Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék

Lírai portré Szatmári Juhos Lászlóról
egy kicsit más megvilágításban

A rólad bennem kialakult képből leginkább a háttér, a személyiség kialakulásának időszaka, a gyermekkor, a koraifjúság képsora hiányzik. Azt persze tudjuk, hogy Romániában, a magyarlakta Szatmárnémetiben születtél 1947-ben, hogy kézműves szülők gyermekeként kerültél Marosvásárhelyre, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba, meg azt, hogy fiatal felnőttként települtél át Magyarországra, ahol aztán a Képzőművészeti Főiskolán (ma Egyetemen) szobrász diplomát szereztél. Ennyit és alig többet. Van valami különös oka, hogy ritkán, és keveset szólsz erről az időszakról?

Lapkókat olvasok...

Műút. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 53. évfolyam (Új folyam), “2008005” [’08/1.]

* Formátumra, alakra, továbbá borítóra nézvést mintha a Nappali ház (┼1997) támadt volna fel, és a 2007 előtti Kalligram tipográfiája jönne vissza belívileg (tehát fekete-fehérség az 1970-es évek neoavantgárdjának mára tradícióként megszokott “rendhagyásával” egybekötve). E kettő násza tehát – ha nem is éppen a boncasztalon, ám – a nászasztalon! D. h. alapvetően kellemes, élvezetes menet(ígéret) ám a kényelmi kondíciókról el lehet gondolkozni; hálószobáról, vagy csak ágyról akár, még bőven álmodozhat az ember. Aki nem ma kezdte, aki látott már egyet s mást (és a főszerkesztő, Zemlényi Attila az évjáratok közelsége miatt nemzedéktársamnak mondható, és mindketten középkorúak vagyunk immár), az óhatatlanul ilyesmit lát bele a dologba, amikor forgatja, olvasgatja, illetve nyilván óhatatlanul ilyesmit szeretne (vissza)hozni, miközben létesíti, szerkeszti a kéthavi folyóiratot.

A klasszikus, a huszadik századi modern és a kortárs magyar líra legjobb zsidó és holokauszt tárgyú versei megérdemlik, hogy beépüljenek a magyarság emlékezetkincsébe. Szeptember 1-én az RS9 Színház Vallai kertjében remekművek egész sorát szólaltatták meg színművészek, zeneművek kíséretében.

Kuratórium

A homokszemek között fölbukkannak a hangyatojások. Felborzolja a levegőt a szél, összegyűri a hullámzást, beleír a pórusokba. A föld bőrébe hatol. Mint a plüss szőrzet és a hipermangán szemcsék. Találkoznak. Egy kis ciklon pörög a hegy szájában, egy levegőből kinőtt öböl, mintha az ékszerek közé dugott karkötő lenne, apró gyémántokkal. A tűnődés bebalzsamozza a lelket! Ugyan, a hiúság zománca lepereg „A hatalom hallgat, a múmia néma.” Hallani fentről a besebesedő felhők közül. A pók bőbeszédű reggel, egy tündérhajszállal csalogatja fel hálójába a legyet. Kis ólomkatona dől el a márványmintázatú pódiumon, a csend felbomlik. A lárvákból kikelnek a mentségek és a hírek. S a fundamentumok recsegve-ropogva jajveszékelnek. A homokóra megáll, egy képernyőre merednek a kuratórium szemei. Most veszik észre, hogy ők maguk üldögélnek a forgatókönyv lapjai között.

Megmaradásunk jegyében
- Írótábor Tokajban

A forrón ölelő nyár dacára nagy érdeklődés övezte az idei 43. tokaji írótábort, köszönhetően az érdekes témaválasztásnak, a remek előadásoknak, ahol a közönség együtt lélegzett a felszólalók sokszínűségével, felkészültségével, írhatnám akár ezeket a sorokat, ha rutinos tábor látogatóként gondolnék a feledhetetlen napokra…

Előre bocsátom, nem vagyok író. Költeni is csak a pénzt tudom. Az emberiség azon kisebbségéhez tartozom, akik olvasnak.

Már hallom is a kérdést: mit keres egy hétköznapi ember az írótáborban? Fellengzősen mondhatnám, hogy az irodalmat, de ennél sokkal prózaibb az ok. A páromat kísértem el Tokajba.

