VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék
A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének, a mindhárom műnemben, s emellett irodalomtudósként is maradandót alkotó Vörös Istvánnak gigantikus, több mint háromszáz oldalas verseskönyve több év munkájának eredménye. A költő e posztmodern, vagy inkább posztmodern utáni korban keletkezett (?) kötetében nem tesz mást, mint nemes egyszerűséggel (vagy inkább az irodalomtól elvárható legnagyobb komplexitással) parafrazeálja a Biblia százötven zsoltárát, a kortárs magyar lírai és referenciális valóság terébe helyezve át a vallásos versszövegeket. Mielőtt azonban rátérnénk Vörös István Százötven zsoltárának elemzésére, nem árt egy kis műfajtörténeti-filológiai bevezetőbe bonyolódnunk, ez ugyanis gyakorlatilag elengedhetetlen ahhoz, hogy e kortárs lírai zsoltárokat a helyükön értelmezzük és megértsük, pontosan mi is az, amit Vörös parafrazeál és egyúttal a maga költői módján jó értelemben ki- és átforgat.
A MÚOSZ FOTÓRIPORTEREK SZAKOSZTÁLYA és a MAGYAR NEMZETI MÚZEUM szervezésében 2022. április 26-án, kedden, 11 órakor megnyílt a 40. Magyar Sajtófotó Pályázat díjnyertes képeiből rendezett 40. Magyar Sajtófotó Kiállítás. A kiállítást Rédei Ferenc Balogh Rudolf-díjas, Fotóriporteri Életműdíjas fotóriporter nyitotta meg. A megnyitó egyben díjátadó is volt, a két nagydíjast, a tizennégy kategória első három helyezettjét és a különdíjak nyerteseit köszöntötték a rendezők Tettemanti Béla által tervezett oklevekkel. A MÚOSZ Nagydíját a legkiemelkedőbb teljesítményért Móricz-Sabján Simon (Világgazdaság): Második élet című képriportjával érdemelte ki.
Szűkszavú, tárgyilagosnak mondható Wikipédia-szócikke szerint Szerdahelyi István professzor 1934-ben született Budapesten, iskoláit ugyanitt végezte, majd felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, ahol könyvtár szakos diplomát szerzett 1957-ben. Ugyanezen évben az ELTE Egyetemi Könyvtárába vették fel gyakornoknak. fiatalon részt vett az 1956-os forradalomban, amiért egy időre elveszített az állását. Állástalan időszaka két éve alatt lefordította magyarra a Mahábaráta című indiai eposzt, valamint igen sok verset klasszikus kínai költőktől. 1959-ben jutott újra álláshoz, az Akadémiai Kiadóhoz került szerkesztőnek, majd csoportvezetői beosztást nyert. 1978–1980 között a Magyar Tudományos Akadémia kutatójaként dolgozott, tudományos főmunkatársi beosztásban, 1980-tól 1990-ig az ELTE Esztétikai Tanszékén adjunktusi, majd docensi beosztásban oktatott és kutatott. Egyszakos könyvtáros bölcsészként 1977-ben a filozófia tudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg, 1987-ben pedig az irodalomtudományok akadémiai nagydoktora. Irodalomtudós, kultúrakutató, közíró volt, aki mintegy tíz éven át (1980–1989) volt a Kritika című folyóirat és a 1967 óta a Világirodalmi Lexikon szerkesztője és főszerkesztője, s ily módon pedig a magyar szellemi élet egyik irányítója, tudományos-szakmai pozíciója mellett kvázi kultúrpolitikusa volt. Megírta a magyar kultúrában előzmény nélküli Verstant, volt egy népszerűsítő sorozata az Eötvös Kiadónál (Irodalomelmélet mindenkinek, Verstan mindenkinek). Két ikerkönyvben pedig nagy erudícióval vizsgálta (kultúrtörténeti kutatásai előzményeként) a kapitalista és a szocialista társadalom szerkezetét és működését. 2017. szeptember 24-én, életének nyolcvanharmadik évében elhunyt.
