Keresés a honlapon:

„Soha nem mutatom meg a nyelvemet!” – Rafael Pinedo: Plop. Fordította: Izsó Zita (Szalay Zoltán)

A disztópiák virágkorát éljük, amit sokan az elmúlt évek riasztó társadalmi és politikai eseményeivel indokolnak, illetve újabban a klímaválság egyre súlyosabb fenyegetésével. Ebben a közhangulatban válhattak világsikerré az olyan alkotások, mint A szolgálólány meséje című, Margaret Attwood regényéből készült sorozat vagy a Csernobil című sorozat. Láthatjuk ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan születtek kiváló és megdöbbentő disztópiák világszerte – hiszen maga az Attwood-regény is 1985-ben jelent meg először. Az ezredforduló évei is kedveztek a disztópiahagyomány továbbélésének, elég csak a 2000-ben megjelent A macskány című Tatyjana Tolsztaja-regényre gondolnunk (korábban Kssz! címen is megjelent magyarul), és eredetileg 2002-ben látott napvilágot az argentin Rafael Pinedo Plop című kisregénye is (néhány évvel megelőzve Cormac McCarthy 2006-os Az út című kötetét).

A Plop könnyen és gyorsan olvasható könyv, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne súlyos és kíméletlen olvasmány. A legáltalánosabb emberi és kulturális kérdéseket veti fel látszólag nagyon könnyedén, ám mégis rafináltan és nagy alapossággal. A cselekménye bárhol játszódhatna, a szerző következetesen kerül minden konkrét jelzést, a jövőbe is csak azért helyezhetjük az eseményeket, mert az ábrázolt világban az elpusztult emberi civilizáció nyomai bukkannak fel. A Plop így teljesen általános disztópiaként olvasható, amelyben sem a környezetet nem ismerhetjük meg pontosabban, sem az előzményekről nem szerezhetünk semmiféle tudomást. A lényeg, hogy hova jutottunk: a sárba. Mindenki, kivétel nélkül, egyszer s mindenkorra.

Tovább a dunszt.sk cikkére >>>

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-10-12 12:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.