Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Rimóczi László: A feldíszített csontok és a pattogzó luxus földjén – Viivi Luik Árnyékszínház című kötetéről

 

 

 

 

A feldíszített csontok és a pattogzó luxus földjén

 

Míg az észtekben nemzedékről nemzedékre ott lapul a félelem, hogy megvádolják, letartóztatják és elhurcolják őket, a rómaiakat örökösen a hatalom és a gazdagság elvesztésének nyomasztó gondolata köti le. Arrafelé a vérontás sohasem volt nagy ügy, és ma sem az.

Viivi Luik Árnyékszínház című kötetében egy gyereklány indul útnak a havazásban a szovjet kor legsötétebb bugyrából Róma felé, hogy számos kitérő, sok évtizedes, embert próbáló eseménysor után észt nagykövet férje oldalán meg is érkezzen álmai városába, a bazaltkőből épült Örök Városba. Néhol regényes, néhol esszészerű, ugyanakkor érzéki és lírai sorokkal találkozhatunk, mozaikszerű elrendezésben. Önvallomás? Történelmi utazás? Talán mindkettő. A múlt és a jelen, gyermek- és felnőttkor, a szovjet rendszer balti országai és a valamikori Római Birodalom központja között utazunk, miközben az identitás, a nyelv és a művészet bonyolult kapcsolata tárul fel előttünk.

A vén Európa szívében, ahol látszólag oly sok minden megváltozott az elmúlt évszázadokban, valójában nem változott semmi. Nincs gyökeres különbség, hogy gyaloghordszékben viteti magát valaki a szenátus ülésére, vagy Mercedesen, hogy mobiltelefonnal vagy rabszolgával továbbítja üzenetét; az ülés tárgya ugyanúgy a hatalom és a gazdagság megtartása, na és pár szörnyű titok elleplezése. „Rómában a szobák tele vannak zsúfolva öreg bútorokkal. Mindenütt régi bársonyok, vastagon leülepedett por, szürke bogarak és százlábúak, csontkamrákban sárguló csontok, az ebédidő szent, és három vagy négy órát tart. Ebédidőben nem illik telefonálni, betoppanni, megszületni és meghalni.”

Ha úgy vesszük, a kötet egy élénk, csiklandós, néha megrázó római útleírás, amit a szerző érzékenysége, alapos helyismerete és helyszeretete vastagon átitat. Ezt a várost valóban kőből építették, amerre csak nézünk, mindenfelé regélő romok. Ám itt a kő nem pusztán nyersanyag; az évszázadok alatt magába szívta az emberi bőr melegét, kézről kézre adták, emberi lábak tapodták. Kőből született meg Róma szent városa, amely több, mint egy halom kőépület, szobor és utcakövezet: egy városnyi időkapszula. Rómában a kőnek illata van, és hiába vegyül a számos idegen szaggal, elnyomhatja kipufogógáz és cigarettafüst, mégis mindig jelen van, ott lebeg a város fölött.

Minden út Rómába vezet – ez a mondás legalább annyira elkoptatott, mint maguk a római kori utak, az emberi szellem mégis a Pantheonhoz kötődik bármely korban. Ha megállunk az ősi épület közepén, zárt félgömbben találjuk magunkat, a földgolyó modelljében; hihetetlenül apróvá és jelentéktelenné válunk, valami mégis felemel, ha átnézünk a mennyezet kerek nyílásán.

Történjék, aminek történnie kell, legfontosabb, hogy a hatás jó legyen – áll Olaszország egére írva, ezt lélegzik be születésüktől fogva. Az Alpok északi lejtőin kezdődik a férfiak birodalma. Az Alpoktól északra a lányok is férfiak. Északon még mindig adnak a valóságra és az igazságra. Néha lármáznak, gorombáskodnak, ököllel verik az asztalt, néha meg is késelik egymást, és eszükbe sem jut, hogy ezzel milyen hatást keltenek: az Alpoktól északra fittyet hánynak rá, hogy ápolt-e a tőrt emelő kéz, és elég elegáns-e a végzetes kézmozdulat.
A mesélőnk és nagykövet férjének letelepedését megelőző luxusalbérlet-vadászat kiemelt helyet foglal el a kötetben: ők valóban szembesültek vele, hogy a nagyvonalú, pazar villák csak messziről mutatnak jól, és szinte minden esetben álmatag kártevők lapulnak a pattogzó aranyozás mögött.

„A gyászoló lány ekkor kinyitott egy masszív faliszekrényt, mely meglepetésünkre ruhákkal volt telezsúfolva. A szekrényből hányingerkeltő parfümözött sötétség áradt. A parfümre még ennyi idő után is ráismertem, Magie noire volt, Fekete Mágia, a nyolcvanas évek illata. Komor, dohos, kissé baljós, nyomasztó illat.” A tulajdonos, a hétköznap is ízléstelenül elegáns signora nem szégyell romantikusan sokat kérni egy-egy luxusromért, és mindig ki tudja dumálni az elhanyagolt minikastélyok hiányosságait. Olaszországban nincs nagyobb sértés a panasznál, így reklamálni is csak virágnyelven illik.

Itália lakossága még a síron túl is őrzi tekintélyét, a halotti kultusz napjainkban is jelentős. Luxusvillából luxuskriptákba kerülnek a tehetősebb megboldogultak: a halottak csontjait egy bizonyos idő után kiássák a földből, majd hivatalosan értesítik a hozzátartozókat, hogy elvihetik a maradványokat. Az olaszok szenvedélyesen szeretik a csontokat, kis fadobozban adják át a rokonoknak, akik elhelyezik a családi csontkamrában, vagy épp egy márvány kriptában. Akinek futja rá, a csontokat beadja megtisztításra az erre szakosodott műhelyekbe, majd némi fényezés és újbóli összerakás után elhelyezi a házi oltáron vagy kápolnában. Ékkövekkel díszítik őket, ametiszttel, hegyi kristállyal, ha nem is a teljes csontvázat, a koponyát mindenképp.

Ha római útra szánjuk el magunkat, vigyázzunk értékeinkre – ez legalább annyira közhely, mint az, hogy minden út ide vezet, de a zsebtolvajok elleni intés még ma is aktuális. Létezik itt egyfajta tolvajiskola is, ahol a tanulók már hároméves korukban elsajátíthatják a lopás finom és ősi művészetét. „Az elegáns lopás olyan, mint a balett, fontosak a pontos és átgondolt mozdulatok. Ha túl idősen kezd el lopni valaki, esetlenebb, mint azok, akik korán kezdték.” Zsebtolvaj-famíliák élnek itt, kiknek gyökerei a császárkori Rómába nyúlnak vissza. Az Alpoktól délre az értékeltulajdonítás művészet, elegáns kézimunka, és azokat, akik ebből élnek, nem tartják faragatlan latroknak, inkább maestróknak, akik kellemetlenek ugyan, de tudásukat és tehetségüket mégis tisztelni illik.

Viivi Luik az egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert észt író, költő, esszéista. A történelmet nem könyvből tanulta, vagy épp kitalálta, hanem átélte, saját bőrén, saját szívvel, saját tollal. E kötettel új és mélyebb jelentést kölcsönöz az útikönyveknek, egyszerre leleplezőt és hízelgőt, első kézből tudósítva. Látni és érezni Olaszországot, ahol még a cipész vagy a telefonszerelő is archaikus, mitológiai alaknak tűnik, és minden utcának, térnek egyedi ábrázata van.

 

Viivi Luik: Árnyékszínház. Magyar Napló Kiadó, 2018.

 

 

 

  
  
 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.