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár videója Vannak dolgok, amiket akárhogy akar a világ, az idő elporlasztani, beszennyezni, nem tud. Ilyen a zene, a vers, a tánc, a képzőművészet, a filozófia, a hit (nem a vallás) és a sport (!). Ezek rendre kibújnak a temporalitás (időbeliség) öleléséből. Nem múlnak, csak telnek. Bizony! Megtelnek, telítődnek még inkább lényeggel, megtartó erővel, ahelyett, hogy kisebbé tehetné őket a félelem vagy a szidalmazás. Az ellenség azt akarná, hogy egyetlen percünk se maradjon az örök ügyekre. Az a helyzet, hogy a nemes dolgok az ellenerőket is felülmúlják. Miért van ez így? Vélhetőleg Isten építette így bele a folyamatokba az időtlen értékeket, a mércét, amit senki nem tud felülírni. Jézus mondja, hogy nélkülem semmit nem tudtok cselekedni. És tényleg. Amióta megtörtént az engesztelés (megváltás), a dolgok állása merőben más. Legyőzte Valaki a sötétség erőit, Aki emberként jött, pedig Isten Fia volt (van).
Január 17. Még az este leszakadt a bőröndöm füle. Megpakoltam ruhával, könyvvel, és a legnagyobb, még Madridból származó szép narancssárga bőröndöm füle kiugrott a helyéről. Újratervezés következett, Pilar barátnőm leselejtezett Samsonite gurulós táskája váltotta fel, a szakadást annak idején egy rávasalható Cipotegato (Tarazona jelképe) jelvénnyel kendőztem. Pilar annak idején nekem adta, mert valahogy nem fértem el a hátizsákomban, és ez még elment kézipoggyásznak. Most pedig elnyelte a nagybőröndöm ruhatartalmát, részben a könyveket is, de sokat otthon kellett hagynom. Hoztam volna a Spanyol Elbeszélők köteteiből a könyvtárnak, ám sajnos nem volt rá kapacitásom. Négy hétre összecuccolni nem egyszerű dolog. Csak sikerült, némi rutinra szert tettem már az évek folyamán, még szerencse, hogy október végén útnak indultam a kétéves kihagyás után, mert nagyon ki lehet esni a gyakorlatból. Új hajtogatási módszert tanultam Anna unokahúgomtól, úgyhogy egész sokat el tudok helyezni viszonylag kis helyen. Persze, most tél van, vastagabbak a ruhadarabok. Autó és jogosítvány híján bajban lettem volna, ha Leányfaluról busszal és metróval kell eljutnom a pályaudvarra, de szerencsére hétfő van, Ági barátnőm egész az állomásépületig beszállított. Kelenföld. Egyetemista korom ideje. Mindig itt szálltam le, a Budaörsi kollégium innen jóval közelebb volt, mint a Déliből. Kicsit nehéz az eligazodás, de egy kedves vasutas megmutatja a liftet, aztán még egyszer találkozom vele az aluljáró szinten. Jó ómen. Akárcsak a München Hbf. épp a tizenötös vágányon.
