VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Dr. Kiss Tamás: Üvöltésversek Üvöltésversek
USA! USA! CCCP USA! CCCP USA CCCP USA!
Népköztársaság és köztársaság, diktatúra és demokrácia.
Láttam messziről a tömegeket, égett a Vencel-téren az egyetemista gyerek, és Vietnam poklában, Harlem utcáiban vért köptek a gumibot-simításoktól – „az emberek.”
És Prágában majd Warsóban, és mindenhol a lelkekben, aortaszaggató üvöltésekben halt el az utcára kiáltott remény. Szabadság, merre jársz? Igazság, merre jársz? És ember, hol vagy Ember?
Sírsz-e értünk Szókratész? Tényleg velünk születik az erény?
Üres szó-utcákba csalt emberseregek, de ott vízágyúk és gumilövedékek várnak, mint arcokba csapódó erény-szoktatók. Kommunista erkölcs, köztársaság-szabadság, hiszen mindenki csak jót akar, jóra törekszik, csak szoktatás a véresre verés, hiszen rend kell, sunyi csend, megbékélés és demokrácia. Merthát mindig is az volt, és az van, nem veszed észre, te buta?
Hiszen jól tudod: szabad vécére járnod, ha van hová, szabad befogni éhes pofádat, ha nem verték szét holmi „demokraták”, szabad hugyoznod, ha nem látják, akkor az utcán is tán, szabad zabálnod, odavetett szaros maszlagot, szabad azt tenned, amit pofáznak a hatalmasok: pártitkárok, miniszterek, és minden szabadon választott, és szabad utódok sorát ez agyfojtott világra hoznod, és szabad csendesen ajtók előtt, templomokban zokognod, ahol ember nem fogad nyomorultat, Isten meg nem szól hozzád soha… De legfőképpen szabad megbetegedned és korán meghalnod, lásd be: ez életed lényege, értelme, hisz ettől lehetsz boldog! USA USA RUSSIA USA
Félsz? Ne félj, hisz velünk születik a jóra vágyás, és tanítható is az erény. Nem erről papolt Prótagorasz és Szókratész? Ja, hogy ezt nem mondták neked soha? Szegény… De, szabad meghallgatnod azokat, akik kitöltik elvesztegetett napjaidat, óráidat, a pálmafás sétányokon zajló tévésorozatokat, színes lapokat, magazinokat, médiakirályokat, gyűlöletet szító kommentárokat, „fórumkat”, sőt, beszólhatsz az adásba, valami ocsmányat, szekértábor-eszmét, gyalázatosat, hogy „odabassz” annak a „mocsoknak”! De elmehetsz beszédekre is, hiszen szabad vagy! Hallgasd kedvenc politikusodat, megvezetődet, hogy elvegye maradék eszedet, és egyszer szétveresd magadat…
Boldog vagy? Guantanamo és Guantanamera, jó, ha összekevered, tegyél sok rumot a kávédba. Vagy herointűt az aortádba. Hiszen azt mondják; szabad vagy.
Szövetségbe forrt szabad köztársaságok Egyesült államok; mire való (volt) az élet általatok? Szamárköhögésbe fulladt elavult demagógia, az egész én-vesztés céllal kiagyalt narkó-politika.
Láttad az eltorzult arcokat? Utcákon, tereken, Hitler, Sztálin és Nixon-dumák alatt? Vagy éppen ma? Üvöltés-áradat, mint agyvérzéssel terhelt, dühödt édes malaszt volt jutalmad te gondolkodó, melós, vagy „rühes paraszt”. „Heil”, hej, jaj, és halál – ezt kaptad, kapod, s ez vár ma is rád. Üvöltöttetek, mert üvöltettettek. Jaj a megtéveszthetőknek, jaj a megtévesztetteknek! Vagy egymást ölitek meg, vagy ágyútöltelékek lesztek. Végig tudtátok nézni – „objektív módon”: amikor sírva cipelte halott gyermekét a vietnami anya – és üvöltött bánatában Végig tudtátok nézni – wiskhyt hörpölgetve: amikor napalmzáportól lángoltak ártatlan kis testek és üvöltöttek fájdalmukban Végig tudtátok nézni – blazírt pofátokkal amikor vérbefagyott hazátok fiait zárták sötét zsákokba golyózáporos üvöltés-átkokat szórva Végig tudtátok nézni – kurváitokkal cicázgatva amikor börtöneitekben parancsaitokra gyaláztak embereket akik már üvölteni sem tudtak.
