Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Bene Adrián: Véletlen, szerencse, halál – Hekl Krisztina: A legjobb sehol

 

 

 

 

 

Véletlen, szerencse, halál

Hekl Krisztina: A legjobb sehol

Parnasszus Könyvek, Budapest, 2019.

 

Hekl Krisztina kötete az elmúlt évtizedben a tárcanovella iránt megújult érdeklődés fényében tekinthető „trendinek” vagy épp a „magas” irodalomhoz képest triviális publicisztikai hangvételűnek. Bonyolítja a helyzetet a hangsúlyozottan autobiografikus kód, a homodiegetikus narráció és a folyamatos egzisztenciális reflexió. A Kerouac-mottó és a nyitó darab zárlata (és felemás módon ugyan, de a záró novella) megadja a kötet szemléleti kereteit: az úton levés filozófiája, a bizonytalan, a kiszámíthatatlan utáni vágy, a szabadság keresése tűnik a szövegek vezérmotívumának. Erre a nyugtalanságra, soha-meg-nem-elégedésre utal a cím is, jelezve a gyermeki idealizmust, amely a kötet első novelláinak álnaiv megidézett gyermekei perspektívájában alapvető szemléleti vonás. (Taknyontenyerellek, ha; Elbújok; Ottfelejtettek). Szerencsére a kötet egésze és néhány kiemelkedő írása túlmutat ezen a fogyasztható, jópofa, de jól ismert képleten.

A nyolcvanas évek élményvilágának és díszleteinek manapság divatos szellemidézése Heklnél nem hordoz nosztalgiát. Sokkal inkább jelenti a személyes fejlődéstörténet merőben esetleges kiindulópontját, az elbeszélő kalandvágyának első példáinak háttereként. Az önéletrajzi emlékek mozaikjából az egyéni világszemlélet mellett a társadalmi körülmények is kirajzolódnak. Az Elbújokban a vándorcigányokkal szembeni előítéletek és a nomád életmód vonzereje együtt jelenik meg, ablakot nyitva a véletlenhez, a kalandhoz tartozó fenyegető lehetőségekre. A gyerekrablással vádolt cigányok végül megmenekülnek, a ruhásszekrényben elbújt kislány viszont hatalmas pofont kap. Az Ottfelejtettek a gyermekkori nemi hovatartozás, illetve az ezt jelezni hivatott sztereotípiák konstruált voltára hívja fel a figyelmet, előrevetítve az azonosulás elutasítását bármilyen előregyártott szereppel, viselkedésmintával. A rövid novella kissé fellengzős csattanója a rejtett Bildungsroman újabb építőeleme: „Azon az éjszakán határoztam el, hogy mostantól kezdve csak önmagamra számítok.”

A Reggelente már a fiatal felnőtt nézőpontjából folytatja ezt a fejlődéstörténetet. A mindennapok mókuskerekéből való kitörés, a szabadság választása itt még csak álmodozás tárgya. A multinacionális cégnél végzett munka groteszk értelmetlenségéről szól az ironikus, prózaversként is olvasható Beleélés. A nyomasztó kafkai gépezettel szemben élhetőbb alternatívának tűnik minden, ami veszélyes, felelőtlen, Kaland. A Pókemberben a sziklamászó kolléga ennek megfelelően vonzalmat ébreszt a „kis vadnyúl” nőben, az elbeszélőben. A romantikus sziklamászó kaland azonban komikus véget ér. Az önirónia határozottan jót tesz a novellának, különösen Az esés és A szellemvárosban komoly hangjával és óhatatlanul kissé patetikus csengésével összevetve. Ezeknek erénye viszont, hogy a személyes mondanivaló mellett a társadalom- és korkritikai hang újra felcsendül bennük, megóvva a kötetet az egydimenziós egotrip szubjektivitásától. A magyar társadalmat átitató közöny a kerekek alá esett embert elgázolni képes villamosvezető példájában jelenik meg. „Ebben az országban nemcsak a zuhanás tompa, a villamosvezetők is tompák, a bolti eladók, a büfések és az emberek nagy része.”

