Videó

Százados Ábel kapta a legígéretesebb fiatal filmes díját Cannes-ban
Az M2 Petőfi TV videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szabó P. Katalin: Az értelem szökik Pannóniából (Péterfy Gergely: Örök Völgy: Pannon mese)

Az értelem szökik Pannóniából

Péterfy Gergely, Örök Völgy: Pannon mese (Codex Offlineus)

 

Péterfy Gergely ifjúsági regénye, mely 2012-ben jelent meg a Kalligram gondozásában, minden optimista várakozásunk és alcíme ellenére sem rólunk, magyarokról szól. Pannónia a regény cselekményének idején még nem magyar lakta vidék, hanem a hatalmas Nyugat-római Birodalom egyik tartománya, melyet barbár hordák szelnek keresztül-kasul. Az elbeszélt események valamikor a 440-es évek körül következnének be, hiszen a szöveg szerint a szereplők megélik a napot, „amikor a rómaiak feladták Pannoniát.” (235.) Aëtius Flavius magister utriusque militiæ ebben az időben már nem képes hatalmát gyakorlatilag is éreztetni Pannóniában, Afrikában és Brittaniában. A regény egy misztikus varázsmese trák varázslókkal, vándorszínészekkel és különös képességű lényekkel, melyek nem a megtörtént és elbeszélhető, hanem egyfajta álomszerű múltban léteztek.
A regény ugyanazt a teljes összeomlást mutatja be, ami 410 körül Brittania provinciában is lezajlott:

„Bizony, hirtelen szánalmassá vált ez a mi egykor oly erős világunk! Mint amikor véget ér az előadás, és a bátrabb nézők közel merészkedve a színpadhoz, megtapogatják a tőrt, amellyel az előbb szúrta magát szíven a hősnő, és elrémülve tapasztalják, hogy festett papírmasé csak, ami csillogó acélnak tűnt az imént, s a színészek a díszletek mögött a bevételen veszekednek! Ó, így van ez! Akárcsak a halott emberből (…), egy megvert birodalomból is hiányzik minden méltóság. El kell földelni, mielőtt még szaglani kezd.” (228.)

A cselekmény, melyet Gregorius, Petrus fia, a Duna szigetén álló Rus Minor kolostor egyik szerzetese, elmond, röviden összefoglalható. Fortunatus, a Szellemfejedelem álmában találkozott egy meseszép, fiatal lánnyal, akibe beleszeretett, s akinek elindult a felkutatására Pannóniában. Utazása során elveszítette varázsképességét, szívének és agyának egy darabkáját, majd élete végén elméje is megbomlott. Hűséges szolgája, Magimarus a legvégsőkig kitartott mellette, s megélte Pannónia római fennhatóságának és a mitikus időknek a végét is. Ágoston Mester, Magimarus és a Helytartó azon dolgozott, hogy Fortunatus szerelmét, Serapiát és magát a Szellemfejedelmet megmentse, de vállalkozásuk nem járhatott sikerrel. Ily módon, mind Ágoston Mester, aki Serapiát -és vele a szépséget-, mind Fulvio, aki a szerelmét, akarta megmenteni, elbukott. A regény zárójelenete melankolikus búcsúaktus, mert az elbeszélő az egyetlen, akinek sikerült véghezvinnie feladatát: megörökítette azt a múltból, amit emlékezésre méltónak talált, de hiába volt az írás képességének birtokában, ha senki sem lesz képes elolvasni könyvét, ezért azzal vigasztalta önmagát, „Nem azért írunk, hogy elolvassák (…) Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia.” (273.)

Ez a regény egy szomorú történet. Változásról és elmúlásról szól, nemcsak a szerelemről, s arról, mekkora tragédia, hogy a Szellemfejedelem elméje helyett elkezdett a szívére hallgatni –ezzel közvetve Róma vesztét okozta, hiszen az emberek Fortunatus segítsége nélkül nem voltak többé képesek értelmes gondolatokra. Péterfy ennek a motívumnak a megragadásával olyan nagy elődökhöz csatlakozik, mint Emily Brontë, aki az Üvöltő szelekben fogalmazza meg érzelem és értelem kettősségét, valamint Jókai Mór, aki Kárpáthy Zoltán Vilmájának adja a szív és az ész egyidejű fájdalmának elviselhetetlenségét.

Az Örök Völgy allegóriája a paradicsomi Éden világa, ahova Ádám és Éva óta az emberiség visszavágy, s ahol Fortunatus és Serapia álmában találkozott és boldogan élt az Ágoston Mester varázsigéi által megteremtett keretek és lények között. Nem valóság, csupán képzelet. A bukolikus idill kiteljesítésére csak a szerelem képes. Serapia és Fortunatus vonzalma egymás iránt Ágoston Mester számára váratlan és kivédhetetlen fordulat. A szöveg a pusztulást és a rombolást, a barbárság értelmetlen irracionalitásának semmit teremteni nem képességét jeleníti meg, azt a humanista döbbenetet, hogy gondolkodó embernek ebben a környezetben két tennivalója akad: a megőrzés és a kivonulás.