Mert ti mást nem tehettetek, hiszen „aggódtatok a demokráciáért”. mint amidőn csendjében üvölt a lélek.
Amikor zúgó és agymaró a csend, és érzed, hogy közeledik egy agyrém, hozza neked valaki teljes meggyőződéssel. Ő, akit meggyőztek, lélekben letepertek, ő, aki már szemeivel is szitkokat szórva várja, hogy majd te is üvölts vele valahol. Ő, a tolerancia-álarcba csomagolt robot, ő, a demokráciavédő szentséges felkent, akinek mindig, mindenkor igaza van, hiszen csak ő tudja, csak ők tudják jól, hogy milyen a szabadság, a szeretet, a béke, s közben láncokat szerelnek limuzinjaik kerekeire.
Anyátlan nem szerethet anyát, hazátlan nem árulhat hazát. Ők a jövő; a poszt-emberek, kik már a posztban élnek, ők, az emberi önmagukat elfeledettek, kik már széttört tükreikbe sem néznek, ők, az emberi értelem szuper-specialistái, kik emberaggyal, emberszemmel, lelket feledve a Földgolyóra ülnek, és onnan, Istent játszva intézkednek. Árulják a Földet az örök sötétségnek…
Mert – tudjátok; elmúlt minden, elmúlt a történelem, és úgy, ahogy van az egész múlt a múlté. A poszt, meg úgy a jelen, hogy már elmúlt, így aztán jelen nincsen, nem számít semmi, az élet egy buli… A poszt-ember semmiről sem tehet, semmiért sem felel, hiszen egyszerűen nem létezik, nincsen. Észrevétlen.
Nem érzed? Itt vannak, és besurrannak énvesztett lelkekbe, tolvajként veszik el ébredésedet, és mire eszmélnél, már szédülten üvöltesz, öklödet rázod az anyaföldedre – és minderről semmit sem sejtesz, csak azt érzed, hogy több vagy és ítélkezhetsz; mint felkent ál-demokrata-szent.
Vedd észre, ha benned is csendjében üvölt a lélek, mert akkor egy agyrém közelít, és kiordítja belőled az életed. Zabolátlan szelek üvöltenek tarkavirágos réteken át, s valahol a parányi dzsungelben párjára talál egy aprócska bogár. Láttad az adást? Felrobbant a ház – benne haltak az emberek mind. Láttad, ahogyan sikongva menekültek felnőttek, gyerekek, porfelhő-köd takart vérző fejeket, eltört lábakat, ablaküveg-szilánk-eső zúdult ordító fejvesztettekre, halálangyal zakatolt a kifolyt szemekben, és sziréna, sziréna, és sziréna… és politika, és politika, és politika… És érezted? Hogy a szétszabott testek vértócsáiban, valami nagyon sötét elmebaj lappang? És érezted? Hogy a tudatban valami nagy baj van, hogy kevés az emberi a gondolatban, hogy fojtogat a folytonos szóáradat, elönt a reklám-kábulat, és csak szaladsz, szaladsz, szaladsz, hír-heroint zabálsz ál-öntudatban, és félsz, és félsz, és félsz, de vajon mitől rettegsz, mitől jajgatsz, honnan hová, miért és merre akarsz lépni, menni, időt, létet agyoncsapni, agyrobbanás-őrületekig hajtani, hajtani, holtan született remény-csóvákban fürdeni, eltévedt madárként kormos kéménybe zuhanva szénné égni, lélekben felrobbanni – meghalni… Hallottad? A detonációkat önmagával viaskodó agyadban? Vagy túl nagy már a felébredés-gátló, lelki-tudati klímakészülék birizgáció, hogy ne halld a hallhatót, ne értsd az értendőt, ne vedd észre őt, aki szeret, ki érted élne, dolgozna, és rád nevetne, mondjuk egy gyerek, a gyereked, ki árván roskadva fénylő komputere előtt, halálosztó játékokon nő fel, és nem tudhatja meg sohasem, hogy másképp is lehetne; élni. – És hallottad, a lángok perzselése utáni rotyogó-zizegő csendet? a szív-nemdobbanásból fakadó jég-tekinteteket? de ki kíváncsi már ezekre? Talán még te se Gyere, te behunyt szemű édes feledés…
Elmúlni… Úgy csendben, s közben nem fájni már. Elmúlni… Úgy észrevétlen, a semmiből semmibe jutván. Elmúlni… Mint, ahogyan az élet órái múltak, mint ahogyan apáink anyáink is csak voltak. Elmúlni… Eljutni oda, hol már nem kell akarni, ahol már nem bánt semmi más engem; csak a csend…
Reggeli gyermekkacajok a buszmegállóban. Iskolába készülnek. Verebek a hóban – ugrálva csipognak, cinegék az ágakon – magok után kutatnak. „Üvöltő szelek”, nem segítenek kisöpörni megkövült szerelmet, tűzben odaveszett lelket, görnyesztő emlékeket. „Üvöltő szelek”, hangamező-emlékezet, melyekre kőfejfák tekintenek, elhalt, régi szíveken fekszenek, és csak a szél az emlékezet, semmi más, csak a szélüvöltés-zene. „Üvöltő szelek”, csókká dermedt reményben izzó szépséges elmúlt-szemek, remegő kezek, remény-pillantások az esti ködökben, felhőjárás álom-rebbenésben, és elnyugvás a könnyerdőben. „Üvöltő szelek”.
