagy a fejében, vagy az íróasztalán hányódó cetliken, egyeseknél egy ormótlan méretű füzetbe körmölve, esetleg a cetliket celluxcsíkokkal beragasztgatva. Klasszikus nagyságok esetében, például egy Petőfi-, Vörösmarty- vagy Kosztolányi-összesben a torzón maradt kezdemények a vaskos kötet legvégére soroltatnak, és a „félbehagyott” helyett új, elegánsabb elnevezést kapnak: Töredékek. (Egyedülálló példa Illyés Gyula, aki 1971-ben, azaz hatvankilenc évesen saját kezűleg kötetbe rendezte a forgácsait, Abbahagyott versek címmel.)

Az itt olvasható vers, ahogy az alatta szereplő évszámok is mutatják, nagy valószínűséggel irodalmi világcsúcs. Az elég gyakran megtörténik, hogy egy költő a félbehagyott versét évek, évtizedek múltával befejezi – de az, hogy a két aktus között hatvankilenc esztendő telik el, bizonyára kivételes. Aki tud még hasonló esetről, az tegye fel a kezét, vagy írjon levelet a Holdkatlannak. Ez a Lakhatatlan című vers úgy készült el, hogy Az év versei antológia szerkesztőjeként kitartóan nyüstöltem Lator Lászlót: írjon valamit, mert nagyon szeretném őt is beilleszteni a kötetbe. (Köztudott, hogy az 1927-ben született Lator elég régóta nem ír, nem publikál új verseket.) S mert Kossuth-díjas, A Nemzet Művésze címmel kitüntetett költőnk újra és újra nemmel felelt, végső megoldásként felvetettem, hogy induljon időutazásra: vegye elő ifjúkori vázlatait, és valamelyiket írja tovább, netán teljesen újra. Ez nyertes taktikának bizonyult, és néhány hét elteltével duci boríték érkezett a postaládámba, benne nem egy, de három Lator-verssel, táskaírógépelt A4-es lapokon, köztük a Lakhatatlan. A mű természetesen bekerült Az év versei 2016 című antológiába, ám előtte a Magyar Napló folyóirat 2016. áprilisi számában is megjelent.

Íme tehát egy kötött szótagszámú, tizenkét soros, keresztrímes strófákból álló vers hozzávalói: egy 1947-ben félbehagyott, gondosan megőrzött töredék; egy 2016-ban nyolcvankilenc éves költő; egy lelkes szerkesztő; egy versantológia. Elkészítési ideje: hatvankilenc év. Nyomtatásban és online is tálalhatjuk. Jó olvasást kívánunk!

 

Zsille Gábor

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-06-06 14:00:00

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.