Lévén szó arról, hogy a történet nem túl szívderítő, a szereplők sorsukkal mégis szolgáltatnak az olvasónak némi vigasztalást. Fulvio alakjának, aki a regény egyik legszánalmasabb figurája, csodás képessége, hogy egyszerre rút és szép. Lényének kettészakadása után azonban a szebbik Fulvio követett el ocsmányságokat és a rút Fulvio emelkedett morális piedesztálra. Giccses módon fizeti ki Péterfy a még ekkor is kitartó olvasót azzal a fordulattal, hogy kiderül, azok az emberek, akik a kettéválás előtt találkoztak a szerencsétlen flótással, ugyan szépnek látták, de gyűlöletükben kiáltották ki csúnyának, míg a rút Fulviót szeretetük láttatta velük szépnek. Ugyanígy olcsó megoldás, hogy a regény záró jelenetében a mesemondó asztalhoz ült Ágoston Mesterrel és szolgájával egy „utolsó vacsora” elfogyasztására (melynek keretében mindenből megették az „utolsót” oly módon, hogy az ismert világban a felsorolt állatokból és növényekből nincs több), és megbeszélték, hogy mi történt a történet szereplőivel az elbeszélt események után. Véleményem szerint ez a nagy elbeszélgetés szükségtelen és azt az érzetet kelti, mintha a szerző nem lett volna képes történetbe szőni, amit még el akart mondani.

Sajnálatos továbbá, hogy olyan elemek is megjelennek az elbeszélésben, melyek riasztó és nem igazolt jelenetekké alakulnak, mint a barbár király Frankenstein doktort másoló teremtő aktusa, melynek során életre kelti a Homunkuluszt (a mesterséges embert), aki aztán tör-zúz és ész nélkül pusztít. Ehhez hasonlóan kitűnik a cselekmény világából Fortunatus abszurd koponyalékelésének leírása. Ezek a jelenetek nem tudnak teljesen belesimulni a cselekménybe, megtörik a történetet, amely amúgy sem képes olyan organikus mitológiai világot működtetni, míg például Szélesi Sándor magyar ősvilágot megjelenítő írásainak sikerül. Hiányzik egy erősebb szervező erő az egyes epizódok között, mert az alineáris történetmondás, a fontos információk elhallgatása, a bizonyos eseményekről utólag történő értesülés nehezen élvezhetővé teszi az amúgy kiváló záró fejezetekkel rendelkező munkát.

Másrészt az Örök Völgy nagyon érzékletesen jeleníti meg az ókori római ember nézőpontját, például Timoteus polihisztor, görög származású orvos alakjában, akinek a barbár király, Derkidar nem hisz, mert kimondatlanul ott lebeg a levegőben, hogy graeca fides, nulla fides, vagyis a görög hűség, nem hűség. Ugyanígy izgalmas, hogy Ágoston Mester szamarának neve (Derrrida) megidézi Jacques Derrida francia filozófus dekonstrukcióval kapcsolatos elméletét, hiszen a regényben a szereplők a történések értelmét a folyamatos újraelbeszélés, sőt a leírás aktusa során sem értik meg véglegesen és megnyugtatóan:

„Nem tudhatunk meg mindent, leányom, akármennyire törekszünk is rá! Éppen elég megszokni, hogy ami megtörtént, az valóban megtörtént velünk, és elmesélni, hátha lesz majd a jövőben valaki, aki megérti és megmagyarázza az egészet.” (258.)

Az események átélésekor mindig valamiféle hiányt, ürességet éreznek, az egyik szereplő esetében kifejezetten önmaga másik felének a leszakadását és hiányát éli meg. Ez a mögöttes, 20-21. századi félelem azt sugallja, hogy a világ olyan, mint egy álom, melyben „az sem érdektelen, hogy én magam ki vagyok” (211.), és ahol egyedül a tárgyak bizonyosan saját maguk, mert „a legnagyobb erényük kétségkívül az önmagukkal való teljes és hiánytalan azonosság” (151.)

A regény nem a szerelemről és nem a Nyugat-római Birodalom bukásáról szól. Azt ábrázolja, hogy a változásnak senki és semmi nem állhat az útjába. Ágoston Mester, Magimarus, a Helytartó és a római légiók a lehetetlenre vállalkoznak, meg akarják állítani az Idő múlását. A regény egy olyan Birodalom végnapjait ábrázolja, melynek alattvalói elfelejtenek gondolkodni, írni, számolni, olvasni és mely Birodalom így atomjaira hull szét, végezetül pedig ráköszönt az „Ostobaság sötét kora” (154.). „Nem a barbárok a legnagyobb bajunk: mi magunk lettünk önmagunk barbárai!” (154.) A szöveg zárása mégis optimista, Ágoston Mester az utolsó vacsora után újra útra kél, mert valahol megszületik egy új Serapia és nemcsak a szépség, hanem az értelem is visszaköltözik a világba, hiszen Ízisz istennő fenyegető szavaiban vigasztalás is cseng a lankadt lelkeknek: „Nem telik bele néhány évszázad, s az emberek már nem a fejükben fogják hordani a tudást, hanem jelekbe fogják zárni azt! Féljetek és ne féljetek!” (192.) Az Örök Völgy nem a legjobb munka a témában, de kétségkívül jó teljesítmény. Péterfy mesét szándékozott írni, ám inkább rémtörténetet alkotott; az olvasónak azzal kell szembesülnie a regény értelmezése során, hogy ma oly korban élünk, amely azzal riogat, hogy valóra váltja a rémálmainkat. A változást nem állíthatjuk meg, de túlélhetjük, ha megőrizzük magunkban a gondolkodás képességét.

Péterfy Gergely, Örök Völgy: Pannon mese: (Codex Offlineus), Kalligram, Budapest, 2012. 2900 Ft

  
  
 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.