Üvölteni tudnék, ha parancsba adják a becstelenséget, ha besúgók zizegnek a folyosókon, ha senkik ítélkeznek gondolkodókon, ha szélhámosok mondják meg, mi a becsület, mi a munkaerkölcs, mi a rend.
Üvölteni tudnék, ha szép szóval társuló gyilkos szemmel pásztáznak, ha gyűlölve dicsérnek, halálomat kívánva, ha minden érv, minden becsület hiába, ha nem számít semmi más, csak a tiráda. Nem lesz feltámadás… Bárhány húsvét is jön ezután már. Mert nem lehet. Kihaltak a próféták, eltűntek a bárányok, hideg lelki szél süvít, nálunk és nálatok. De hiába süvít és ordít; te nem hallod. Te gondolkodó agyhalott.
Hallod? Csend van, iszonyú csend. Olyannyira, hogy megijedsz saját hangodtól, lépteid kopogásától. Hallod? Mintha az egész világ zúgás lenne. Félelmetes erdő-zene, gondolat-útvesztő, szörnyszemmel figyelő.
Remegsz? És közben fázol, ráz a hideg. Arcod rángatódzó múlt, eltiport, vérző vágy, borzongató orgonazene.
Megriadsz? Kapkodod sajgó fejedet. Vizslatod, honnan jön a csend, merre menekülj tovább, robogj tova magad elől.
Sírnál? Nem, nem tudsz te már. Abba belehalnál, feltört lélek-sírodat látván, múltadba belezuhannál. Az elefánt már nem üvöltött többé,
Felrobbant! Süvöltés zúdult végig az utcán, az ablakokból, ajtókból hullák repültek a semmibe. Valakik nemrég még ott bent ettek, mások talán beszélgettek, szeretkeztek. De felrobbant a bomba – és most vége. Már nem esznek, nem szeretkeznek; repültek, szétfolytak, mint hamburger-ketchup az ujjakon, meghaltak, baktérium-eledel lettek, sürgő-forgó jajveszékelők remegő kerete les rémült szemekkel a pechesekre, lassan este lesz, felmegy a Hold az égre. És vége. A gyilkosok jól laktak estebédre. Csak egy macska nem ért semmit ott az ablak mögött, bámuló, kerek szemekkel lesve dörmög, gazdáját várva – hiába. A fej leszakadt a testről. Elhalt ordítás vonaglott ajkain, amint végigpattogott az aszfalton, azon a hajnalon. Kivégezték. A kifli nem volt egészen friss azon a hajnalon, a miniszternél, de a kaviár igen. Közben ezrek zokogtak, újra imádkoztak, azon a hajnalon, lezárt utcák, terek között, csakhogy, úgy tűnik, későn. Azon a hajnalon. Lesznek még hajnalok, amikor a kifli egészen friss lesz, a miniszternél, de a kaviár nem. Szilveszter… Üvölt a világ, mert üvölt az ember. Most mutatja meg magát igazán; „Ecce Homo”! A vérző keresztre feszített ordítása nem hallatszik idáig, örökre eltűnt az egomán zsigerekben. Félne itt közöttünk. Megsüketülne. Kell, hogy nyomjuk magunkba az alkoholt, mindenféle kábítót, főleg „most”, ebben a nem tudom miben és miért létben, mélyen, tudattalanul, szomorúan, hogy legalább így hagyhassunk kis nyomot, magunk után, holt részegen, tudatveszetten, megveszve… Megvezettetve, egymást félrevezetve, félreértve, meg nem értve. Bezzeg most az utolsó napi üvöltésben, összeborul a világ, mindenki mindenkit szeret, mert pusztán ennyi a szeretet. Nem kell semmit se túlzásba vinni. Inni kell, tények között élni, nem pedig hinni. Hinni? Ugyan! Átvertek téged is mindig, nem? Üvölts hát! Durrantsd el agyadban a petárdát, és légy „az, aki vagy”! „Ringasd el magad!” Mert tudod; úgysincs senki, aki igazán szeretne. Ma már, ebben a „posztban” hülyeség is lenne. Szenvedni? Minek! Az ember