Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Longline krónikák – Marton-Ady Edina: Hiszen ez rózsaszín

 

 

 

 

 

Hiszen ez rózsaszín


Harapni lehet a forróságot, eső lesz, ránk ül ez a hatalmas pára, nyomja le a fejünket, bele a betonba. Hárman mesélnek, egymás szavába vágva, csomagolom ki a hangjukat, összerakom a részeket, mint régen, a csokitojásba rejtett játék darabjait, hihetetlen milyen jól beáll erre az agy, szinte élvezem. Szembe jönnek az emberek, pontosan tudom, kinek vannak gyerekei, a tekintetükben mosoly és együttérzés bujkál. Vannak mások is, akik nem felejtették el, milyen volt földszintesnek lenni, mindig beszélni, folyton mozogni, soha meg nem állni, arcvonásaikba beköltözik a szeretet amikor ránk néznek, az idősebbek néha köszönnek, megállnak, s mikor kérdő tekintetükre rábólintok, kérdezgetnek a gyerekektől. Hogy hívnak, hány éves vagy, szeretsz e suliba járni, gyerekkoromban is ugyanezeket a kérdéseket tették fel nekünk. Futnak az utcán az elektromos rollerek, önmagukat vezető autók rohangálnak, igaz, David Hasselhoff bongyor fürtjei nélkül, beszél hozzánk a kenyérpirító, villamoson ülve, telefonról indítjuk el otthon a mosást, és kémek sem kellenek már, kőarcú James Bondok, megnyerő Kim Philbyk, párductestű Josephine Bakerek, isten veletek, önként és dalolva adunk át magunkról minden információt, lépésszámainkat, útvonalunkat láthatatlan térképre rajzolja fel egy ismeretlen, tudja milyen zenét hallgatunk, mit eszünk, honnan vásárolunk, teszünk-e ketchupot a pizzára. Egy régi szeptember jut eszembe, a walkman, amit az iskolakezdéskor, Ági hozott be az általános iskolába. Megevett érte minket a fene. Rádió az oldalában, ráadásul oda-vissza játszós, nem kell forgatni benne a kazettát, sztereóban szólt, most szinte nevetségesnek hat, a sok okos, intelligens kütyü között. Elköszönünk a hölgytől, sétálunk tovább az őszi színekbe rezesedő fák között, mesélni kezdek, a sétálómagnóról, a beakadt kazettákról, ahogyan óvatosan kibontjuk a feltekert hangszalagot, a ceruzával való felpörgetésről, csillog a szemük a történettől, lassítanak, elhalkulnak, mesélj még, kérik. Belekezdek hát a bakelit testű, tárcsás telefonok kattogó zümmögésének hangjába, a flipperbe bedobott aprópénz csörrenéséről mesélek, az utcai telefonokba dugott telefonkártyák rugalmasságáról, arról, hogyan gyűjtöttük, cserélgettük a mintákat, egy Országház egy Porschéért, s miközben már majdnem hazaérünk, megállunk az egyik tízemeletes árnyékában, ott, ahol megbújik egy piros, kopott, nyilvános telefon. Egy leheletnyi félelem suhan át az arcukon, amikor kinyitom az ajtót, pont olyan a fogása, mint régen, nehezen mozdul, nyikorogva. Egy hang jut eszembe, ami mindig megszólalt a vonal másik oldalán, egy régi telefonszám dallama, behajolok a fülkébe, a gyerekek feje fölött, beütöm a számot, anyám jut eszembe, hogy mindig hallani lehetett a mondataiban, ha mosolygott. A fiam leveszi a telefonkagylót, forgatja, ráncolja az orrát, felnéz rám, mérgesen: hiszen ez rózsaszín anya, pedig te feketének mesélted.

 

 

  
  
 

Marton-Ady Edina (1979)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.