Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Jean-Paul Sartre az 1930-as évektől párhuzamosan tevékenykedett szépíróként, filozófusként és irodalomkritikusként. Az egzisztencializmus második világháború utáni divattá válása és Sartre egyre erősödő személyes ismertsége lehetővé tette, hogy közéleti szereplőként, véleményformáló értelmiségiként vegyen részt politikai ügyekben. Mi az irodalom? (Qu’est ce que la littérature, 1947 – magyarul 1969, nem teljes szöveg[1]) címen egybefoglalt irodalmelméleti cikkeiben programszerűen fogalmazza meg az elkötelezettség követelményét, ami valójában a mindenkori jelen társadalmi viszonyaival és az olvasókkal folytatott aktív, nyitott, dialogikus viszonyt jelent. Ezt képviseli Les Temps Modernes címmel 1945-ben meginduló folyóirata is. Irodalomkritikai tevékenysége ekkortól egyre inkább irodalomtörténészi jelleget ölt, erőteljes (újra)értelmezői szándékkal. Éveket, évtizedeket tölt a 19. századi, az 1848 utáni irodalom újszerűségét adó szerzők tanulmányozásával, rövidebb-hosszabb könyveket írva Baudelaire-ről, Flaubert-ről, illetve ezt tervezve Mallarméról. Ugyanakkor kiemelten foglalkoztatja a kortársak közül Jean Genet sajátos életútja, személyisége és művészete is.

 

Ezek az „életrajzi esszék” egy-egy személyiség képletét próbálják rekonstruálni az adott kor társadalmi-kulturális viszonyai között (társadalmi réteg, családi viszonyok, irodalmi mező), ezáltal magyarázva az életmű sajátlagos művészi karakterét. Eközben Sartre nem tud, nem is kíván elvonatkoztatni saját filozófiai koncepciójától. Ez nem csupán a jól ismert életfilozófiát, a sartre-i egzisztencializmust jelenti, hanem ennek elméleti alapjait: fenomenológiai ontológiát, tudatelméletet, esztétikát. Az interpretáció módszere tehát összetett, etikai szempontoktól sem mentes fenomenológiai egzisztencializmus keretében, pszichobiográfiai-pszichoanalitikus módon magyarázza az egyes szerzők írói egyéniségét. Baudelaire (1947) és Genet (1952) esetében a gyermekkori traumák meghatározó hatását hangsúlyozza rúluk írt könyveiben, élénk figyelmet szentelve a test a szexualitás és az énkép összefüggéseinek. A Genet-könyvvel párhuzamosan dolgozott a Mallarméról szóló nagyszabású elemzésen 1948-52 között, a több száz, talán akár néhány ezer lapnyi kézirat azonban megsemmisült, amikor 1962-ben az algériai függetlenségi mozgalom melletti kiállása miatt bombamerényletet követtek el a lakásán.[2] Így csupán az a rövidebb tanulmány maradt fenn, amit Sartre előszóként írt Mallarmé költeményeinek elé, Raymond Queneau kérésére [Mallarmé (1842–98)], valamint az a hosszabb változat, amely valószínűleg a piszkozata volt [L’Engagement de Mallarmé – „Mallarmé elkötelezettsége”]. Ez utóbbit Sartre fogadott lánya, Arlette Elkaïm-Sartre publikálta 1979-ben, az Obliques folyóiratban. Mindkét szöveg helyet kapott az ugyancsak Arlette Elkaïm-Sartre által szerkesztett Mallarmé: La lucidité et sa face d’ombre című kötetben 1986-ban.

Többi íróéletrajzához hasonlóan, Sartre a kor viszonyai mellett a gyermekkori környezetből és traumákból indul ki Mallarmé esetében is. Az anya hat évesen elszenvedett halála jelenti számára azt az alapélményt, ami után mindig száműzetésnek, megfosztottságnak fogja érezni az életét. Ez nyilvánul meg költészetének egyik fő vonásában, a távolságtartásban. A jómódú, biztonságot nyújtó hivatalnokcsalád pedig azt az érzetet kelti benne, hogy útja előre ki van jelölve, elődjei folytatásaként. Semmi nem fűzte tehát az élethez mint új lehetőségek, téttel bíró eshetőségek perspektívájához. A lét abszurditásának érzésének eredményeként lett számára a Semmi a költészet számára kifejezendő elsődleges jelentés.