már ennél sokkal több! Hogy micsoda? Azt megmondja a humán etológia, a kezelő meg a pszichiátria… Bonobo majom üvöltése száll át az éteren… Meg a Miatyánk, régről ideröppen. De minek? Jobb, ha letöltöd magadat a tabletről a földbe. Ahonnan vétettél! Hangzavar; az üvöltések vektora. Beszélgetnek a faj egyedei, csak úgy, szabadon… „Én, akkor megvettem, megfőztem…de nem, te nem, én, Tízezer volt, vagy több… beültem kettőkor, ötre végeztem… Rátettem a mázt, megkeményedett, pár óra és eheted… Kiöntsem? Mit? Hát a pezsgőt! Ne, még ne… Halkítsd le, nagyon zajos…jó, nem baj…miért kell ordítani? Beteg szegény…jó lett végre a máz…micsoda buli volt… Valamikor az almáslepényt szerettem…a torta nem volt elég… Igyál valamit…valamikor anyám így csinálta… A pólómat meg leettem…ez rettenetes, hogy most beteg… Éppen akartam mondani…én is…nem hagytak szeretni… Téged se? Mi van? Olvasni kellene…Minek? Az élet rettenetes…tud lenni jobb is a gesztenyés kifli… Az biztos, hogy rummal jobb…szó se róla… Ez zene!...hát a kávé lefőtt…legalább most már nem ordít… A kutya a szomszédé…én is szeretem…de a macska… Az nem pezsgő, az bor! Jaj de hülye vagyok…nem is én ettem meg… A marhahúst szeretem jobban…csirke volt még szegény…szőke… Kis kurva, de… ne is mondd…a puncs volt az igazi… A lagzin…te de jól néz ki az a hapsi…sztárokkal volt…na ne! Megszült, olvastam…idd meg a kávédat…én nem szavaztam… Mutasd azt a dögös csajt…a pasikkal volt egész éjjel…szóda kellene… Savat érzek, hányni fogok…az a barom is meggazdagodott… Nincsenek véletlenek…ügyesen ment férjhez…ananászkoktél… Érted? Persze, hogy nem volt elég neki…túlcukroztam a teát… Miért nem lehet ezt megérteni? Egyszerűen lemondott…kirúgták…émelygős… Ez a torta jobb, mint…amikor kiengedi az ember a gőzt…magába fordul… Öreg már szegény…na ez nagyon szép…romantikus…gesztenyés bomba… Csengettek…az is hülye…mint az összes, csak zabál…a pénz…na ja… Szerelmes szegény…megbánta, hogy beivott…alkoholista…rákos… Milyen a világ…holnap fájni fog…nem is gondoltam volna…összetörtem… Én is…sokba került a javítás…menthetetlen…egészségedre! Buli van, mert buli az élet, ezért bulizni kell, ez a dolgunk. Enni-venni-tenni-venni-inni. Pénzt csinálni-inni-enni-venni-tenni-venni. Mert buli az élet, ezért bulizni kell, ez a dolgunk. Bulikban üvölteni – amúgy hallgatni. Elfordulni, elvonulni, háttal ülni. Én igen, igen én, csak én, mert ki más, ha nem Én? Mert buli az egész, buli van, ezért. Én tudom, csak én tudom, hogy a buli kell, mert az jó. Akkor nem vagy egyedül, csak magad. Csend van, csak az agyad tombol, üvölt benne egy rém; a gyűlölet. A gyűlölet, belső üvöltés. Roncsol, majd megöl, minek hát? Taszít, erre-arra küld, tudatot szűkít, sarokba lök, merev, rozsdás csőbe bugyolál mindent, ami benned még gondolat lehetne, de nem, mert csak üvölt a tudat… Aztán csapkodni kezd, arcul vág mindent, ami „más”, ami tán még szeretne is téged, de nem, nem, mert nem kell a csend, csak a tombolás, a zabolátlan, agyháborús ágyúdörgés-rém, életedben, élve ért tudat-halálod lesz a vég, te szegény. Nézd a várost, füsttel flörtöl a szivárvány. Nézd a várost, orkánt hangol a szív-magány. Nézd a várost, azt az utcát, hol velem, álmot láttál egy éjjelen.