Tokaji írótábor –ez a kifejezés az olvasó szemében a misztérium. Az író – mint más művészeti ág alkotója – megközelíthetetlennek tűnik. Olvassuk őket, hírek szólnak róluk, de lényük rejtve marad előttünk.

Azt mondják, minden nagyobb szabású rendezvény, konferencia, írótábor lényegét a folyosói, és a fehér asztal melletti, háttérbeszélgetések adják. Nekem másodszor volt alkalmam ennek az állításnak az igazságtartalmáról meggyőződni. Hétszer hét évvel, és két kötettel a hátam mögött, az idén második alkalommal látogattam el a Tokaji Írótáborba.

Megszállottan a Nyugat nyomvonalán?

Esszéisztikus bekezdések a Nyugat(os trandíció?) iránti oldhatatlan tiszteletről

Engedtessék meg a jelenséggel kapcsolatban az idegen szó használata: hatalmas ugyan puristáink hatalma, s Domokos Mátyás szellemisége bizonyosan máig is él (némelyekben), azonban itt most a lélektani (pszichológiai…) szakkifejezést kívánjuk használni! Akként pedig precízebb a veretes latinitás eme rendelőpamlagi csökevénye…

Tehát azt állítom, hogy a Nyugattal kapcsolatban lényegében mindmáig bizonyos fixációban, mégpedig áhítatosban, leledzik irodalomtörténet-írásunk, irodalmi köztudatunk és – főképpen – nem csekély számú írónk, literátorunk, publicistánk tudata. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? Hát úgy megfigyeléseimre, szóval hát úgy-úgy… Ki tudja voltaképpen?

A 2015. augusztus 12-14-ig tartó 43. Tokaji Írótábor a "Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korszakában" címet viselte. Alább láthatnak néhányat a Holdkatlan fotóiból, a teljes képanyag megtekinthető a Galériában.

Péntek reggel, a 43. Tokaji Írótábor záró napján kicsit nyűgösen szorongattam egy bögre kávét és bámultam felette a semmibe, amikor mellém huppant Morci (Tóth Irén), és elhadarta, hogy nem tudja majd megírni a 3. nap beszámolóját, mert a reggeli kajakozás közben vizet kapott az „okos” telefonja. Mivel a tábor zárása után Tokajból egyenesen Örvényesre utazik egy internetkapcsolat nélküli nyaralóba, legyek szíves és vegyem át tőle a Holdkatlan olvasóinak tudósítását!

20 év Parnasszus

Árnyak és szárnyak közt verődve a tiszta papírhoz tiszta fej kell.

(Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra)

A kézírás tükrözi tulajdonosa hangulatát, személyiségvonásait, gondolatai szárnyalását, vagy megfáradt döcögését. A betűk formája, kereksége, vagy szögletessége, erőteljessége vagy légiessége, karcsúsága vagy szélessége, ingadozása, a sorok egyenessége, hullámossága, felfelé vagy lefelé ívelő iránya árulkodik, személyes, és fontos információt ad az alkotójáról. A belső titkok tudója az idei Tokaji Írótábor lett, mely egy különleges, jubileumi vándorkiállítás utolsó állomása volt. A húszéves Parnasszus folyóirat százharminc költő eredeti kéziratát mutatta be, tizennégy kortárs képzőművész által illusztrált pannón. A kéziratok április óta hosszú utat jártak be, a Parnasszus elsőként a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, az Írószövetség klubjában, a Tatai Művelődési Központban, a veszprémi Pannon Egyetem könyvtárában és Siófokon, a Kálmán Imre Kulturális Központ emeleti galériáján mutatta be. Volt már példa hasonló tárlatra korábban is, a lap ötéves évfordulóján. Ezt a hagyományt folytatva jelent meg a tárlaton a költészet és képzőművészet együtt, egymásnak teret adva, és keretbe foglalva, közös műfajban újjászületve és megszólítva a látogatót. Ahogy a kézírás, úgy az ecsetkezelés, és a tusvonások is művészi értéket közvetítenek, egyedivé teszik az alkotót és az alkotást. A tizennégy képzőművész új kontextusba helyezte a szövegeket, szinte képverssé formálva azokat. A tokaji megnyitón Szakolczay Lajos betegség miatt távolmaradt, ezért Lázár Balázs színművész olvasta fel a beszédét, majd Magyar József szavalta el Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra című versét.