Ehhez az egyetemes hiányérzethez hozzájárul Isten elvesztése, amely a 19. század végére már meghatározó tapasztalata a modern nyugati embernek.[3] Istenben hinni már csak a tagadást tagadva lehetett, a nyilvánvaló hiánya ellenére. („A partir de 1850, la foi est une négation de la négation. Rien ne peut empêcher que nous soyons dans un monde que Dieu a quitté; si l’on veut croire en lui, ce sera donc malgré son Absence.”)[4] A kor költői Sartre szerint a Teremtő által elhagyott anyagi világban úgy próbáltak felülemelkedni ezen a helyzeten, hogy a költői teremtés tette révén lépjenek Isten örökébe.[5] Az Ige eltűnésével megjelenik a költészet technikaként való felfogása; a költői tehetség pedig már nem isteni kegy, hanem emberi adottság.[6]

A parnasszisták már nem hisznek az isteni fény által bevilágított, szilárd világrendben. Az általuk ünnepelt intelligibilis világ, a Szépség, az Igazság, az Ideál nem abszolút, hanem álom, hajótöröttek álma. Ég és Föld között tragédiát látnak lezajlani, amelynek áldozata az ember. Ők kiválasztottakként tekintenek magukra és felvállalják ezt az áldozatot. („Ils ont le sentiment que la tragédie qui se joue entre le Ciel et la Terre copmporte un sacrifice humain dont ils sont les victies élues; ils ont décidé de vouloir ce sacrifice.”)[7] A hallgatást választják, hiszen nincs mit mondaniuk; pontosabban, írnak, közzé téve hallgatásukat. Sartre az írók némasági fogadalmáról, sztrájkjáról beszél 1860 és 1900 között – amiről az olvasóknak sejtelmük sem volt.[8] A tehetetlenség általános korjellemzőként jelenik meg ebben a koncepcióban. Ezt követően a sarte-i filozófia főfogalmai is megjelennek. A vallás elvesztése ugyan nem vezet igazi pogány természetkultuszhoz, de megfigyelhető egyfajta ateista gnoszticizmus, amelyben a fény és a sötétség ellentétének helyét a lét és a semmi szembeállítása veszi át. Az önmagában-való lét eltűnésével a létezők fuldokolnak a kontingenciában: létük esetleges, éppúgy elképzelhető lenne nemlétük vagy másként létük is, mint létük.[9] Ennek a kiábrándult, reménytelen fásultságnak a szorongató érzését kezdik „unalomként” megnevezni, valami ahhoz nagyon hasonló kiüresedést értve alatta, mint amit az angol „spleen” takar.

A társadalmi viszonyok leírásában Sartre a marxista osztályelméletet alkalmazza, az osztályharc természeti szükségszerűrégre emlékeztető szilárd iránya nélkül. A polgárság az 1850-es évektől ellenforradalmi érdekeltségű társadalmi osztály, szilárdan bebetonozva a hatalomba. A költők lázadnak ez ellen, de mivel hozzá tartoznak, nem pedig a néphez, minden csapásukkal csak megerősítik saját osztályukat.[10] Ezért aztán a költészet a prózai valóság fölé próbál emelkedni, a hétköznapi igazságoknál rejtettebb, nemesebb igazságok letéteményeseként, amelyek nem is közölhetők.[11] Ebben a légies elvontságban azonban ott van a kispolgár kétségbeesett törekvése, hogy megkülönböztesse magát a hús-vér, fizikai munkát végző, izzadó munkásosztálytól.[12]  Ezek azok a megállapítások Sartre íróéletrajzaiban, amelyek akkor is zseniális ideológiakritikai mutatványok, ha időnként erősen vitathatók is.

