Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Csengődi Péter: Tokaji Írótábor – 2. nap

 

A 2015-ös Tokaji Írótábor egyszerre megszokottan unalmas és újszerűen izgalmas. Megszokott, mert a háttérben lezajlott szervezeti és személyi változások ellenére a programfüzet nagyon hasonló az előzőkhöz. Aki velünk tartott itt az utóbbi pár évben, akár fejből el tudná mondani, hogy melyik program mikor kezdődik, és hol lesz megtartva. Igaz, az új titkárnak éppen eléggé megerőltető feladat lehetett a szokott forma hozása is.

 

Plenáris ülés is volt. Nem áll szándékomban részletesen írni az előadókról vagy az előadásokról, inkább csak néhány gondolatról, ami ott hirtelen megragadt bennem, mégha az esetleg nem is az előadás fő vonulatához tartozott.

Bár nem hiszem, hogy amikor elkezdték szervezni az idei tábort, már ennyire mindennapi téma lett volna a bevándorlás és a terrorizmustól való félelem, az előadások nagy része mégis minimum érintette a kérdést. Aminek nagyon örültem, hogy Pomogáts Béla megosztotta gondolatait, miszerint vannak a különböző – legalábbis számunkra nagyon különbözőnek tűnő – kultúrák között is egyforma értékek, amikre a jó viszonyt építeni lehetne, például az iszlám szent irati is arra tanítanak, hogy „ne ölj”, még ha nem is mondják ki olyan nyíltan, mint a tízparancsolat; ugyanakkor sajnos egyes hithű keresztények is hajlamosak olyat mondani, hogy kiket, milyen nemzetet kellene eltörölni a föld színéről.

Rácz Norbert Zsolt egy folyóáradásnál végzett segítő munkáját használta metaforának a mai globális helyzet magyarázására, teendőink megítélésére. Kifejtette, hogy az olyan nagy változások, mint a globalizáció vagy az internet, elkerülhetetlenek, mint a természet erői, és ha „gátakat” építünk, hosszú távon valószínűleg rosszat teszünk magunkkal, mert sokkal nagyobbat fognak „ütni”, mikor azok elkerülhetetlenül átszakadnak. Inkább a saját értékeinket kellene „körülbástyázni”. Részemről sajnálom, hogy az unitárius lelkész a galobalizációt a pusztító árral azonosította, mert úgy érzem, nem egy alapvetően rossz dologról van szó, csak sok veszélyt rejt; de ezt leszámítva az elmondottakkal egyetértek, nem blokádokat kellene felhúznunk, hanem elsősorban a saját értékeinkre (identitásunkra, kultúránkra) kellene koncentrálnunk, azt megmentenünk, megőriznünk.

Általánosságban úgy érzem, hogy az előadók viszolyognak a felgyorsult technikai fejlődéstől, és alapvetően az internet ellen vannak. Én, mint informatikus, ezzel nyilván nem tudok egyetérteni, úgy vélem, hogy ellenzésük igazából saját félelmeiken, a megszokotthoz való ragaszkodásaikon alapul, de ezt egy másik cikkben szeretném bővebben kifejteni. Cseke Péter azon véleményének adott hangot, hogy az internet túlságosan szabad, bárki feltölthet bármilyen igazságtartalmú szöveget, és még az identitását is el tudja rejteni; miközben „hiteles médiumokra, hiteles személyiségekre van szükség”, természetesen a sajtószabadság megsértése nélkül. Csak bólogatni tudtam, de közben arra is gondoltam, hogy talán egy-egy honlap, folyóirat vagy fórum esetén meg lehetne valósítani ezt; maga az internet viszont nem olyan technológiai alapokra épült, ami nagyobb körben megadná ennek a megvalósításának a lehetőségét.

Mezei Balázs is úgy vélte, hogy az újabb technológiai forradalom és a rohamos fejlődés ellenére a telekommunikációs eszközeink továbbra is eszközök, és ennek megfelelően kell viszonyulni hozzájuk. Ő inkább abban látta a problémát, hogy Magyararoszágból hiányzik valami egységes törekvés, szellemi vonal; míg más nemzeteket, cselekvéseiket egy-egy (pozitív) szóval tudta jellemezni, a magyar nemzetre ilyen szót nem tud ráhúzni. Talán igaza van, én sem tudnám magunkat frappánsan jellemezni, de talán csak arról van szó, hogy mi belülről sokkal bonyolultabbnak, összetettebbnek látjuk a saját helyzetünket; lehet, hogy egy távoli ország lakosaként azonnal felismernénk, mi az a frappáns fogalom, ami bennünket legjobban meghatároz.