A 2015-ös Tokaji Írótábor egyszerre megszokottan unalmas és újszerűen izgalmas. Megszokott, mert a háttérben lezajlott szervezeti és személyi változások ellenére a programfüzet nagyon hasonló az előzőkhöz. Aki velünk tartott itt az utóbbi pár évben, akár fejből el tudná mondani, hogy melyik program mikor kezdődik, és hol lesz megtartva. Igaz, az új titkárnak éppen eléggé megerőltető feladat lehetett a szokott forma hozása is.

A délelőtt nyugodtan telt, sétálgattunk a Tiszaparton, találtunk egy mólót, ahol kicsit be tudtunk menni a Tiszába. Aztán jött az ebéd, majd indulnunk kellett a tábornyitóra. Nagyon hangulatos volt az út a kollégiumtól a Rákóczi Pincéig, kisvasúttal mentünk odáig, ahol Kunkovács László folytatta anekdotáit, elmesélte, hogy Tiszaladányban évekkel ezelőtt képzőművészeti alkotótábort tartott, és a mellette ülő hölggyel átbeszélték Tiszaladány társadalmi nagyságainak magánéletét.

A magába zárt vers

Esszéisztikus bekezdések Paul Celan költészetének kardinális vonásairól

Kevés olyan lírikus volt a XX. század folyamán, akinek életművéről annyi elemzés született, mint a Paul Antschel néven született bukovinai német-zsidó költő, Paul Celan (1920-1970) munkáiról. Habár a szerzőt az irodalomtörténet elsősorban a holokauszt legjelentősebb szerzőjeként tartja számon, a legtöbb elemzés álláspontja szerint sem szabad művészetét, főként kései verseit erre az egyetlen aspektusra redukálni – a celani költészet sokkal mélyebbről, sokkal elvontabb lírai-lelki mélységekből fakad, mely talán egyetemes és kontextuson kívüli értelmet adhat a költői életműnek.

Mint ahogyan azt Bacsó Béla is állítja A szó árnyéka című, Celan költészetéről írott kismonográfiában, Celan művei nem szoríthatóak be valamilyen skatulyába, irodalomtörténeti/-elméleti kategóriába – a verseknek saját, mintegy önmagába zárt világa, magja van, amihez az olvasó talán egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen férhet hozzá.

Három órakor találkoztunk a Keleti Pályaudvarnál, de a vonatunk akkor még sehol sem volt. Nehezen viseltük a nagy meleget, amikor végre megjelent a kijelzőn, a Tulipán IC az ötös vágányról indul.

Rohatunk az ötös vágányhoz.

Standovár Ágota, a Holdkatlan felelős szerkesztője már a vonaton ült, mire Payer Imre, Miszlai Gyula és én felszálltunk a 21-es kocsiba.

Rajtunk kívül ott volt még Polgár Julianna, Pászty Júlia, Nagykovács János.

Hollywood (t)akarása

– (h)arc poetica –

– (avagy) képzelt/„képzett” levél Natalie Portmannek –

A klónok támadása olyan film 2002-ből, jut eszébe, amelyikben Natalie Portman is játszik. Vagyis Dominique Swan, más megjelöléssel (az eredeti családival talán), amely kettősség már önmagában egyfajta mutálódást sejtet (ha nem is mindjárt mutáció létrejöttét); verbális területen, a nyelvi kifejezés világában, a névtani jelenségek szintjén. De említhetne más mozikat is tőle, azaz a közreműködésével: Baljós árnyak (1999), Támad a Mars (1996) vagy éppenséggel A sithek bosszúja (2004). Nem „említ”. Hiszen már említett is!… Könnyű beleszaladnia a Beverly Hills-i színművész asszonyka önkéntelen csapdájába, aki c/o ICM-es elérhetőségével igencsak közel van a tűzhöz, az emberiség ezredfordulós antropológiai önértésének legfőbb mozgóképi-feldolgozási műhelyéhez ott, a Wilshire Boulevard-on. Ha levelet akarna írni neki, oda kellene azt címeznie… Nem akar levelet írni (neki). Vagy mégis? Nem, egyelőre biztosan nem. Egyelőre az izgatja, kik vagy mik is azok a „sith”-ek? S hogy: mi az ember? Mi az emberforma, a human(oid) létező, legalább külsőleg micsoda – amúgy „fenomenológiailag”? Contrasted with animals, God and machines.

Forrás: irodalmijelen.hu