Sartre ironikusan megállapítja tehát, hogy a korabeli költő egyaránt megveti a gazdagok vulgaritását és az aljanép közönségességét, és szövi a maga álmát a tiszták arisztokráciájáról. Eközben éppen úgy idegenedik el az Ideált kergetve az abszolútumtól, mint korábban szülei a láthatatlan Tőkétől.[13] E kispolgári lelkek több spiritualitást lelnek a tehetetlenségben, mint a tevékenységben.[14] A kor eszmei vitája két Semmi, az elvont Anyag és az Eszme között zajlik, meddő módon. Politikai téren pedig a nemesi kiváltságok megszüntetése után a polgárság azt igyekszik elhitetni az elnyomottakkal, hogy nincsenek is már elnyomók.[15] A szimbolisták pedig valójában ezt a hazug polgári önképet emelik magasztossá, megerősítve az uralkodó osztályt ezen az ideológiai-művészi kerülőúton – még ha nincsenek is ennek tudatában.[16] A szellem arisztokráciája valójában a polgári (bourgeois) erények szublimációja.[17] Illúzió, tudattalanul működő ideológia, koncepció által vezérelt képzelt. Mellesleg, ennek az eszményítésnek ellenhatásaként kezdi a proletariátus magáévá tenni a hajdan a polgárságot szolgáló ideológiai fegyvert, a materializmust.

A parnasszisták közönségtől és közérthetőségtől való gőgös eltávolodását is elemzi Sartre. Ezt a Mi az irodalom?-ban megfogalmazott (kívánatos) író-olvasó viszony, a kölcsönösség megszakadásaként írja le, a költők narcizmusának eredményeképpen. Míg korábban az Ige, a Szó közvetített a költő és olvasója között, addig most az olvasó vált a Költő és a Szó közötti puszta közvetítővé.[18] A költő önmaga tanúja; azonban a Másik hiánya elrontja fellépését.” („Le poète est son propre témoin. Mais l’absence de l’Autre fausse leur démarche.”)[19]

A korháttér társadalmi-ideológiai elemzése után tér rá Sartre a „kiválasztott” Mallarméra, tisztázva saját módszertani előfeltevéseit. Ezek egyrészt saját ontológiának hangsúlyozását, másrészt a pszichoanalízis elméletének alkalmazását foglalják magukban. Ennek szellemében kifejti, hogy a világhoz való viszonyunk sosem adott, nem élhetünk tehetetlen lebegésben, emberi létezésünk a világ megélt tapasztalatán és önmagunk folyamatos megalkotásán alapul a magunk egyszeri és sajátos viszonyában a világmindenséghez. („Le raport originel au monde ne saurait être donné, il ne saurait non plus exister en puissance ni demeurer en suspens, dans quelque flottement inerte: il faut qu’il soit vécu, existé; cela veut dire que chaque réalité humaine doit se faire elle-même et à neuf, relation singulière à Tout.”)[20]

Végességünk tudata a teljességgelm szemben együtt jár létezésünk (ittlétünk, jelenvalólétünk) kontingenciájának megélésével és meghaladásával. Ez a meghaladás ölt testet a választásainkban, amelyek révén ízelítőt kapunk létünk igazolhatatlanságából.[21] Világban-benne-létünk eleve, a priori adott számunkra. Ugyanígy, egy boldog gyermek számára a lét teljessége is közvetlen adottság, amihez képest a hiány, a tagadás, csak ideiglenes, másodlagos. Az árván maradó hat éves Stéphane fejében ez a viszony megfordul: a halál, a semmi lesz a meghatározó.[22] Világhoz való viszonyában lesz valami beteges, a vágy és a semmi összekapcsolódása révén. Az Ideál, amit Mallarmé Azúrnak, vagy Abszolútumnak hív, valójában a tiszta Semmi, a Visszautasítás. Ezért tartotta a költő feladatának Mallarmé, hogy mindent újrateremtsen, elsősorban Önmagát, költői életműve révén.

 

 



[1] Jeran-Paul Sartre: Mi az irodalom? Gondolat, Budapest, 1969.

[2] Michael Scriven: Sartre’s Existential Biographies, Macmillan, London, 1984, 76.

[3] Jean-Paul Sartre: Mallarmé: La lucidité et sa face d’ombre, Éd. Arlette Elkaïm-Sartre, Gallimard, Paris, 1986, coll. Arcades, 15-16.

[4] I. m. 18-19.

[5] I. m. 20-21.

[6] I. m. 22.

[7] I. m. 25-26.

[8] I. m. 30.

[9] I. m. 31.

[10] I. m. 35.

[11] I. m. 36.

[12] I. m. 39.

[13] I. m. 40.

[14] I. m. 42.

[15] I. m. 48.

[16] I. m. 53.

[17] I. m. 56.

[18] I. m. 62.

[19] I. m. 63.

[20] I. m. 94.

[21] I. m. 95.

[22] I. m. 102-103.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.