Ezek után érthető az elvágyódás, a menekülés, akár egy ebola sújtotta országba is, védőoltás nélkül. (Száncsengőt dalolnak) A következő helyszín már Norvégia (Kétféle ember), ahol egy hostel lakói arról értekeznek, mi különbözteti meg az utazót a nem utazótól. Az utazó nem gyűjtöget, nem kuporgat, túllép a szülői mintákon, megküzd a bűntudattal. „Nekünk nem volt szabad jól érezni magunkat. (…) Felelőtlenül kóstolgatom a forrásvizet, bármi bajom lehet tőle, szórom a pénzt, míg mások szenvednek. Meglesz még a böjtje.” A szabad függő beszédbe bújtatott irónia tréfás hangütésében megint csak ott kísért valami baljós árnyék, mint a legtöbb írás zárlatában. Az utazó a kalandot hajszolva a véletlent teszteli, ha nem is olyan radikálisan, mint a nonkonformista Robinson, az egyik elbeszélés hőse. A több szereplőben testet öltő hemingway-i férfieszmény halálmegvető adrenalinfüggőségét igazolja annak ironikus ténye, hogy a halál a veszélytelennek tartott helyeken is éppúgy lesben áll. (Meg akarom menteni)

Az életveszélyessé váló kihívás általában némi öniróniával, eltávolítva jelenik meg, a jelen idejű énelbeszélés forma ellenére. A Feltámad drámaisága viszont lehetővé teszi a majdnem vízbe fulladás átélését. Ehhez képest a bűnözők, a szicíliai sikátorok, a trópusi betegség, az ellenséges szlovák benzinkutasok, a stoppost molesztáló tagbaszakadt kickbox-edző szokványos kis egzotikumoknak tűnnek, útirajz epizódjai, karcolatokká hegyezve. A lélek mélyrétegei és a poétikus próza iránti érzék leginkább a Van egy hely pszichoanalitikus értelmezésre is nyitott szövegében mutatkoznak meg. A legtöbb szöveget meghatározó önéletrajzi-egzisztenciális reflexió viszont megfelelő művészi közvetítettség, a fikciós eltávolítás hiányában némi alanyi költészet-jelleget ad a kötetnek. („Képtelen vagyok felnőni.”) Mintha a szerző is érezné ezt a hiányt, időnként teret enged a játékos fikciónak, mint A párhuzamos univerzumok című, nem éppen eredeti, mégis jól sikerült, karinthysan filozofikus krokiban.

A kötet intellektuális és irodalmi értékéhez sokat hozzátesz, hogy a véletlen, a szerencse, a kaland mélyén valójában az élet esetlegessége és a halál kísérti és szervezi egységbe. Így nem meglepő a morbid jelenléte sem, ami a Meddig utazik?-ban összefér a megrendítő tragikummal. A közhelyes befejezés ellenére az ügyesen eltalált hibrid regiszter kimondottan jó tárcanovellává teszi a darabot. A kötetzáró írás didaktikus kommentárt ad az addig olvasottakhoz, nyit azonban egy új perspektívát is, tágabb kontextusba helyezve a kalandvágy dicséretét. Annak ellenére, hogy a kalandra nem épül olyan bölcseleti konstrukció, mint Jean-Paul Sartre-nál, a kötet szövegei helyenként többet éreztetnek lételméleti súlyából, mint a szemléletileg közelibb Hemingway, vagy Camus abszurditása. Filozófiai konstitúció nélkül ugyan, de Hekl pontosan azokat az alapvető ontológiai kérdéseket viszi színre friss hangon, amelyek az egzisztencialisták műveit örökzölddé tették.



  
  

Megjelent: 2019-10-08 18:00:00

 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.