Turczi István egyik legfontosabb, műfaji-műnemi határokon átnyúló, besorolhatatlan könyve, talán okkal mondhatjuk, össz-irodalmi főműve a Deodatus. A könyv első kiadása 2001-ben jelent meg Tata Város Önkormányzatának kiadásában. A könyv nem más, mint Tata város, tágabb értelemben pedig Magyarország történelmének (valós és fiktív elemekkel átszőtt) sajátos szépirodalmi feldolgozása. A mű címét egy feltehetőleg valós történelmi személy, Deodatus gróf, I. (Szent) István, államalapító királyunk nevelője és keresztapja ihlette, aki – legalábbis a krónikák szerint – olasz vagy normann származású nemes, nápolyi gróf volt, aki a Sanseverino családhoz tartozott, és egyúttal ő volt az egyik legelső nyugat-európai személy, aki Magyarországra került Géza fejedelem uralkodása alatt, amikor a fejedelem elkezdete keresztény hitre téríteni a magyar népet. Azt már persze csak a XIV. századbeli hagyományból tudjuk, hogy Deodatus Szent István keresztapja volt, a grófnak pedig Észak-Magyarországon voltak birtokai, ahol egy bencés kolostort is alapított. István a hagyomány szerint nem Deodatusnak hívta a grófot, hanem Tatának, és utána kapta a nevét a kolostor, az ott lévő vár és az egészen máig fennálló, mára megyeszékhellyé mai város. Tata, mint az az irodalmi életben talán köztudott, Turczi István szülővárosa, e különleges művében pedig a szerző szűkebb pátriája történelmének sajátos szépirodalmi feldolgozására vállalkozott... Viszonylagosan ismert, nagy vonalakban igaznak tekinthető történeti tények alkotják a kiindulópontot, ám a forrásokban szórványosan említett Deodatus gróf, a valós, vagy legalábbis elérhető történeti tudásunk alapján kvázi-valós személyből kiindulva Turczi István megalkotott egy fiktív tatai nemesi famíliát, a Deodáti családot, akiknek történetén – rájuk utaló, illetve családi levéltárukból származó, szépirodalmilag konstruált forrásokon keresztül – feltárul előttünk a család, a város, illetve tágabb kontextusban értelmezve az ország, a magyar nemzet történelme.
A Magyar Írórezidencia1 program keretében működő vajszlói rezidencián dolgozom január 17. óta. Részletes naplót vezetek, így napra pontosan tudom, hogy február 15-én, egy héttel ezelőtt Baranyahídvégről a Sámodot Majláthpusztával összekötő úton az egyes kilométert jelző zöld táblával szemben az út jobb oldalán egy elgázolt, már élettelen kutyát pillantottam meg. Autóm nincsen, Anna tiszteletestől kaptam kölcsönbe kerékpárt, mellényt, sisakot, és kihasználom a lehetőséget, lazításképpen mindennap teszek egy rövidebb, órás-másfélórás túrát a környéken. Addig a napig általában Vejti felé indultam és a Hirics, Kisszentmárton, Baranyahídvég közötti szakaszon tettem meg ezt tizenöt kilométert, 15-én viszont úgy gondoltam, inkább a Cseri erdőbe megyek futni, így ellenkező irányba indultam el, csakhogy még a Mecsek Erdő táblája előtt eldöntöttem magamban, mégsem futok, hanem megteszem a jól bevált körömet, most ebből az irányból. Nem sokáig örülhetek elhatározásomnak, hiszen alig teszek meg néhány kilométert, ott fekszik az út menti árok szélén a fűben a világosbarna, rövidszőrű kutya.
Nagyon jól érzékelteti a nyelv, hogy a meggondolatlanság, a végig nem vitt gondolatmenet, az elhamarkodott, indulatból (és érzelmektől vezéreltetve) kimondott szavak nyomot hagynak a sorsunkon. A meggondolatlanság nem gondolat-nélküliség, van benne tartalom, tele van sokszor nem kívánatos hangulatokkal, keserűséggel és rezignációval. Még okosnak is tűnhet a negatív megszólalás mások szemében. „Milyen precízen látja a helyzetet ez a frusztrált ego.” Mondhatná bárki, amikor hallja. Bizony, önsorsrontó bölcsesség ez. Nem felfelé emeli az embert a csüggedt, melankolikus hangnem, hanem lerántja az igénytelen, középszerű átlag szintjére, ahol a rossz előjelek keringenek. Jan Skácel költő, számos verseskötet, gyermekversek szerzője. A morva költőről 2022- ben tematikus rendezvényeken emlékeznek meg Brünnben. Az első megemlékezés Skácel születésének évfordulóján, február 7-én volt. A Morva Könyvtárban Jan Skácel verseit állitották ki. A könyvtárba belépve a látogatók egy stilizált könyvborítón sétálnak át, szimbolikus módon belépve a könyvbe. Az emeleten a könyv kinagyított lapjait találják Skácel verseivel installáció, grafika és könyv formátumban.