Nézd a várost! Nézd a várost!
Nézd a várost, ködbe fullad a szóvirág. Nézd a várost, rúgjad, szórjad az út porát. Nézd a várost, hol a szenvedély szavát a dörgő rock and roll járja át.
Nézd a várost! Nézd a várost!
Nézd a várost, hol ezer kedves várt reád. Nézd a várost, hol minden jövő múlttá vált. Nézd a várost, a zajos vörös orgiát, könnyes arcok mámorát.
Nézd a várost! Nézd a várost! Pénz, pénz, pénz a vágya Pénz, pénz, szabad a gazda,
Mindened, mindened, mindened, mindened, a pénz!
Nézd a várost,
Nézd a várost! Nézd a várost! Minden lélek megfagyott! Mert… Pénz, pénz, pénz a vágya pénzt kér, ha megkívánja, pénz, pénz a szerelem ára, pénzért elmehetsz a Moulin Rouge-ba. Pénz, pénz, szabad a gazda, senki sem tudja, hogy honnan kapta.
Mindened, mindened, mindened a pénz!
Nézd a várost, füsttel flörtöl a szivárvány…
(Zárójel voltál, zárójelben élve szóltál – ahogyan hagyták. És zárójellel vetted magad körül, hogy rejtőzködni tudjál, hogy jelentéktelen senki-semmi-zárójel maradhassál. Féltél, hogy mi lesz, ha nem bírod tovább, és felszabod magadon zárójeled beton-falát, mert, akkor jön majd érted valaki, vagy kivág, otthonodból, életedből, és testedből-lelkedből rongyokat csinál.) Ilyen voltál: ()()()()()()…sok zárójel-világ, és még a csend is titkos volt, amihez szóltál. Jellemedet nyelették le veled, nem a „békát”, hogy egy szörnyű hajnalon, elhaló üvöltés - vérpacnivá váljál egy utcán… „Pedig milyen becsületes, rendes ember volt”, - vagy elvtárs, megnyugodhatsz; most is ők mondják meg, hogy miféle ember voltál… Halálodban is ()()()()…zárójel-halmaz maradtál… ++++++ Hordod a keresztedet – jól teszed. Szeretnek téged a keresztek, És Isten, akihez önmagad hozzászegezed, hogy ő okozzon fájdalmas sebeket neked, ne az értelem-kómába zuhantatott emberek. Hordozd hát a keresztedet, higgyél Őbenne, hisz másban, az élő hús-őrültekben nem lehet. Zarándokolj lelked mélyére, hol az örökkévalóság fénylő tereiben, feltámadott lelkek énekében gyönyörködve, megtalálod Önmagadat; vérző, szerető keresztedet. És végre önmagad is kereszt lehetsz +++++++++++++++ Pillangó – egyszer mindennek vége. Pillangó – legyen nyugodt az álmod! Szárnyald át a boldogságot!
Pillangó – látod ennyi az élet. Pillangó – szépséged tünékeny végzet. Pillangó – röppenj rá a szívemre! Adj reményt az életemre!
Gyere - gyere szállj rám, gyere - gyere szállj rám! Érints meg a szeretettel! Napfény-illat susogással, életvágyat ébressz bennem! Pillangó, pillangó, pillangó! Pillangó!
Pillangó – érted szól ez a dallam.
Gyere – gyere szállj rám, gyere – gyere szállj rám! Napfény-illat susogással, érints meg a természettel, és ne félj tőlem, ne félj tőlem! Pillangó, ó pillangó! Pillangó!
Pillangó – egyszer mindennek vége. „Tekintsenek önmagukra hölgyeim és uraim!” Azt sohasem lehet pontosan tudni. „Lelkem! Micsoda zűrzavar!
Azok a ronda, képmutató tükrök! Mert senki sem az, ami benne látszik. És a szemek, szemekbe tűnve „De senki sem szólalt meg.”
Mert talán megválaszolhatatlan a kérdés, hogy Nincs ilyen senki?”
Sem a felvonásokban, sem a „felvonások között”?
Hát hiába minden üvöltés?
Megjelent: 2017-11-28 08:00:03
|