Voigt Vilmos említette, hogy mint ahogy létezik közösségi háló, ahol – statisztikák szerint – ha véletlenszerűen választunk két embert, akkor biztosan lesz közöttük egy hét vagy annál kevesebb főből álló kapcsolati út; ugyanígy a foglamak is viszonyban állnak egymással, és a fogalmakból is fel lehetne építeni egy globális hálót. Feltette továbbá azt a kérdést, hogy létezik-e nemzeti művészet, létezik-e nemzeti irodalom; a téma bonyolultságát azzal is illusztrálta, hogy Jókai regényeit valahányszor feldolgozták, megfilmesítették, mindannyiszor más és más módon interpretálták, attól függően, hogy melyik korban tették ezt (például más értelmet kapott a szocialista uralom idején, és mást a rendszerváltás után).

Czakó Gábor Asimovot idézte, az író elmondása szerint „két intelligens faj létezik a földön: az ember és a magyar”. (Idézet az idézetben, hiszen előadásra szánt írását Lázár Balázs olvasta fel.) Czakó magyarázata szerint a magyar nyelv és a magyarok mindennapi élete számos olyan vonást tartlamaz, ami tipikusan bal agyféltekés folyamat, és olyat is, ami jobb agyféltekés folyamat. Úgy véli, a titkunk, amivel a magyar észjárás ki tud emelkedni, ennyi: „két agyféltekét egyszerre” használni. Hogy miként lehet valami újat, valami példa nélkülit alkotni, ahhoz egy újabb idézetet hozott: „Látni, amit mindenki lát, és gondolni, amit más nem gondol.”

Ugyan véletlenül hagytam Balázs Géza előadását a végére, de a valóságban is ő zárta az előadás-sorozatot. Említette, hogy a nyelvészeket sok kritika éri, mert a nyelv egy konstrukció, és emiatt sokan úgy vélik, nem érdemes vele különösebben foglalkozni. Elmondta, szerinte is igaz, hogy a nyelv maga mesterségesen jön létre, mi alakítjuk, de ezzel nincs semmi gond, sőt, így természetes. Példának hozott olyan szavakat, mint az „iskola”, ami annak idején is egy megkonstruált szó volt, de nekünk – generációkkal később – már az anyanyelvünk része. Rámutatott, hogy ezzel szemben a jellegzetes magyar pesszimizmus valóban egy kreált dolog, megzavart nemzeti identitástudatunk származéka. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a nyelv folyamatosan fejlődik (nem romlik, hanem fejlődik, legfeljebb abban az irányban, ahogy az nekünk nem tetszik), még ha erről a pedagógusok sem akarnak tudomást venni. A szóbeliség és írásbeliség mellett új kategóriák jöttek létre, amiket másodlagos szóbeliség és másodlagos írásbeliség néven említett, gondolva például az internetes beszélgetés, a chat nyelvére, ami jelen van, funkcionál, de a korábbi nyelvészeti szabályoknak teljes mértékben ellentmond. Több példát is melített azokra a megfigyelhető folyamatokra, amik a nyelvben jelenleg is zajlanak, formálják azt, ezek közül a politikai korrektség (PC) káros hatásáról szóló mondata ütötte meg igazán a fülem, ahol elmagyarázta, hogy bár egy jogos és kedves törekvés, hogy a közzétett szöveg ne bántson, de ha tiltjuk a bántó szavakat, akkor más szavak lépnek a helyükre, azok is megtelnek negatív töltéssel, és a folyamat kezdődik előről.