Az elmúlt esztendők folyamán rendkívül sokszor fogott el az aggodalom, és éreztem döbbenetesen erős szorongást és félelmet, amelyeknek okát főként abban a számomra véghetetlennek és végtelenül szomorúnak látszó anyagi, szellemi és spirituális hányattatottságban és kilátástalanságban véltem felfedezni, amely jelenleg a világunkban tapasztalható, és amely megülni látszik lassacskán szinte minden lakójának szívét-lelkét. Alkalmam nyílott több gondolattal is találkozni azzal kapcsolatban, hogy miközben korunkban gyakorlatilag mindeddig sohasem tapasztalt intenzitással virágzik az ezotéria és a spiritualitás, irányzatok, tanítók, mesterek és guruk szinte véget nem érő ármádiája ajánlja fel számunkra és nyújtja felénk a megváltást, szabadulást, megvilágosodást, teljességet, boldogságot, gazdagodást és biztonságot ígérő tudást, az emberiség zöme mégis egyre kétségbeesettebb és kilátástalanabb helyzetbe kerül, mindenféle értelemben.
Kezdhetném azzal is, falba léptem, amikor meghallottam a halálhíred. Annyi mindennel kezdhetném. Bénult vagyok. Mérlegelem a szavak súlyát, próbálgatom erejüket, aurájukat, jelentésük többrétűségét, végeredményben azt, hogy a szavak a lehető legszikárabb használatban hogyan hangzanak, és mit hordoznak. Kabdebó Lóránt meghalt. Nem tudom, mit hordoznak ezek a szavak. Felfoghatatlan, mint minden halál. Képtelen vagyok különbékét kötni a haláloddal Lehetséges, hogy nem vagy már, te, akinek módszere a beszélgetés volt? Hiszen itt van velem a hangod, polcaimon a könyveid, elérhetők a cikkeid, őrzöm töméntelen fotódat. Nemrégen még a nappalimban ültél, bár itt is inkább fel-alá járkáltál, és meséltél, főleg Szabó Lőrincről, de közel hoztad mind a nagyokat. A privát beszélgetéseink is egyetemi előadások voltak, egyetemünk maradsz! És jaj, és most már mindörökké!
Felbecsülhetetlen értékű lelki kincsek szunnyadnak elrejtetten a zsoltárok mélyén, és ezen megállapításnak nyilvánvaló igazságtartalma rendszerint még azoknak számára is egyértelműen megnyilatkozik, akik általánosságban kevés, avagy éppenséggel szemernyi érdeklődést sem mutatnak a zsidó-keresztény tradíció irányában. Jómagam az alábbi, első olvasatra talán némiképp nehézkesnek és hosszadalmasnak ható történet nyomán szeretném felvezetni azoknak az élményeknek és tapasztalatoknak megosztását, amelyeket kétségkívül a zsoltárvilágnak köszönhetek, és amelyek nézetrendszeremet mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Számomra gimnazista koromban adathatott meg első ízben a velük való találkozás élménye, amikor iskolám akkori szerzetes-igazgatója egy hideg és sötét hajnali találkozás alkalmával zsolozsmára invitált. Lakóhelyem, és az iskolának otthont adó nagyváros között ugyanis több, mint harminc kilométeres távolság terült el, nekem pedig így minden egyes hétköznap alkalmával mintegy háromnegyed órás utazással kezdődött a reggelem, amíg megérkeztem a gimnázium kapujához. Minthogy a vidéki buszjáratok közlekedési rendje akkoriban még - meglehetősen finoman szólván - nem volt túlságosan rugalmasnak mondható, sok esetben már jócskán a tanítás megkezdése előtt az iskolapadban üldögélhettem, elsőként lépve az épületbe. Egy alkalommal tehát, amikor az igazgató atya a kápolnába igyekezve belém botlott, kegyesen megszánva felajánlotta, hogy a magányos üldögélés helyett inkább csatlakozzak hozzá és testvéreihez, a zsolozsma ideje alatt erősítvén valamelyik szerzetesi kart. Akkoriban persze még semminemű fogalommal nem rendelkeztem arról, hogy mit is takar ez a homályos kifejezés, amelyet éppenséggel akkor volt alkalmam első ízben hallani, így merőben új élményben lehetett részem azon a reggelen.
|