 

Munkacsoport-ülés is volt. A kollégium kertjében társalogtunk, szomorúan mondtam, hogy ideje idulnom, közben meg azt sem tudom, hogy hol tartják meg a filoziófiai munkacsoportot, de szerencsére tájékoztattak a többiek, hogy épp ott vagyok, ahol lennem kell. A kerti hangulathoz remekül passzolt Végh Attila esszéje, melyben Rousseau a természetet járta, hogy visszatérjen filozófikus énjéhez, gondolataihoz, és sétáját az vezette sikerre, hogy megfeledkezhetett önmagáról. Egy kommentár kapcsán azt is elmondta Végh Attila, hogy az ókori görögök idejében, ha megvádoltak valakit, és az nem tudta „kimagyarázni” magát, akkor kibelezték; ezért a retorika a szokottnál is fontosabbá vált.

Béres Tamás az ember és a technológia, a kutatás közötti viszonyt boncolgatta. Előkerült az a klisé, hogy az ember szeret istent játszani, de ugyanakkor ennél érdekesebb gondolatokat, idézeteket fűzött hozzá, mint például hogy az ember csak utánozza a teremtést, de sohasem lesz képes rá, mert az ember „csak az önmagán megfigyelt válaszokat tudja replikálni”; vagy hogy „a nanotechnológia az evolúció utolsó lépése”. Érdekesnek találtam még azt a gondolatot, hogy „az ember a kultúra élő hordozótárgya”, és bár az emberek „beszivárgását”, bevándorlását korlátozzák, a kultúrális tárgyakét viszont nem, pedig azok is nagy hatással tudnak lenni a befogadó nemzetre, kultúrára. Rámutatott arra is, hogy ugyan a nyugati / európai népek ma már területileg nem nagyon terjeszkednek, még így is hatással van a többi kultúrára, és itt elsősorban a negatív életszemlélet terjedésére utalt egy anekdotával, miszerint bizonyos cégek elhasznált autógumikat exportálnak a kevésbé fejlett világokba, ahol felhasználják azokat, például szandálokat is készítenek belőle, és egyes emberek azzal kérkednek, hogy az ő szandáljuk Michelin gumiból készült, és nem valami olcsóbb márkából.

Fenyő Imre Baumann gondolatait idézte, köztük azt, hogy a tér összement, és a távolság már nem véd meg bennünket, pedig régen a különböző, egymásnak ellentmondó kultúrák között a békét az tartotta fenn, hogy azok a nemzetek fizikailag nem érhették el egymást. A nép nevelése, irányítása szempontjából nem csupán elítéli a represszió módszerét, hanem kifejtette, hogy a csábítás sokkal hatékonyabb is lehet. Úgy látja, a mai magyaroknak nem kell retorzióktól félniük, ha nem állnak munkába, nem fogják őket közveszélyes munkakerülés miatt letartóztatni, ugyanakkor a ház, kocsi, stb. utáni vágy miatt sokkal jobban dolgoznak, teljesítenek.

 

Tiszaladányi látogatás is volt. Vonattal döcögtünk át. A „vonat” igazából egy vonat formájú kocsit jelentett, egy városnéző járművet, a „döcögés” alatt pedig igazából azt értem, hogy a sofőr keményen rálépett a gázpedálra, amitől a sebességünk kevésbé nőtt, a renzgésszámunk viszont rohamosan. Késésben voltunk, a résztvevőket két turnusban kellett átszállítani. Németh Lászlóra halálának 40. évfordulója alkalmából emlékeztünk meg, amin örömünkre lánya is részt tudott venni. Versek és beszédek mellett pogácsával és borral is megkínáltak bennünket, és Liszkai Ferenc polgármester elmondott egy tradícionális székely pohárköszöntőt, amit barátai tanítottak meg neki, és pusztán ennyi: „No!”

 

Folyóiratok bemutatkozója is volt. Idén a Bécsi Napló és a Helikon került sorra, majd utána az Ászok Borház, ami ugyan nem egy irodalomhoz kapcsolódó szervezet, de azért sok alkotót gyűjtött maga köré. A kóstoló után megszólalt Demeter József hegedűje is, ami ugyan nem a hivatalos program része, de az írótábor törzsvendégei minden évben számítanak rá.

 

Úgy érzem, ide még valami lezárás kívánkozna, de igazából maga a nap is ilyen „befejezetlenül” ért véget. A borosüvegekből kitöltötték a maradékot, a poharakat összeszedték, ki a városban folytatta a szocializálódást, ki lefeküdt, hogy másnapra is maradjon ereje, pár óra, és folytatódik...

  
  

Megjelent: 2015-08-14 17:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.